Új Szó, 2016. november (69. évfolyam, 254-277. szám)
2016-11-28 / 275. szám, hétfő
www.ujszo.com | 2016. november 28. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 5 A stabilitás jegyében Mindenki jól jár, ha a kiépült kapcsolatok tovább épülhetnek SZALAY ZOLTÁN N agyot fordult a világ az utóbbi néhány évben. El tudtuk volna-e képzelni öt-hat évvel ezelőtt, hogy a Smer, a Fidesz, a Híd és az MKP potentátjai kéz a kézben, harmonikus egyetértésben egyengetik térségünk népeinek útját? Hol van már az az idő, amikor Sólyom László magyar köztársasági elnök nem hivatalos látogatását Robert Fico nemzetbiztonsági kockázatnak tekintette! Hol van már az egykori, karakánul Smer- ellenes jobboldal-kb. ott, ahol az - SDKÚ és a KDH -, hol van már a határozottan Fidesz-kritikus Híd! Minden megváltozott, mint egy bűvésztrükkben, ahol a szétfürészelt asszisztensnő épen és egészségesen ugrik elő a paraván mögül. Lehet tapsolni! Az aktuális helyzetet semmi nem illusztrálja jobban a nemrégi DAC- stadionavatón készült fényképnél. A díszpáholyban nemcsak az MKP és a Híd vezetése tisztelte meg jelenlétével a klubtulajdonos Világi Oszkárt, hanem Orbán Viktor magyar kormányfő mellett a Smer gazdasági holdudvara is. Vladimír Poómak és Ivan Kmotríknak nyilván semmi kifogása az ellen, hogy a magyar politikusok mellett mutatkozzanak. Mindketten hálásak lehetnek a Hídnak, hiszen az Robert Fico hatalmon maradását lehetővé téve az ő további sikeres boldogulásukat is szavatolta. Kmotríknak például így biztosan felépül a saját stadionja a mi pénzünkből, egy pillanatig sem kell aggódnia. Orbán és a hidasok ugyan még nem borultak látványosan egymás keblére, a magyar kormány azonban szintén hálás lehet a Hídnak, hogy segített hatalmon tartani egyik legfontosabb térségbeli szövetségesüket. Orbán Viktor nem fogja verni az asztalt a kisebbségi jogok miatt, még csak eszébe sem jut az állam- polgárság, az államnyelvtörvény vagy Maiina Hedvig ügyében türelmetlenkedni, amíg saját hatalmi érdekeinek megfelel a Smerrel való összefogás. Ezt illusztrálta, amikor az érvénytelen kvótanépszavazást követően Orbán mindjárt Ficóhoz sietett beszámolni a migránsellenes küzdelemben szerzett új tapasztalatairól. Az MKP mindeközben békésen meghúzódik a nagy Smer-Fidesz- barátság árnyékában, hiszen amíg ez a barátság fennáll, addig a korábban a választói előtt magyarfalóként tetszelgő Ficóék sem fogják őket piszkálni a „budapesti kapcsolatok” miatt. így az MKP forrásai, érkezzenek éppenséggel a Főnixen, a Bethlen Gábor Alapon vagy bármilyen más intézményen keresztül, biztonságban vannak, a pártstruktúrák változatlanul élhetnek tovább. A kulcsszó, amit Robert Fico olyan előszeretettel hangoztat, a stabilitás. Hogy az elmúlt években kialakult kapcsolatok, beindult üzletek háborítatlanul épülhessenek, fejlődhessenek tovább. És hogy kijár ezzel jól? Természetesen mindenki. Valahogy úgy, ahogy a XXII-es csapdája Milo Minderbindere tojásbiznisze esetében, amikor is a leleményes Milo hét centért vásárolta a tojást, és ötért árulta, mégis keresett rajta. A titokzatos szindikátus, amelyre Milo hivatkozott, tulajdonképpen önmagától vásárolt és önmagának adott el, miközben behálózott mindent és mindenkit. Közben pedig nyereséget termelt. Mindenki részesedik belőle, hirdette Milo. Csak el kell fogadni a játékszabályokat. Fico fárad VERES ISTVÁN E rős hete volt a miniszterelnöknek. Robert Fico öt napja szlovákellenes prostituáltaknak titulálta az újságírókat (nem konkretizálta, pontosan kiket, de aki kicsit utánanéz, nagyjából kidedukálhatja), tegnapelőtt pedig a Szlovák Rádió műsorában alázta a legparasztabb módon a szerkesztőt, aki rá mert kérdezni a külügyminisztérium EU-elnökséggel kapcsolatos közbeszerzéseire. Konkrétan azt mondta a kérdezőnek, hogy ne vágjon a szavába, mert nem kocsmában vannak, „én kormányfő vagyok, maga szerkesztő, vagyis nem vagyunk egy szinten”. A megjegyzés az első kormánya idején megismert Ficót juttatja eszünkbe (meg egykori szóvivőjét, Silvia Glendovát). Azóta a Smer elnöke (és kommunikációs első embere, Erik Tomáš) megpróbált egy intelligensebb, barátságosabb arculatot varázsolni, és bár a többség nyilván sejtette, hogy ha a beszédmód meg is változik, a lényeg marad, de azért vártuk, mikor köszönt majd ismét ránk a régi Fico. Hát itt van, és viselkedésével máris elárul nekünk néhány dolgot. Az első, hogy fárad, zsigerből nem mindig tud már professzionálisan reagálni. A fent említett két kirohanása ugyanakkor nem róla és az újságírókról szól, hanem főleg Miroslav Lajčákról, a külügyminiszterről. Lajčák, bár már a harmadik ciklusát tölti a tárcánál, nem Smer-tag, és ezt Fico időnként hangsúlyozni is szokta (még ha ez nem is jelent semmit, hiszen ugyanezt csinálná akkor is, ha az lenne). De a nempárttagság néha előny. Villogni lehet vele például bizonyos választások előtt, ha az ember jelölteti magát. Független vagyok, gyerekek, szavazzatok rám. Igaz, hogy lassan egy évtizede dolgozom egy pártnak, de független vagyok, jó, mi? Hát persze, hogy jó. Függetlennek lenni trendi és kifizetődő, még akkor is, ha valaki nem az. Meggyőződésem, hogy Fico számára óriási veszteség lett volna, ha Lajéákot néhány hónapja ENSZ-fötitkárrá választják. A második helyen végzett, nagy siker, de ki ajóistent érdekli az ENSZ-főtitkár? Ficót biztosan nem. Főleg az ilyen, káderhiányos időkben, amikor régi harcostársai sorra potyognak ki mellőle, néhány párttársa ráadásul bírálni meri. A Smemekmost Lajčák a legértékesebb embere, hiszen nem egy véres szájú nacionalista, nem egy befektetői csoport bábja (bár ez utóbbit ugye sose lehet biztosan tudni), van diplomáciai érzéke (mondjuk még jó, ha külügyminiszter), és komolyabb botrányok eddig nem sározták a nevét. Ez utóbbi állapotnak vetett véget a huszonhat éves Zuzana Hlávková, aki a külügyből nemrég távozott gyakornokként beszélt arról, mit és mennyiért közbeszereznek a tárcánál, Lajčák tudtával. Hogy mindez mennyire igaz vagy nem igaz, és mennyire kifogásolható, az már szándék kérdése, mindenesetre Lajčáknak ilyen ügyek kapcsán eleddig még nem kellet szembenéznie a sajtóval. Ő a maga higgadt módján el is mondta, hogy ha törvénysértésre derül fény, lemond, Fico viszont, mint említettük, borzasztóan kiakadt, nem tudott uralkodni magán, vagyis hibázott. Amúgy meg vannak országok, ahol a közrádióban a kormányfőnek ilyen kérdést egy szerkesztő fel sem tehet, ilyen szempontból talán örülhetünk is, hogy nálunk (még) igen. Egyébként Lajčák abból is profitálhatna, ha belátja, hogy mulasztás történt a közbeszerzéseknél, és ígéretéhez híven lemond. Hiszen akkor a következő államfőválasztáson makulátlan kihívója lehetne Kiskának (akinek cuki igazságosztó imidzsével szintén csak egy becsületes, vagy legalább annak látszó arc veheti fel a versenyt). Robert Fico pedig az említett kirohanásaival csak azt a tényt húzza alá, hogy az általa újabban annyit átkozott, nem standard, bekiabálós, performansz-politizálásnak a magjait Szlovákiában ő vetette el, az utóbbi időben pedig ellenfeleitől fokozatosan visszakapja ugyanazt, amit Dzurindáéknak egykor kiosztott. Fidel Castro, a keménykezű diktátor, akit a fél világ csodált Életének kilencvenedik évében Havannában elhunyt Fidel Castro Rúz, a kubai forradalom „atyja", a szocialista Kuba első vezetője. Gazdag kubai cukornád- ültetvényes törvénytelen fiaként született 1927. augusztus 13-án aMayarí város közeli Biranban. Születési évét később 1926-ra változtatta, hogy előbb felvegyék a gimnáziumba, és azóta hivatalosan ezt a dátumot tartják számon. Középiskoláit a jezsuitáknál végezte, majd 1950-ben a havannai egyetemen jogi diplomát szerzett. Castro elnyerte a jogtudományok doktora fokozatot is. 1948- ban megnősült, első házassága hét évig tartott, második feleségét 1980- ban vette el, összesen öt fia és két leánya született. Fulgencio Batista 1952. december 10-ei katonai puccsa után, amely kiszolgáltatta az országot az Egyesült Államoknak, Castro társaival az államcsínyt megbélyegző beadványt írt a legfelső bíróságnak. A rendszer megdöntésének reményével 1953. július 26-án mintegy száz társával megostromolta a Moncada-laktanyát. A kudarcba fulladt akció után 15 év börtönre ítélték és Pinos szigetére száműzték. Két év múlva a nemzetközi tiltakozás hatására kegyelmet kapott és Mexikóba mehetett. Castro 1956. december 2-án a Granma nevű hajón 82 forradalmárral visszatért Kubába. Az Oriente tartományban partra szálló csapat megsemmisítő vereséget szenvedett a kormányerőktől, de Castro néhány társával bevette magát a Sierra Maestra hegységbe és gerillaháborúba kezdett. Á nép támogatását élvezve egyre nagyobb sikereket arattak, s kétévi harc után megdöntötték Batista uralmát: a „Comandante” (parancsnok) 1959. január elsején „szakállasai” élén bevonult Havannába. Fidel Castro 1959-től egészen 2008-ig Kuba első emberének számított: ő volt a fegyveres erők főparancsnoka és a miniszterelnök, 1961- ben ő lett a Kubai Szocialista Forradalom Egységpártja (1965-től Kubai Kommunista Párt) első titkára, 1976- ban az államfő és miniszterelnök. Vezetésével földosztást és szövetkezetesítést, nagyarányú államosításokat hajtottak végre. Castro 1961 decemberében bejelentette: Kuba a marxista-leninista útra lépett. Az államosítások miatt kiéleződött a viszony az Egyesült Államokkal, amellyel 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, április 15-én pedig bombázta a kubai fővárost. Két nap múlva a Disznóöbölnél 1300 kubai emigráns amerikai támogatással partraszállást kísérelt meg, de a támadás három nap alatt összeomlott. 1962 februárjában Washington kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen, válaszul Castro Moszkva támogatását kérte, és a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába. A két szuperhatalomnak a világot az atomháború szélére sodró konfliktusa 1962 őszén békésen oldódott meg, Kuba pedig egyre jobban a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött. Az USA és Kuba viszonya csak 2014-től kezdett normalizálódni. Kubában Castro alatt a szocialista gazdálkodás jegyében bevezették a gazdaság központi irányítását, a fő exportterméket, a cukrot a szovjet tömb vásárolta meg. Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből, 1972-ben tagja lett a KGST-nek. A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után Kuba elszigetelődött, de a „Líder Maximo” („legfőbb vezető”) belső ellenzéke nem tudott felülkerekedni. Castro továbbra is korlátlan hatalmú vezetőként állt országának élén, jelszava nem változott: „Szocializmus vagy halál”. Castro a valós vagy vélt ellenfeleivel keményen bánt el: több tízezerre teszik a megkínzott vagy kivégzett ellenzékiek és ellenállók számát, sokakat bebörtönöztek, újabb tízezrek lélekvesztőkön Floridába menekülve vesztették életüket. Hatalma nemcsak a félelmen alapult: legendásak voltak hosszú beszédei, gyengéje volt saját tévedhetetlenségébe vetett hite. Castro a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült, mint az az ember, akit a leggyakrabban akartak meggyilkolni. 1959 óta állítólag 638 gyilkossági kísérletet követtek el ellene. 2006. július 31-én jelentették be, hogy Castro súlyos gyomorműtéten esett át, ezért 2011-ig fokozatosan átadta tisztségeit öccsének, a nála öt évvel fiatalabb Raúlnak. A kubai vezetőnek 2012 őszén már halálhírét keltették, állítólag agyvérzést kapott, ám ekkor fotókkal bizonyították, hogy még él. Mostanában ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt. (MTI) Halál. Most már csak a szocializmus kérdéses. (SiTA/AP-feivétei)
