Új Szó, 2017. március (70. évfolyam, 50-76. szám)
2017-03-17 / 64. szám, péntek
www.ujszo.com | 2017. március 17. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Fekete-fehérek Utálják azokat, akik szerintük azokat utálják, akiket nemrég ők utáltak LAMPL ZSUZSANNA Ivasom, hogy Duna- szerdahelyen egy tizennyolc éves afgánt találtak „egy vasúti vagon tengelye fölött”. Nem tudom, mi az a vagontengely, de a hírhez mellékelt képet fürkészve nem tűnik jó helynek. Anyai szívem rögtön összeszorul. Eszembe jut ennek a gyereknek, mert hiába tizennyolc éves, nekem az még gyerek, az anyja is. Aki szereti. És félti. Ha látná... Persze nem tudom, hogy ez a fiú milyen szándékkal érkezett, jóval-e vagy rosszal. De anyja mindenkinek van, és együtt érzek az ismeretlen nővel. Sajnálom a fiút, ugyanakkor kétségeim is vannak. Legjobban azt szeretném, hogy találja meg a helyét és a békéjét, és váljon derék tagjává annak a társadalomnak, ahova igyekszik. A fentieket elmondom telefonon egy ismerősömnek. Mire ő kijelenti, hogy látja, már én is bedőltem a migránsellenes propagandának, és mint a verkli, beindít egy szöveget, amit láthatólag egy másfajta propagandából sajátított el, merthogy ne felejtsük, minden oldalnak megvan a maga propagandája. Más. Egy roma fiatalember, mellesleg kiváló pedagógus, a roma gyerekek számára olyan oktatási modellt tart hatékonynak, amely nagyon közel áll a szegregáltnak nevezett modellhez, amit sokan kapásból mélyen elítélnek. Nekem is van ismerősöm, akinek ha elmondanám, amit ez a pedagógus tapasztalatból állít, és esetleg még egyet is értenék vele, feltehetően mindkettőnket rasszizmussal vádolna, mint ahogyan mindenkit, aki egy rossz szóval illeti a romákat. Hát miattam mindenki azt érthet félre és mondhat, amit akar. Az viszont nem mindegy, hogy ki akar kioktatni. Például az az ember, aki migránsellenességgel vádol - miközben én az afgán gyerek sorsa fölött aggódok -, és világéletében utálta a nálunknál sötétebb bőrűeket. Mindet, kivétel nélkül. Egy nagyon konkrét élmény: sok évvel ezelőtt, amikor egy arah fiúval megyek az utcán, ez az ember, akkoriban még szintén fiatal, fogja magát és átvonul a másik oldalra, mert szégyell olyasvalakivel mutatkozni, aki egy arabbal mutatkozik. Pedig az illető arab nem terrorista, hanem hozzánk hasonló egyetemista. S a másik ismerősöm, a „romapárti”? Évekkel ezelőtt mindent megtett, hogy a házukban lakó roma családot elűzze. Ez nem pletyka. Tőle tudom, mert nagyon büszke volt magára, amikor sikerült neki. Pedig nem volt zűrös a család. Mondhatnánk, az ember változik. Ez igaz. Csakhogy ők egy dologban biztosan nem változtak. Az összes „cigány” és „arab” iránt érzett korábbi izzó gyűlöletük most azok ellen irányul, akik szerintük utálják azokat, akiket nem is olyan rég még ők utáltak a legjobban. Tehát ugyanúgy szemellenzősen fekete-fehérek (azaz szélsőségesek), mint valaha, csak átestek a ló másik oldalára. S számomra ezért hiteltelenek. w A mai irodalmi érettségi ^ TÉTEL CÍME: KI FÜTYÜL TE A NEMZETI DAL T W A NEMZETI MÚZEUMNÁL? \ ............... " ’ • * 4 / Bú. i J| Tp B tétel: Brüsszel, Soros György és a civilszervezetek értelmezési előfordulásai a Nemzeti dalban (Cartoonizer) Kossuthok, ha találkoznak KOLLAI ISTVÁN reformkorban a magyar és a szlovák politikai elit gyorsan szembekerült egymással, annak ellenére, hogy sokszor közös atyafiságokon belül alakult ki a magyar és a szlovák ág. így volt ez a Kossuth-család esetében is. Vajon tudnak-e ma egymásról a Kossuthok magyar és szlovák leszármazottai? Kossuth Lajosról Kosáry Domonkos akadémikus írt átfogó életrajzot. Ebben kerül elő az a történet, miszerint Turóc megyében élt egy szlovák nagybátyja, nevezzük most őt magyar helyesírással Kossuth Györgynek, aki dühösen így fakadt ki magyar rokonára: bár fulladt volna bele a kis Lajos a kerti tóba, amikor gyerekként náluk nyaralt. A történet igazságtartalmával kapcsolatos fenntartásokat Demmel József történész alaposan feltárta, rámutatva az anekdota pontatlan átöröklődésére. De függetlenül attól, hogy igaz-e ez a nem túl „politikailag korrekt” anekdota, az biztos, hogy Kossuthnak a fent idézett nagybátyja létezett és szlovák elkötelezettségű volt. A turóci szlovák nemzeti mozgalom aktív tagjaként támogatta a szlovák nyelvű kiadványok megjelenését és a diákságot, kapcsolatban állt Ľudovít Stúrral, akinek lapindítási törekvéseihez aláírásokat is gyűjtött. A szervezkedő szlovák értelmiség figyelmet ez nem is kerülte el: Janko Kráľ és Janko Matúška is írt egy-egy verset „Durko Košuth úr” tiszteletére. Kossuth Lajos nagybátyjának szlovák elkötelezettsége tehát nem kérdéses. Annál bizonytalanabbul lehet rekonstruálni, hogy a magyar és a szlovák családi ág hogyan is viszonyult egymáshoz? A fent már idézett Demmel József felkutatta, amit erről tudni vagy sejteni lehet. A Túróéban lakó szlovák nagybáty egyik levelében például azért örvendezett egy szlovák cikkének nyomtatásban való megjelenése felett, mert azzal borsot törhet a pesti rokon orra alá. Kiegyensúlyozott, baráti viszonyról tehát ekkor - 1844-ben - nem lehet beszélni. A Túróéban élő Kossuthok és azok Zemplénbe költöző ága - ahonnan Kossuth Lajos is származott - földrajzilag és mentálisan is távol került egymástól, sőt, szembekerült egymással. Aztán, másfél évtizeddel a forradalom után, Kossuth György gyermektelenül elhunyt özvegye nem a turóci szlovák rokonságra hagyta vagyonát, hanem, érdekes módon, Kossuth Lajos gyerekeire. A viszony tehát nem lehetett teljesen rossz a szlovák és a magyar ág között, valamilyen össz-családi kötelékek fennmaradtak. Ahogy az is szemléletes, hogy Kossuth Lajos húga a szlovák nagybátynak magyarul írt levelet, miközben a Kossuthok közös birtokait felügyelő családi üléseknek 1851 -ig szlovák volt a tárgyalási nyelve; a kevert nyelvismeret tehát elég általánosnak tűnik. Divatos és érdekes mai jelenség, hogy történelmi családok „világtalálkozót” szerveznek, ahol a família összes ága-boga próbálja összerakni a nagyra nőtt nemzetség történetét. A reformkori Kossuthoknak élnek leszármazottai Magyarországon, hallatták is hangjukat közéleti ügyekben: jónéhány éve együtt léptek fel egy magyar belpolitikai ügyben (a Kossuth- emlékév ellen tiltakozva). Eközben Szlovákiában is élnek Kosut-ok, akik a turóci szlovák nemzetépítők leszármazottainak tartják magukat. Vajon milyen lenne egy „minden Kossuthok” találkozója? Sikerülne valamilyen közös témát találni, lehetne-e közösen emlékezni a turóci őshazáról vagy még korábbi közös ősökről? Lehetne-e zárójelbe tenni a 170 éve kipattant családi viszályt? Kossuthok, Fábryk, Jeszenszkyk mindkét oldalon: a közös családnevek hosszú sora valamit talán érzékeltet abból, hogy a magyar-szlovák ellentétek egy része értelmezhető igazából a leszármazottak öröklési vitájaként is, több tízezer család párhuzamosan és informális módon, vagy tudat alatt folyó örökösödési pereként. Ami a rostámon fennakadt SZILVÁSSY JÓZSEF Kötélhúzás Kiskával Három éve van patthelyzet az államfő és a kormány között. Látszólag alkotmányjogi csatáról van szó, amely a polgárokat nem érinti. Ám a valóság más. 2014-ben a parlament hat jelöltet nevezett meg, akik közül az elnöknek hármat kellett kiválasztania az Alkotmánybíróság megüresedő posztjaira. O azonban úgy vélte, szakmai szempontból nem megfelelő jelölteket tálalt fel neki az akkor még egyeduralkodó Smer, hanem főleg pártkatonákat, akik addig nem is foglalkoztak alkotmányjoggal. Ezért csak egy alkotmánybírót nevezett ki, s új, alkalmas jelölteket kért. Erre máig nem került sor. A Smer szerint Kiskának csak annyi mérlegelési joga van, hogy hat jelöltből hármat kinevez. Ezzel ő nem ért egyet, s ott van elődje, Ivan Gasparovič példája, aki 2011-ben nem volt hajlandó a törvényesen megválasztott Jozef Čentéšt kinevezni legfőbb ügyésznek. Sőt: 2013-ban kinevezte e fontos tisztségbe Jaroslav Čižnárt, Fico egykori egyetemi évfolyamtársát. Később az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ezzel megsértette Čentéš állampolgári jogait, aki ezért 60 ezer eurós kártérítést kapott, de Čižnárt nem hívták vissza. Azóta a taláros testület az ügyben több, egymással ellentétes döntést hozott, ezért az államfő az európai szaktekintélyekből álló Velencei Bizottsághoz fordult, amely ajánlásokat fogalmaz meg. Az elnöknek azt javasolta, hogy az Alkotmánybíróság határozata alapján cselekedjék, ha a testület egyértelmű álláspontra helyezkedik, ami eddig nem történt meg. A képviselők figyelmét pedig arra hívta fel, ha minősített többséggel, vagyis rendszerint az ellenzék egy részének támogatásával döntenek a jelöltekről, minden bizonnyal szaktekintélyek kerülnek a jogállamiságot őrző testületekbe. Ezért fontos minden polgár számára, hogy a kötélhúzás a Velencei Bizottság útmutatása szerint záruljon. Nemzeti ünnepünk Határon túli magyarként különösen rosszul éreztem magam március 15-én Budapesten. Az Együtt beadványára a bíróság úgy döntött, hogy az ünnepen sem lehet betiltani a fütyülést, bár szerintem ilyenkor ez méltatlan. Juhász Péterék bőszen sípoltak, elhangzott az „Orbán, takarodj!” is, mire ő gúnyosan riposztozott: „bolond lyukból bolond szél fuj”, aztán csatát hirdetett Brüsszel, a nemzetközi tőke és a civilszervezetek ellen. Körülöttem a tömegben páran megjegyezték, miért nem Áder János szónokol, hiszen az Alkotmány szerint ő a nemzeti egység megtestesítője. Az MSZP rendezvényén arról harsogtak, hogy a márciusi ifjak 12 pontja ismét aktuális, nincs egyenlőség, testvériség és szabadság. Vona Gábor, a Jobbik vezére szerint Orbán visszaállította a Kádár-rezsimet. Szél Bernadett, az LMP vezetője arról beszélt, hogy Paks Il.-vel Magyarország újra orosz gyarmat lesz. Részt vettem a Majtényi László államföje- lölt által meghirdetett sétában is, akit a túloldalról Soros-bérencnek, a magyarok elleni zsidó összeesküvés újdonsült vezérének kiáltottak ki. Né- hányan köptek is feléje. Arról inkább nem írok, miket kiabáltak egymásnak az anyaországiak. Voltak, akik zászlórúddal igyekeztek jobb belátásra bírni ellenségnek vélt, másként gondolkodó polgártársukat. Volt szerencsém több országban részt venni a nemzeti ünnepeken, ahol a normális politikusok és főleg az emberek legalább néhány órára elásták a csatabárdot. Budapest nagy része e jeles napon is hőbörgésbe zülledt. Milliárdos az arénában Némi aggodalommal olvastam, hogy a legutóbbi bajnokin Mészáros Lőrinc is ott volt a vendégek között a DAC Arénában. Ha csupán a félig készen is hangulatos arénát és a lelkes szurkolótábort akarta megcsodálni, feleslegesen kaptam fel a fejem, hiszen ilyen szándékkal jártak már itt a Slovan és a nagyszombati Spartak tulajdonosai is. A nemzet gázszerelőjének csúfolt milliárdos azonban amolyan ragadozó fajta: amerre jár, ott rendszerint lecsap valamire. Mint nemrég Eszéken. Nem akarom itt azt kutatni, hogyan sikerült 2-3 év alatt az ezerszeresére hizlalnia vagyonát. Csak annyit említek, hogy a fociimádó magyar kormányfő nagy álmát egyelőre nem tudta valóra váltani. Orbán Viktor négy éve jelentette ki: „bízunk abban, hogy a felcsúti Puskás Akadémia minden évben két-három olyan játékost nevel, akik a válogatottban, később az európai mezőnyben is megállják a helyüket.” Sok milliárd forintnyi közpénzből felépült a háromezres Pancho Aréna, amely csak akkor telt meg, ha a Fradi játszott. És legutóbb csupán egy saját nevelésű játékos lépett pályára, immár a másodosztályban. Két utánpótlás-válogatott (Tóth, Rétyi) a kispadot koptatta, a többiek sehol. Pintér Attila edző más csapatokból kiszorult szürke játékosokat hozott. Ha ők jobbak az „akadémis- táknál“, akkor nagy a baj Felcsúton. Dunaszerdahelyen is ígéretesen indul a fociakadémia. Örömmel olvastam Világi Oszkár klubtulajdonos és László Csaba edző nyilatkozatait, akik fokozatosan szeretnék beépíteni a fiatalokat a legjobbak közé. Amihez persze türelem kell, de a felcsúti zsákutca figyelmeztető jel.
