Új Szó, 2016. november (69. évfolyam, 254-277. szám)
2016-11-26 / 274. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2016. NOVEMBER 26. INTERJÚ 15 A bábok csodálatos varázsa Alig ülünk le, már hárít, mondván, hogy ő, Kecskés Marika nem olyan érdekes, mint színész barátja, Kassai Csongor, aki lelkesedve mesélt róla. Ő mellette csak egy szürke egér. Ami volt, régebbi keletű, és summázza: anyaszabadság, majd a bohócdoktorok, akik jelentős részt foglaltak el az életében, aztán visszatért a pozsonyi színművészeti főiskolára, de már a katedra másik oldalára, ami nagy kihívás. Számomra a bábszínház a mágiát jelenti M enjünk szép sorjában. Az Erasmus nemzetközi diákprogram keretében érdekes projektre figyeltem fel. Ez egy Erasmus-pályázat, amelyben négy főiskola vesz részt, a budapesti Színművészeti Egyetem, a bialystoki művészeti egyetem bábtanszéke, a Prágai és a Pozsonyi Színművészeti Egyetem alternatív és bábtagozata. Ez a négy tanintézet igyekezett összeállítani egy olyan nemzetközi oktatási programot, amely a világ diákjainak, akik bábos magiszteri diplomát szeretnének szerezni, ezt biztosítja. Ezen belül zajlottak alkotóműhelyek, konferenciák, szakmai megbeszélések. Ennek az lett a vége, hogy a négy tanszék közösen összeállított egy kétéves magiszteri oktatási programot. Ha minden jól megy, 2019-ben már lesznek diákjaink. Maga az oktatási rendszer érdekes, a négy főiskolán szemeszterenként váltják egymást a diákok, az oktatás angol nyelven folyik majd. Nagy az érdeklődés, rengeteg kínai diák jelentkezett, de sok a norvég, holland, náluk nincsenek bábszínész tanszakok, ahol ezt a mesterséget lehetne tanulni. Személyesen is óriási kihívás a program? Kitalálni sem volt könnyű. Szlovák részről engem szólított meg Ida Hledíková, a bábos tanszék vezetője, hogy legyek az aktív oktatási szint tutora és megalapozója. Én szerveztem Pozsonyban az első nemzetközi workshopot, amelyen 16 diák dolgozott tíz napon át. Ez másik három helyen is lezajlott, majd Nyitrán fesztivál keretében bemutattuk egymásnak, melyek azok a formák, amelyekkel mi együtt tudunk dolgozni. Nagy zűrzavar volt? Fantasztikus volt! Ügy érzem, hogy a mai világban a fiatalok nagyon érzik, mi az, amit elveszítettek a globalizáción belül, hogy létkérdés, hova tartozom, hol vannak a gyökereim, hova vezet az utam. Más szempontból vannak erkölcsi kérdések, amelyek a ’89-es fordulat után izgatják az embereket: a demokrácia, a szabadság, hogy mindent szabad, s ez már odáig fajult, hogy a családot is elhagyom, magam sem alapítok családot, mert a karrierem van előtérben. Húsz év után elragadtatással figyeltem a diákokat, mert a témán belül olyan erkölcsi kérdések rezonál- nak bennük, amelyekből kiderül, hogy fontos nekik megtalálni, hol a helyük, kihez kötődnek szerelmi-érzelmi kapcsolatban, hogy megteremtsék azt az alapsejtet, ami a család, a munka, hogy ebből táplálkozni s továbblépni tudjanak. Ebből az derül ki, hogy nem csak adtál, kaptál is. Nagy adomány volt számomra. Szükség van egy közvetlenebb emberi kapcsolatra diák és pedagógus között. A diákok ezt keresik is, s ezáltal rengeteg energiát adnak ahhoz, hogy az oktató tovább tudja adni azt, ami benne van. A másik nagy érték számomra, hogy építő jelleggel más zsánerek is bekerülnek a bábszínházba, ugyanígy a bábszínházi megnyilvánulási formák otthonosak kezdenek lenni mind az operában, mind a nagyszínpadi művekben, filmekben, reklámokban, televíziós produkciókban. A művészet értelme, hogy ráérezzen arra a fontos dologra, különlegességre, ami az emberben van. Az az érdekes, hogy társadalmunkban és az oktatásban nem veszik észre ezt a különlegességet, és sablonosán tanítanak. Nekem nagyon disszonánsán hangzanak a hozzám jutó információk, hogy a gyermekek hároméves korig alapvetően 83 százalékban kreatívak, hatéves korra eljutunk odáig, hogy már csak 50, tizenkét évesen meg már csak a kreativitásának 14 százalékát használja ki a gyermek. Hol vész el? Ez az! Szerintem épp a sablonosságban. Egyetértek a szakemberekkel, ott lehet a probléma, hogy megpróbálunk mindenkit megtanítani mindenre. Például: az én gyermekem nem szereti a matematikát, de fantasztikusan úszik, és eszméleden szépen zongorázik. Mégis megpróbálom belesulykolni a matematikát, hogy legalább egy hármasra megtanulja. Nem azt támogatom, amiben jó, hanem igyekszem középszerűvé tenni. Miért tesszük? Amikor fejlődik a gyermek, kapjon egy általános műveltséget, de ezen belül azt kell támogatni, amit szeret, amiben rendkívüli. Az általános műveltséget meg úgy kellene oktatni, hogy megtanuljunk összefüggéseket észrevenni. Ejtsünk szót arról is, aki ennyire lelkesen beszél a bábok világáról. Apukám, anyukám tanárok voltak, az anyukám keleti, szentesi, én is félig keletinek vallom magam. Érsekújvárban születtem, Zsitvabesenyőn éltem, laktam, ott éltek a nagyszü- leim, ott volt egy fantasztikus gyerekkorom, amelyből a mai napig táplálkozom. Sajnos, már csak az édesanyám él, a nagyszülőket is elveszítettem. Amikor arra került sor, hogyan tovább, pszichológiát akartam tanulni, de nem vettek fel, mert magyar nemzetiségű voltam. Emiatt egy évig a pozsonyi járási hivatalban dolgoztam mint szociális kurátor. Úgy érzem, ez a két vonal egyfolytában benne van az életemben: a művészi és a szociális. Amikor az akkori járási vezető azt mondta, hogy tanuljak tovább, összeszedtem minden bátorságomat, és beadtam a felvételi kérvényemet a komáromi színházba, ahol gyakornokokat kerestek. Fölvettek. Egy év után rájöttem, hogy szép és jó, amit csinálok, de vissza kell kanyarodnom oda, abba az időbe, amikor a négy barátnőmet rábeszéltem, varrjunk bábokat, és a bábszínházunkkal felléptünk az iskolában is. így kötöttem ki a bábművészeméi, azt tanultam. Ott kaptam diplomát, ahol most oktatok. Én voltam a tanszék első magyar anyanyelvű diákja. Megtaláltam azt a világot, amely nekem különleges és nagyon közel áll hozzám. Amikor befejeztem, Adela Gáborová, az akkori színészmesterség tanárnőm azt javasolta, hogy menjünk Nyit- rára, de oda nem vettek fel, mert az intendáns azt mondta, nincs rá lehetőség. Szerencsémre az akkori komáromi színház kinevezett igazgatója, Mokos Attila eljött megnézni a vizsgaelőadásomat, s felkínálta, hogy menjek el színésznőnek hozzájuk. Mire mondtam, hogy Attila, de én bábszínész vagyok, ezt szeretném csinálni, ő meg, hogy „ne légy hülye, Stubendek Kati elment, szükségem van jó színésznőre”. így kerültem Komáromba, s ennek az lett a vége, hogy először tűzött bábelőadást műsorára a színház. Mivel nagy sikere volt, a következő évben már a nagyszínpadra terveztem az előadást, s boldog voltam, hogy visszafizethettem azt, amit megtanított nekem Dráfi Mátyás, Boráros Imre, Petrécs Anni meg a többiek. Négy év után eljöttem Komáromból. Most, hogy beszélek róla, ösz- szeáll a mozaik. Jó, hogy nélkülem is megy tovább a vonat. Bernáth Tamás kollégámtól tudom, hogy ha műsorra tűznek valamilyen gyerekdarabot, bábokkal dolgoznak. Azt érzem, hogy ennek ott hagyománya és funkciója van, s ezáltal színesebb lett a repertoár. Mi a csodálatos a bábok világában? Nehéz kérdés... Számomra a bábszínház a mágiát jelenti, megelevenedik az, amiről az első pillanatban úgy tűnik, nincs benne élet. Ebben rejlik a titok. Lévén, hogy az európai rendszerben a bábok egy paraván fölött mozognak, nem lámi a színészeket, el van takarva a titok, ami megmozgatja a fantáziát. 1989-90 után eltűnt a paraván, s fény derült arra, hogyan is működik ez a dolog. Tulajdonképpen a titok felfedezése az a mágia, erő, ami a bábszínház lelkét adja. Az az érzésem, a bábszínházzal is úgy vagyunk, mint a mesével: különböző korban mást-mást tartunk fontosnak. A bábok, mint a mese, nemcsak a gyerekhez szólnak, véresen komoly dolgokat is ki tudnak mondani. A történetek, az alapmesék nem véledenül vannak úgy megírva, hogy hosszú évszázadok során nem kellett őket megváltoztatni. A gyermeket nemcsak oktatjuk, hanem felkészítjük az életre, arra, hogy az élet nemcsak álom és nemcsak szépet hoz, hanem konfliktusokat is. Ha a meséket jól kódolják, rajtuk keresztül a gyermek át tudja élni a konfliktusokat, s megtalálja a feleletet, hogy kell élni, hogy kell gondolkodni. Ezért nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Piroska és a farkasban a farkast vegetáriánussá kell változtatni, mert ennek nem ez a mondanivalója, és a gyermek ezt nagyon jól érzi. Hogy állnak a te gyerekeid a mesével, a bábokkal? Imádták. A nagyfiam, Simon, akit nyolcévi házasság után kaptunk ajándékként, 12 éves, ő már Richard Bach Livingstonját olvassa. Csodálatos dolgokat éltem meg vele attól a pillanattól kezdve, amikor megszületett, teljes harmóniában voltam vele. Kassai Csongorral Micimackót énekeltünk neki, mondtam is Csonginak, hogy csodálatos, mert arról mesélek, hogy mi várja őt, mennyire szeretjük, milyen a világ, kik a barátaim, és az én fiam soha nem sírt. Anyám, amikor nyolc hónapos volt a fiam, azt mondta, nem normális, hogy ez a gyerek nem tud sírni. A mai napig emlékszem, hogy nekem volt egy olyan időszakom, amikor az édesanyámtól minden este megköveteltem, hogy a Gőgös Gúnár Gedeonból a Barna Mackó kuckója meséjét olvassa el. így van ez az én gyerekeimmel is: ha a kisfiamnak a Csiribiri csiribiri zabszalmát énekeltem, mintha kikapcsolták volna, a kislányomnál, Vilmánál más dolog működött. De egyik sem akart elaludni, mindig mondták, hogy „még, anya, még”. A mesék, a történetek, a beszélgetések nagyon fontosak. A gyerekeim imádták, amikor arról meséltem nekik, hogy milyen volt, amikor én voltam kicsi. A férjed szintén a bábok világában él. O volt az első ajándék, amit a bábtanszéken kaptam: Roman Anderle díszlet- és bábtervező. Nemcsak a saját gyerekeidnek mesélsz, bohócdoktorként a betegeknek is próbálsz örömteli perceket szerezni. Komáromból visszatérve Pozsonyban úgy határoztam, hogy megpróbálok bábszínházát csinálni. Találkoztam egy barátommal, ő mondta, hogy bohócdoktorokat keresnek. Elmentem a meghallgatásra, amit maga Gary Edwards, a Piros Orr Bohócdoktorok alapítója vezetett. Húszból négyen kerültünk be, s 2003-ban indítottunk. Gary Edwardsnak szüksége volt valakire, aki segít neki összefogni a dolgokat, s engem kért fel. Volt bennem félelem, de az első pillanattól hittem benne, láttam, hogy milyen profi módon készít fel bennünket. Ráadásul a gyermekonkológia főorvosa, Daniela Sejnová hitt benne, nyitotta az ajtókat, s elkezdtünk dolgozni. Az első pillanattól kezdve sikereket értünk el, évről évre egyre többen lettünk bohócdoktorok, jelenleg 58-an vagyunk. Ami érdekes, hogy mi, a szlovákiai és a cseh vonal meggyőztük Garyt arról, hogy a bohóc és a bábszínház mennyire egyformán működik, ezért kereste is a bábosokat, sokukat be is szerveztem. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, unszolt, hogy menjünk délvidékre is, és keressünk magyarokat. Most négyen vagyunk a csapatban magyarok: Till Tímea, Rab Heni, Bernáth Tamás és én. Sok mindent csinálsz. Épp mondtam, hogy már szelektálni kell, mert ha valaki sok mindenbe fog, semmit nem csinál jól. Az a fontos, hogy az ember ne veszítse el az érzékét az iránt, hogy az adott pillanatban mi a fontos. Urbán Klára „Megtaláltam azt a világot, amely nekem különleges és nagyon közel áll hozzám" (Fotók: Kecskés Marika albumából) „A gyerekeim imádták, amikor arról meséltem nekik, hogy milyen volt, amikor én voltam kicsi"
