Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)
2017-02-03 / 28. szám, péntek
www.ujszo.com | 2017. február 3. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 V élemény vezérek Az emberek közti kommunikáció teszi a médiát igazán hatásossá A médiában, főleg választások idején, gyakran feltűnik a szó: véleményvezér. Most arról az emberről szeretnék értekezni, akitől ez a szó származik. Paul Felix Lazarsfeld Ausztriában született, és tipikus képviselője annak a tudósnemzedéknek, amelynek bölcsője Európa, későbbi életük és munkásságuk azonban Amerikához kötődik, mégpedig annak a fekete bajuszos embernek köszönhetően, aki zsidó származásuk miatt megvonta tőlük az élethez való jogot. Lazarsfeld harminckét évesen, de már ismert kutatóként érkezett az Egyesült Államokba, és ott is maradt ötven évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Az emigráció előtti és utáni életében is több híres kutatás fűződik a nevéhez, őt tartjuk a médiakutatás, és egészében véve a kvantitatív szociológiai kutatás atyjának. Egyik legismertebb munkája a The People'sChoice 1944-ben jelent meg. Arról szól, hogyan választanak az emberek elnököt. Lazarsfeld ugyanis 1940-től kutatta a választó- polgárok viselkedését, de nem elégedett meg azzal, hogy kimutassa a választók egy bizonyos időpontban aktuális preferenciáit, tehát azt, ami azóta mindenhol szokás, hogy a média beharangozza, például januárban hányán szavaznának az egyes pártokra. Lazarsfeld elsősorban arra volt kíváncsi, hogyan változnak ezek a preferenciák. Ezért új módszert talált ki, amit panelnek nevezünk. Lényege, hogy ugyanazokat az embereket több időszakban is meg kell kérdezni, és így nyomon követhető a véleményük alakulása. Lazarsfeld közben arra is rájött, hogy a média nem teljesen úgy működik, ahogyan korábban gondolták. A sajtóban, rádióban, televízióban megjelenő tartalmak - internet akkor ugye még nem volt - nem olyanok, mint a lövedék, amely minden olvasót, hallgatót, nézőt egyformán és egyszerre eltalál. Nem. Az emberek közti kommunikáció teszi a médiát igazán hatásossá. Ugyanis a leendő választók hétköznapi beszélgetéseik során kapcsolatba kerülnek olyan emberekkel, akik aktívabb befogadói a média által közvetített üzeneteknek, s egyben aktívabban terjesztik is azokat. Vagyis közvetítővé válnak a média és az olvasók, hallgatók, nézők között. Ezek olyan emberek, akiket a környezetük elismer és megbízhatónak tart. Őket nevezte el Lazarsfeld véleményvezéreknek. Sejtette, hogy ez a jelenség nem csupán a politikával kapcsolatban működik, és be is bizonyította ezt. Egy Decatur nevű városkában végzett kutatást, ahol kiderült, hogy az öltözködéstől a bevásárláson keresztül a helyi történésekben való részvételig minden választásban- döntésben fontos szerepük van a véleményvezéreknek. És ez a mai napig így van. Jól fontoljuk meg, kinek a véleményével hagyjuk befolyásolni magunkat. HOLJENČÍKMEGY, A FESZÜLTSÉG (Lubomlr Kotrha karikatúrája) Ami a rostámon fennakadt SZILVÁSSY JÓZSEF Lejáratott nemzetpolitikai célok Elvben csak megsüvegelni lehet, hogy a budapesti kormány forintmilli- árdokkal támogatja a határon túli magyarokat, holott bőven lenne kikre és mire költenie odahaza is, elsősorban a Nyírségben és Borsodban. Jut nagy összeg a súlyos megélhetési gondokkal szembesülő kárpátaljai nemzetrésznek, a vajdasági vállalkozóknak, a szlovákiai református egyháznak, miként az erdélyi templomok és magyar műemlékek felújítására és más értelmes célokra is. Sajnos, a valóság nem ennyire fényes, mert akadnak ügyeskedők, akik gátlástalanul visszaélnek ezzel a nemes gesztussal. Nálunk a tavalyi Főnix-botrány, most pedig a homályos Libertate-ügy igazolja ezt. Az utóbbi civilszervezet 220 millió forintot markolhat fel, holott a nyilvánosságnak fogalma sincs arról, hogy milyen konkrét programra kapta a temérdek pénzt. Az elfogulatlan polgár egyre inkább úgy véli, hogy kocsmai szinten hőzöngő, dühödten „tótozó” személyeknek, bér- tollnokoknak is jut belőle bőven, no meg más, most éppen cifra nemzeti szűrbe bújt konjuktúralovagoknak. Feltételezhetően az MKP vezetőinek tudtával. Az nem helytálló érv, hogy minden támogatott intézmény elszámolási kötelezettséggel tartozik a magyar kabinetnek. Nem is olyan régen Erdélyben bizonyíthatóan hatalmas összegeket síboltak el mélynemzeti uraimék, de megúszták. Budapesti támogatóik azzal mentegetőztek, hogy mégsem cibálhatnak román bíróság elé alapjában véve jó magyar embereket. Felvidéki társaik is nyilván abban bíznak, hogy a párthűség minden más szempontot eltakar. A nemzetpolitika legnagyobb dicsőségére. Elvetélt autonómiatörekvések A Gyergyószéki Székely Tanács megelégelte az erdélyi magyar pártok vacakolását és polgári kezdeményezésként nyilvánosságra hozta a Székelyföld autonómiáját indítványozó törvénytervezetét, amely megjelent a bukaresti hivatalos kormányközlönyben, Áhhoz, hogy a román parlament két háza tárgyaljon a javaslatról, legalább 100 ezer támogató szükséges. Az RMDSZ vonakodik bekapcsolódni az aláírásgyűjtésbe, ugyanilyen álláspontot képvisel a Székely Nemzeti Tanács is, holott elnöke, Izsák Balázs évek óta nagy hangon opportunizmussal vádolja e témában az RMDSZ-t. Most viszont ugyanaz az álláspontja. Emellett az illetékes román bíróság érvénytelenítette 43 Hargita megyei önkormányzat határozatát, amelyek a székelyföldi autonómiatörekvéseket támogatták. Semmi új a nap alatt, ami Nyugat-Európában törvényes és sikeres gyakorlat, az a térségünkben a nemzetállami rögeszmékhez ragaszkodók szemében továbbra is vörös posztó. 130 dosszié a vajdasági vérengzésről Döbbenetes rádióműsorban hallottam Matuska Mártont. A neves vajdasági publicista még a rendszerváltás előtt beszélt nekem a Tito-partizá- nok 1944-ben elkövetett vérengzéseiről, amelyekről már akkor, nagy titokban gyűjtötte a dokumentumokat. Velejártam Csúrogon, Zsablyán és más érintett településen. Azóta 130 vaskos dossziét gyűjtött össze mintegy 20 ezer ártatlan magyar meggyilkolásáról. Miután megjelent A megtorlás napjai című könyve, több szemtanú, hozzátartozó is beszámolt a szörnyűségekről, amelyeket nem akartak magukkal vinni a sírba. Újabban az immár 81 éves szerző előtt a levéltárak többsége is nyitva áll. Ä rádióműsorban sürgette e rettenetes korszak teljes feltárását, amit a vajdasági magyar helytörténészek és más szerzők eddigi munkássága segíthet. Az 1942-es újvidéki és környékbeli horthysta partizánvadászat mintegy négyezer áldozatának Cseres Tibor, majd pedig több magyar történész méltó emléket állított, szerb kollégáiknak viszont még mindig nem fűlik a foga hasonló alapos és tárgyilagos tényfeltárásra. Addig viszont - ahogy Örkény István írta egyik egypercesében - a meghurcoltak, ebben az esetben a vajdaságiak, de a kitelepítések miatti bocsánatkérés elmaradása miatt a szlovákiai magyarok lelkében még mindig nem ért véget a második világháború. Egy középkori krónika, Robert Fico ajánlásával V an egy szépen díszített krónika, amit az 1420-as években írtak latinul, és néhány éve szlovákra fordítva újra kiadtak. Az újrakiadáshoz elsősorban Robert F ico adott forrást, de rajta kívül még egy sor szlovák politikai potentát járult hozzá. A nagy érdeklődés oka mindössze egy szó, ami a krónikában szerepel: Windenland. Azaz „szláv föld”. A15. század elején Európa egyházi és világi vezetői a kontinens távoli sarkaiból útnak indultak egy kisvárosba, a Bodeni-tó partján lévő Konstanz városába. Ide hívta össze Luxemburgi Zsigmond német-római császár, magyar és cseh király azt a zsinatot, amelynek döntenie kellett Húsz János sorsáról, valamint az esetleges egyházi reformokról. A több évig tartó zsinat felemás eredménnyel járt. Közismert, hogy a cseh husziták vezérével végeztek, Húsz Jánost máglyán elégették; az egyházi reformokból azonban nem sok lett. A Konstanzban zajló hosszas tárgyalásoknak, zsinatolásnak állított emléket egy helyi író és történész, Ulrichs von Richental. Az 1420-as években irt könyve a zsinat történetének nagyszabású feldolgozása; csupán díszítésképpen mintegy nyolcszáz résztvevő hatalmasság címere szerepel az úgynevezett Kons- tanzi Krónikában. Ezt a krónikát adta ki 2009-ben a budmericei Rak kiadó, és ahogy az immár szlovák nyelvre fordított írásmű első oldalam kiderül, az újranyomás költségeinek fedezéséről személyesen Robert Fico miniszterelnök gondoskodott; de a további támogatók között szerepel Dušan Čaplovič, Marek Madarič és Peter Plavčan is. Azaz a szlovák politikai elit krémje tartotta fontosnak a krónika kiadását. Ennek pedig bevallottan semmi köze ahhoz, hogy a krónika hogyan számol be több száz oldalon keresztül a konstanzi történésekről. Mindössze azért kapott ilyen kitüntetett figyelmet, mert szerepel benne a „Windenland” szó. Azaz „szláv föld”, „szlávok földje”, „vendek földje”. A krónika egy helyen így hivatkozik a történelmi Magyar Királyság északi területére, azaz a ma szlovákok lakta területre. A kitüntetett figyelemnek tehát az az oka, hogy ez lenne az első pillanat a történelemben, amikor a történelmi Magyarországon kívül valaki „szláv földként” hivatkozik a mai Szlovákia területére. Szlovák nézőpontból úgy is lehet ezt értelmezni, hogy a szlovák nemzeti lét és valamiféle etnikai különállóság a 15. századtól adatol- ható. Nyilván nem lennénk magyarok, ha nem éreznénk kötelességünknek, hogy elrontsuk a szlovákok örömét és felhívjuk a figyelmet néhány olyan körülményre, ami csökkenti a „Windenland” szó varázsát. A Windenland ugyanis azt a „vend” szót ötvözi magába, ami később a szlovének vulgáris-népies megnevezése lett. A történelem során tehát a „vend”, úgy tűnik, néha a Nyitra vidéki szlávokat - a mai szlovákok közvetlen őseit - jelentette, máskor a szlovénokat, vagy akár mindkét etnikumot egyszerre. A vend ilyenfajta jelentésváltozásai, jelentésbeli képlékenysége éppen azt mutatja, hogy mégsem lehet olyan kiforrott szlovák etnikai-regionális identitásról beszélni a 15. században; inkább csak szláv szállásterületről a Kárpátok északi hegygerincei alkotta völgyekben. Hiszen a Konstanzi Krónika olvasásakor elsőre gondban lennénk a Windenland pontos helyének meghatározásával, ez csak a kontextusból derül ki pontosan. A krónika ugyanis arról beszél, hogy Windenland után az út (illetve az utazó) Pozsonyba (Pressburgba) ér - tehát a „vendek földje” közvetlenül Pozsonyhoz kapcsolódott, és nem eshetett a mai Szlovénia területére, így inkább csak kizárásos alapon maradnak a szlovákok ősei, mint akikre az írás itt utal. A Konstanzi Krónika egyszerre szolgál tehát alapot a nemzeti büszkeséghez, és az ezzel kapcsolatos kételyekhez is.
