Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-26 / 249. szám, szerda
www.ujszo.com I 2016. október 26. KULTÚRA I 5 Fátyol nélkül érkeznek Kilenc iraki nő drámáját hozza a pozsonyi Astorka nemzetközi fesztiváljára a Vígszínház Kint hullanak a bombák, bent, a bunkerben rettegő nők mesélnek az elszenvedett tragédiákról (Fotó: vígszínház) SZABÓ G. LÁSZLÓ Két éve, 2014 őszén mutatta be a Vígszínház Heather Raffo iraki származású, de már az Egyesült Államokban, katolikus családban felnőtt íránő darabját, a Fátyol nálkült. Az előadást vasárnap a pozsonyi Astorka nemzetközi színházi fesztiválján láthatja a hazai közönség. A mű eredeti címe: Nine Parts of Desire (A vágy kilenc fejezete). A kilenc részt kilenc nő bensőséges vallomása teszi kerek egésszé. New Yorkban, a 2003-as bemutatón maga az írónő (mert alkalomadtán színésznő is!) jelenítette meg a történet szereplőit. Köztük a festőművészt, az orvost, a londoni emigránst, a szabadságszerető beduint, a gyermekeit gyászoló anyát. Egy elembertelene- dett hatalom kegyetlenkedésének elszenvedői ők, akik békében élnének egymás mellett, ha tehetnék. Heather Raffo először gyerekként jutott el Amerikából Irakba, később felnőtt fejjel, 1993-ban. Ez utóbbi látogatás volt rá olyan hatással, hogy tíz éven át anyagokat, dokumentumokat gyűjtött és interjúkat készített a témában érintett nőkkel, 2003-ban pedig megírta eddig leghíresebb művét. Monológok sorozata a darab. Fájó, felkavaró, döbbenetes erejű vallomások követik egymást, egy megejtő egyszerűséggel berendezett térben. Kint hullanak a bombák, emberek pusztulnak el, bent, a bunkerben, pár féltve őrzött tárgy mellett rettegő nők mesélnek magukról, a családjukról, az elszenvedett tragédiájukról, közben méltósággal türik-viselik sorsukat. Egyikükben sincs önsajnálat. Higgadtan, visszafogottan beszélnek megaláztatásukról, elképesztő társadalmi jelenségekről. Szenvedéseikről nem ők tehetnek, életük csupán kín és gyötrelem, hiányérzetüket, léleknyomorító helyzetüket már körülírni sem tudják. A legsűrűbb sötétségből keresik a kiutat. „Ez a mű iskolapéldája annak, hogyan képes átformálni a világot a művészet” - írta a The New Yorker kritikusa. Raffo nőalakok széles skáláján keresztül mutatja meg, milyen nőnek lenni egy háború tépázta országban. De ahogy Mátyássy Áron, a darab rendezője nyilatkozta a vígszínházi bemutató után: „A darab elég kritikus hangot üt meg. Felhívja a figyelmet arra, hogy egy diktatúrában megroskadt iszlám ország problémáira nem feltétlenül egy instant demokráciakapszula bevitele a legmegfelelőbb megoldás. És igen gyorsan reagált az Abu Ghraib börtönben történt amerikai kegyetlenkedésre is.” A történet megírására Layla Al- Attur festőművész képei sarkallták a szerzőt. A festőnő vásznain ugyanis mezítelen női testek jelentek meg, amin Haether Raffo annyira elcsodálkozott, hogy utánajárt, miképpen lehetséges ez egy iszlám országban, egy kemény diktatúrában. Ezután kezdte feltérképezni az iraki nők társadalmi helyzetét, majd úgy megírni a darabot, hogy a történetek mögött valódi emberi sorsok rajzolódjanak ki. A többi pedig már a színésznők feladata. A vígszínházi produkcióban Kútvölgyi Erzsébet, Venczel Vera, Igó Éva, Hegyi Barbara, Bata Éva, Tomyi Ildikó, Vass Teréz és Majsai- Nyilas Tünde remekel. A csípős humorú Hudát, aki szerint Szaddám három évtizeden át szörnyeket nevelt, eredetileg Pap Vera játszotta. Ez volt az utolsó szerepe, gyógyíthatatlan betegsége néhány előadás után végzett vele. Az ő helyébe állt be Venczel Vera, hogy tiszta jelenlétével tovább éltesse az előadást. „Nagyon sok kérdésünkre választ adott a darab közös értelmezése mesélte a rendező. - Csak el kellett mélyedni a belső összefüggésekben, és egy kicsit zárójelbe tenni a magabiztos nyugati gondolkodásmódunkat. Rájöttünk, hogy meg kell próbálnunk az iraki emberek szemével látni a dolgokat, ha meg akaijuk érteni a motivációkat, történeteiket. Egyébként elnyomott nők nemcsak Irakban vannak, hanem körülöttünk is. A férfi dominanciára épülő társadalmak belső motívumai nagyon hasonlóak az egész világon. Igyekeztünk megtalálni azokat az azonosulási pontokat, amelyekről a néző azt gondolja, ez akár vele is megtörténhetett volna.” Egyetlen nagy, fájdalmas kiáltás az előadás. Tragikus sorsok bénító sikolya. Messziről hallatszik ide. Onnan, ahol még mindig bombák hullanak az égből. Nekünk ez színház. Nekik életet kioltó valóság. Halálos dráma. FÜLVIDÉK Jól fésült rock'n'roll Volt egyszer három fivér Tennessee- ből, akik tizenévesen gondoltak egy nagyot, magukkal rángatták az egyik unokatesójukat, és elhatározták, hogy bandát alapítanak, melynek később a nagyapjuk előtt tisztelegve a Kings of Leon nevet adták. Egy pincében, némi marihuána inspiráló hatását is segítségül hívva egy hónap alatt összehoztak egy EP-re való anyagot, rövidesen pedig megjelent az első lemez is (Youth and Young Manhood, 2003), melyet egy évre rá követett a második (Aha Shake Heartbreak, 2004). A banda ekkor még csak Nagy-Britanniában futott be, egyebek mellett annak köszönhetően, hogy előzenekarként együtt turnézhattak olyan nagyágyúkkal, mint a U2, Bob Dylan vagy a Pearl Jam. Világhírűvé a következő két lemez tette őket, a Because of the Times (2007) és főleg az Only by the Night (2008) , rajta olyan slágerekkel, mint a Sex on Fire és a Use Somebody. Közben az eredeti stílustól, a southern és a garage rock egyvelegétől egyre inkább elmozdultak a mainstream és az arénarock-hangzás felé. A frontember, Caleb Followill egyedi hangja - mintha Lovasit kereszteznénk Kiss Tibivel - egyre inkább letisztult, rekedten visítozó vagánykodása valódi énekléssé szelídült. 2010-es albumuk, a Come Around Sundown az előző sikerét már nem tudta megismételni, Caleb drog- és alkoholproblémái miatt pedig a zenekar hosszabb időre felfüggesztette működését. A nagy visszatérésnek a 2013-as Mechanical Bull című korongot szánták, amely az eredeti elgondolás szerint a korai anyagok hangulatát idézte volna meg, de valójában a már jól bejáratott, rockslágerekkel sűrűn kikövezett mainstream vonalon haladt tovább. Újabb három év kihagyás után, idén októberben jelent meg a Kings of Leon hetedik stúdióalbuma, a WALLS (ez tulajdonképpen egy betűszó, a We Are Like Love Songs rövidítése). A tíz új szerzeményt felvonultató lemez rögtön az elején letudja a kötelezőnek vélt, rádióbarát slágereket (Waste a Moment, Reverend, Around the World). Az ezt követő három dal (Find Me, Over, Muchacho) már inkább arról tanúskodik, hogy a banda képes kilépni a komfortzónájából és nem fél a kísérletezéstől sem. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy eddigi állandó munkatársukat, Angelo Petragliát új producerre cserélték le, a Coldplayjel is együtt dolgozó Markus Dravsra. Már az egyszerre depresszív és lendületes, a slágerekre jellemző kliséket mellőző Éind Me is kellemes meglepetés, de a basszus alapú, sötét hangvételű, monotonul lüktető Over, amely egy öngyilkosság történetét meséli el, tényleg olyan valami, amit korábban soha nem hallottunk ezektől a srácoktól. A dal zseniálisan folyik át a mexikói-latin hangulatú Mucha- chóba, egy jó barát elvesztését feldolgozó, tequilaízü balladába. Az album második felére sajnos az újító kedv alábbhagy, és kissé el is laposodik a lemez. Néhány töltelékdal után a címadó, zongorával kísért WALLS zárja a korongot, a kötelező „lassú szám”, meglehetősen teátrális szövegfordulatokkal („You tore out my heart / You threw it away”), de néhány jól elhelyezett, hatásos gi- táreffekttel. A rockzene a popkultúra részeként alapvetően sikerorientált, és az induló bandák többségének leghőbb vágya, hogy zenéjükkel egyszer stadionokat töltsenek meg. Ebbe a csoportba tartozik a Kings of Leon is, és ezt kár is számon kérni rajtuk. Arra azonban, hogy túllépjenek saját árnyékukon, ledöntsék azokat a bizonyos falakat és új irányt mutassanak, csak a legnagyobbak hivatottak. Meglátjuk, a Éollowill srácok képesek lesznek-e rá. Talán a nyolcadik albumukból majd kiderül. Kacsinecz Krisztián Kings of Leon: WALLS. RCA Records. 2016. Értékelés: 7/10 Meghalt Bara Margit Budapest. Életének 89. évében, hosszan tartó súlyos betegség után keddre virradóra elhunyt Bara Margit Kossuth- és Balázs Béla-díjas színésznő. Az 1950-1960-as évek egyik legnagyobb magyar filmcsillaga volt. Bara Margit 1928-ban született Kolozsváron. Középiskolás korában statisztának jelentkezett a Kolozsvári Magyar Színházba, ahol 1945-től tíz éven átjátszott. Itt ismerte meg első félj ét, Halász Gézát is, aki államközi szerződéssel játszott ott. Vele települt át Magyarországra 1955-ben. Az ismeretlen színésznőt már érkezése napján próbafelvételre hívták, Ranódy László neki adta a Szakadék női főszerepét. Az ezt követő bő egy évtized alatt huszonhat filmben játszott. Az országos népszerűséget második filmje, a Bakaruhában hozta meg számára, amelyben Darvas Iván partnereként játszhatott. Tragikus női sorsokat jelenített meg további számos nagy sikerű filmben is (Ház a sziklák alatt, Szegény gazdagok, Hideg napok). Az 1962-ben készült Éj féli mise című A Bara Margit a Szegény gazdagokban (Képarchívum) fekete-fehér csehszlovák háborús filmdrámában Bara Margit a tavasszal elhunyt Karol Machata partnere volt. 1955-től a Petőfi Színház társulatában lépett fel. Kiváló szerepeket kapott, miközben házassága Halász Géza öngyilkosságával tragikus véget ért. 1957-ben átkerült a Nemzeti Színházba. A csúcson volt, amikor 1964-ben nevét belekeverték a zavaros Onódy-ügybe: az egész városban elterjedt a vadászházakban lezajlott vad orgiákról szóló pletyka, s a botrányban „rá osztották” a női főszerepet. Hiába próbált védekezni a rágalmak ellen, a Nemzeti Színházból az utcára tették, pályafutása harminchat évesen derékba tört. Ebben a légkörben megváltással ért fel számára, amikor második férjével, az olimpiai bajnok vízilabdázó, ekkor már edzőként dolgozó Gyarmati Dezsővel és kislányukkal, Eszterrel 1970-ben Kolumbiába utazhatott. Hazatérésük után Bara Margit az NDK-ban kapott még egy filmszerepet. A színpadtól 1978-ban vonult végleg vissza. Bár később több szerepajánlattal is megkeresték, egyiket sem érezte visszautasíthatatlannak, inkább a családjának élt. (MTI, k)
