Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)
2016-12-23 / 297. szám, péntek
Í12 KARÁCSONY ■ 2016. DECEMBER 23. www.ujszo.com Egy hónap Velemen, egy idilli kis faluban, közel a magyar-osztrák határhoz. December második fele óta egészen január közepéig itt pihen valahova, vagy ha este előadásom van. Sokszor olyan rosszul vagyok, hogy nem tudom, mikor zuhanok el. De itt van mellettem Tamás, ő annyira jól főz! Bécsben egy látványkonyhában dolgozott. Olyan leveseket készít nekem, hogy jobbak nem is léteznek. Mindig megkérdezi, mi legyen az ebéd, én meg azt mondom neki, hogy csinálj, amit akarsz, megbízom benned. Néha szeretettel rámordulok, hogy azt hiszed, ki tudom én azt találni, hogy mit akarok?! Törőcsik Mari. Ez lesz a harmadik karácsonya Maár Gyula nélkül, de most sem lesz egyedül. L ánya, Teréz és annak párja, Zoltán költözik le hozzá az ünnepekre, állandó gondozója, Tamás pedig, aki nemcsak vigyáz rá, hanem finomakat főz is neki, végig ott lesz mellette. Még mielőtt a velemi karácsonyairól beszélnénk, szívesen hallanám arról, hogy Pélyen, a szülői házban milyenek voltak a karácsonyok. Amikor még jól éltünk, és nem volt háború, és még csak hárman voltunk testvérek, három lány, el- játszottuk, hogy a Jézuska hozza a kisangyalokkal az ajándékokat. Apám csengetett hátul, az ajtó mögött... várjon, csörög a telefon, valaki keres. Halló! Szervusz, Máthé Erzsi! Nem vagyok jól, drága... nem felejtettem el csak nagyon be vagyok fogva. Majd én is felhívlak. Te hogy vagy ?... No, de akkor vigyázzl Orvos nézzen meg szedjél gyógyszert, mert a megfázás most párosul valamivel nehogy véletlenül tüdőgyulladásod legyen! Na, menjél akkor, menjél orvoshoz! Jól van, drágám! Nagyon szeretlek. Szia! Szóval apám csöngetett, kinyitottuk az ajtót, és tudja, nekünk mindig plafonig érő karácsonyfánk volt, csodálatos díszekkel. Elég nagy személyzet mozgott nálunk. Először mindig ők kapták meg az ajándékot, aztán amikor kimentek, mi kerültünk sorra. Édesanyám nemcsak istenhívő, hanem vallásos is volt. Letérdeltünk, és elénekeltük a Mennyből az angyalt. Anyagilag jól éltünk, mindig kaptunk valamit. Anyám kiszedte belőlünk, hogy minek örülnénk. Különben csak apróságokat kaptunk. Mi meg gyártottunk valamit a szüléinknek. Nem az volt, mint ma, hatvannyolcezer játék, aztán rugdossák őket! Megvolt tiltva a nagy családnak, hogy elárasszanak bennünket ajándékkal. Én ma egy jó zokninak is tudok örülni. Szóval egy-egy apró kedvesség vagy egy jó szelet csokoládé, de játéközön- ről szó sem lehetett. Akkoriban ugye, kaucsukból csinálták a nagy babákat. De nálunk az volt, hogy egy fadarabot középen áttekertünk ronggyal, és az lett a baba törzse, aztán lett feje, két karja, és ilyen kis rongybabával játszottam. Még veszekedni is tudtam vele, hogy most pedig elmegyek, és bezárlak, lik-luk! Édesanyja finomságai közül mit szeretett a legjobban? Egyre emlékszem. Abban az időben hihetedenül jó volt a debreceni. Nem olyan, mint most. Az az íz nincs meg többé. Mint a rendes magyar zsömle sem. Utoljára az is Törőcsik Mari: „Örülök az életnek” mikor volt? Az ötvenes években. Pi- lisvörösvárról hozta egy hódolóm. Ott még volt egy magánpékség. Most ugrok, mert nem karácsonykor, csak néha, de szilveszterkor mindig... a krumplis nudli tésztájába anyám betekert egy fél debrecenit, vagyis főzőkolbászt, annak a leve beleivódott, és az elmondhatatlanul finom volt. Hogy karácsonykor mit ettünk? A fene se tudja! Anyám nagyon jókat főzött. Az én kedvencem a sonkás tészta volt. Azóta sem tudott olyat csinálni nekem senki. A sparhelt sütőjében lehetett tortát sütni. Alapanyagunk mindig volt. Anyám raktározott sok mindent. Só, cukor, ilyesmi. Még szaloncukrot is készített. Becsomagolta fehér selyempapírba, aztán kinyitotta a papírt, és rózsa lett belőle, és azzal díszítette a fit. És igen! Nagyon szerettük a gesztenyepürét. Karácsonykor anyám tarkababból csinálta nagyon finoman. Lehet, hogy rumot nem tett bele, de hogy jó volt, az biztos. A háború sok mindenre rákényszerítette és megtanította az embert. Tetéznek és vietnami testvérének, Sonnak hasonló karácsonyai voltak gyerekkorukban? Nem. Nekik olyan karácsonyuk nem volt, mint nekem. Eleinte élő fát díszítettünk, de aztán már olyat, amit készen lehetett az asztalra tenni. Hangulatában viszont nagyon jó karácsonyaik voltak a gyerekeimnek is. Son kezdetben, ugye, nem beszélt magyarul, Teréznek meg nincs jó énekhangja, a Mennyből az angyalt csak én énekeltem, ők ott álltak mellettem. Son itt látott először havat. Kezdetben Teréz volt a tolmácsa, ők ugyanis, mint két gyerek, előbb megértették egymást. És szerették is egymást nagyon. Son meg vitte ki a csokoládét az utcára, és a gyerekeknek osztogatta. Mondtam, magyaráztam, mutogattam neki, hogy Son, nem kell mindent elosztogatni, egyél te is! Na. Most eszembe jutott valami, ékelje be valahova. Amikor kint voltunk Vietnamban Maár Gyulával, és velünk volt Son, csak a követség autójával közlekedtünk, mert közvedenül az ottani háború után senkinek nem adtak gyereket, egyedül nekem. Bonyolult ügy volt, nem megyek bele a részletekbe. Legyen elég, hogy ha csak úgy, szabadon sétálgattunk volna Sonnal, el is vették volna tőlünk. De még előtte, amikor ketten mentünk Maár Gyulával az utcán, gyerekek hada vett körül bennünket, és tele voltunk mindig cukorkával, mert édességért könyörögtek, ugyanis soha nem jutottak hozzá. És Son is tudott erről, ezért mindig mindent elosztogatott. A múlt héten még előadása volt a Nemzeti Színházban, legközelebb január második felében játszik. így most zavartalanul pihenhet Velemen. Csak már Maár Gyula nélkül. O elvitte az életem egy részét. Majdnem az egészet. Itt van a képe a hátam mögött, ez a hatalmas portré. Nem tudom, nem számolom, mikor ment el, rajta az évszám a fotón. Nehéz nélküle. Átkozottul nehéz. Nekem ez külön fájdalom. Az egyeden férfi volt az életemben, akin nem léptem át. Édesapja is fontos szerepet játszott az életében. Ó, Istenem! Apám benne volt a 2. magyar hadseregben. Akkor egyedül maradt anyám. Aztán egy karácsonyra hazajött apánk. Hazaengedte az ezredese. Sok minden összekuszálódik már bennem, de arra emlékszem, hogyan ment ki Németországba, hogyan szökött meg az amerikai fogságból... de mielőtt kiment, anyámmal meg- ígértette, hogy nem fogunk menekülni, mert tudta, hogy azoknak a legrosszabb, és azok halnak meg először, akik menekülnek. Tehát otthon kell maradni. S akkor apámat egy nyilas elfogta. Tizenhat évesen egyedül én tudtam, hová vitték. És arra is emlékszem, hogy a háború után mi volt az első olyan ajándékom, amitől valósággal elszédültem. Most is látom magamat. Édesanyám felutazott Pestre, és próbált valamit vásárolni. Én egy sálat kaptam, de olyan gyönyörűt, hogy majd belehaltam. Én is mindig vigyáztam arra, hogy a gyerekeim örüljenek mindennek, amit kapnak. És még valami! Kiskorunkban nekünk megengedték, hogy éjféli misére menjünk. Pent is tudtunk maradni. Velemen csak a hegyen van kápolna, oda, főleg ha havazott, nem tudtunk felmenni. A szomszéd faluba jártunk éjféli misére. De csak akkor, ha vacsorára nem ittam valamit, bár akkoriban még ezt sem vették annyira szigorúan. S mi volt a legfinomabb falat a velemi karácsonyi asztalon? A tatár bifsztek. Azt én tudtam a világon a legjobban elkészíteni. És még a gyerekeim is imádták! A fűszerek után én még egy kis francia konyakot is tettem bele. Remy Martint. De egy pincér aztán elárulta nekem, hogy még íz- letesebb, ha finom sört teszek bele. Velemen van egy kis darálóm, ami egészen apróra darálja a húst, mert nem szabad, hogy pép legyen, de csomós sem. És amikor nem mentünk éjféli misére, a gyerekeknek mondtam, hogy menjetek be a szobába, és mondjatok el egy imát! Nem neveltem őket úgy, hogy hittanra járjanak, de elmondtam nekik, hogy egyet tudnotok kell: én hiszek Istenben, és velem tudatta is többször, hogy van. Hogy aztán milyen vallást vesztek fel később, vagy akartok-e egyáltalán valamilyet, azt eldöntitek. Csak azt kell tudnotok, hogy Isten létezik. És most is ezt mondja, pedig éjszakánként alig alszik a keze miatt. Most már nem is csinálok semmit. Éjjel-nappal kell hogy legyen mellettem valaki. Már nagyon össze kell szednem magam, ha megyek A velemi házra Maár Gyulával bukkantak rá annak idején. O már elment, a ház maradt, szeretett diófájával az udvar közepén. Az idő múlásával csak jobban fáj, hogy Maár Gyula nincs már velem. Sokan úgy tartják: az idő mindent begyógyít. Nem. Mindent nem gyógyít meg az idő. A saját fájdalmainkat, ami bennünket ér, azt igen. Ha erősek vagyunk. De a legszeretettebb lények elvesztése csak rosszabb érzés. Ebben az évben is elment egy szeretett ember az életéből. Bara Margit. Ráadásul úgy ment el, hogy én akkor Velemen voltam. Gondoltam, majd ha visszajövök Pestre, meglátogatom. De addigra meghalt. Nem is tudtam beszélni vele. Nem akarok sírni, de nagyon nehéz megállni, mert vannak emberek, akik pótolhatadanok. És nem az elvesztés pillanata a legrosszabb. Azt én sokként élem meg. De ahogy múlik az idő, egyre fájóbb a tény, hogy soha többé nem jön, akit várunk. Itt ez a kép a hátam mögött, és ha egyedül vagyok, néha ordítok Maár Gyulával. Hogy voltál képes itt hagyni? Persze szeretettel ordítok vele. Bara Margittól meg el sem tudtam köszönni. Nagyon szerettem látogatni őt. Boldog voltam, hogy mindig megnevettettem. Margitom, betegséged óta nem tudsz beszélni, majd én elkezdek. Hallgass végig, milyen szörnyű bajaim vannak. Nekem még a kisujjam is fáj. Mindent részletesen elmeséltem neki, és jókat röhögtünk, mert értette, felfogta a szavaimat. Várjon, megint csörög a telefonom. Ez a lányom! Teréz! Igen, minden rendben. Mindjárt itt vagytok Zolival? Várlak benneteket! Tegyem be a poharat a hűtőbe? Jó, drágám! De csak az egyik sört? Igen egy doboz sör a felső mélyhűtőbe, a poharat csak a hűtőbe. Értem. Ott lesz, gyertek! Két napja hűl a söre, de most azért hívott, hogy be kell tenni a mélyhűtőbe. Ilyen hidegen issza! Kérdezem tőle, hogy Teréz, tudod egyáltalán, mit iszol? Azt mondja, persze! Az utóbbi hónapokban van egy vissza-visszatérő mondata Marinak. „Az élettel visszaélni nem lehet.” Kerek, tömör, egyértelmű megfogalmazás. Bizonyos dolgokat sokkal jobban érzékelek, mint ahogy meg tudom fogalmazni. Nézze, kaptunk az Istentől egy életet, amit ő sokszor megnehezít, bizonyára okkal. Van, aki olyan hajlammal születik, hogy öngyilkos tud lenni. Én szenvedhetek bármennyit, akkor sem lennék képes ilyesmire. Tehát nagyon nehéz ez az én mondatom. Ez nekem szól, meg a gyerekeimnek. Hogy az életnek örülni kell, akármilyen nehéz. És van még valami, amit gyakran hallanak tőlem. Ha ti tudtok szeremi, akkor titeket is lehet. De a legfontosabb az, hogy ti szeressetek. Hogy ti tudjatok szeremi. Szabó G. László
