Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-22 / 246. szám, szombat
C/5 Az 1956-os magyar forradalom és az Új Szó 22. oldal 2016. október 22., szombat, 10. évfolyam, 43. szám Mindaz, ami 1956ban történt ugyan már jócskán a múlt kategóriába tartozik, hiszen 60 év telt el azóta, ám korántsem vált még kiegyensúlyozottan értékelt történelemmé. Ehhez túlságosan sok még a napi politikában felhasználható aktualitása, amely miatt október 23-a mindig is sokkal inkább a mai megosztottságról szól, mint az egykoriról. tása: itt is lesz lehetőség kilépni a szövetkezetekből, sőt talán a lakosságcsere is visszafordíthatóvá válik. Igaz, a forradalom iránti szimpátiájukat, a Dél-Szlovákiát elözönlő állambiztonsági ügynökök miatt csupán óvatosan, jelképes akciókkal fejthették ki: megtagadták n A felvidéki magyarságnak egy olyan Magyar- országra van szüksége, amely emberségből és demokráciából példát mutat a világnak. a munkát a szövetkezetben, himnuszt énekeltek a templomban, gyászszalagot űztek ki november 4-e után. És persze voltak olyanok is, akik feljelentették őket, hiszen a becstelenség és szervilizmus nem korhoz és rendszerhez kötött. Mint ahogy több meat olyan szlovákiai magyar kommunistáról is tudni, aki a forradalom véres elfojtása után hónapokon át segített Kádáréknak a párt újjáépítésében és „megtisztításában”. Összességében mégis elmondhatjuk, hogy a szlovákiai magyar társadalom számára elsősorban saját nemzeti önbecsülése szempontjából volt fontos 1956. A vesztes világháború, a kollektív bűnösség vádja, a sztálinizmus értékrombolását követően ugyanis azt látta, hogy ez a kis nép és kis ország a korabeli világ legnagyobb szárazföldi hadseregével szembeszállva az egész világ elismerését kivívja. A felvidéki magyaroknak a pesti srácoknak köszönhetően ismét volt miért büszkének lenniük magyarságukra, s a megszilárduló nemzettudat bizonyára segített a szlovákiai magyar közösség újjáépítésében, megerősítésében is. Ebben máig kevés változott, hiszen a mindenkori felvidéki magyarságnak egy olyan Magyarországra van szüksége, amely emberségből és demokráciából példát mutat a világnak. Egy olyan Magyarországra, amelyre büszkék lehetünk. Simon Attila A szerző történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója > Kár érte, hiszen az 1956-os magyar forradalom többet érdemelne. Már csak azért is, mivel talán az egyeden olyan eseménye nemzeti történelmünknek, amely többé-kevésbé osztadan elismertségnek örvend a világ közvéleménye előtt, s amely nem csupán saját korában festett pozitív képet Magyarországról, hanem ma is az egyik legjobb reklámja a magyar szónak. Különös, def 56-nak ma jobb a fogadtatása külföldön, mint Magyar- országon, ahol az utóbbi évek és évtizedek október 23-i ünnepségeiről az embernek sok minden eszébe jut (a megbocsáthatatlan rendőri erőszaktól kezdve a politikai demagógia csúscsrajáratásáig), de legkevésbé az ünnep magasztossága vagy maga a hatvan évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc jelentősége. Persze némileg érthető, hogy a mindenkori hatalom nem nagyon tud mit kezdeni ’56-tal. Talán azért ^em, mert 1956-ban sem volt nemzed egység, s azokat, akiket ma a forradalmárok és szabadság- harcosok arctalan masszájaként látunk, valójában egy világ válaszvitathatadan. S bár 1953-ra akarva- äkaradanul a Rákosival szemben a párton belül kiformálódó pártellenzék vezéralakjává vált, nem volt forradalmár típus, s október 23-a után is inkább csak sodródott az eseményekkel, minthogy alakította volna azokat. Emberként azonban fel tudott nőni a feladatához, s a forradalom utolsó napjaiban 1956 hatalmát. Inkább a mártírhalált választotta, A mából visszanézve nem egyszerű 1956 célkitűzéseinek a megfogalmazása sem. Talán könnyebb megmondani, mit utasított el a korabeli ország: legfőképp a nyomorúságos életszínvonalat, a beszolgáltatások rendszerét, az éjjel az ajtókon dörömbölő ÁVH-soktól való félelmet, vagyis azt a Rákosi-rendszert, amely a nemzeti tradíciókat és érdekeket semmibe véve szolgálta ki a szovjeteket. A korabeli magyarországi társadalom többsége azonban (kevés kivételtől eltekintve) nem akart a mai értelemben vett plurális demokráciát, s főleg nem piacgazdaságra épülő kapitalizmust. tott el egymástól: voltak köztük reformkommunisták, keresztény- demokraták, szélsőjobboldaliak és minden tudatos ideológiától mentes városi jasszok is. De Nagy Imrére sem illik a demokráciáért küzdő nemzeti hős ruhája. Hiszen egy olyan hithű kommunista volt, aki élete egy jelentős részét a Szovjetunióban töltötte, s aki egyike volt azoknak a Sztálin által a magyar nép nyakába ültetett moszkovitáknak, akiknek a Rákosi- rendszer bűneiért viselt felelőssége 2016 korábbi meggyőződésével szakít- Inkább valamiféle harmadik utas va kiállt az ország semlegessége és megoldás, egy a szovjet mintákat a többpártrendszer mellett. Arra meflőző demokratikus szocializmus sem volt hajlandó, hogy kiegyezzen hívei lehettek. Ami jelentősen meg- Kádárékkal, s ezzel legitimálja azok könnyítette az ’56-osokkal véresen leszámoló Kádár-rendszer gyors elfogadottságát, de magyarázza a mai magyarországi társadalom hajlandóságát az iránt, hogy beletörődjön a hagyományos demokráciamodel- lektől való elfordulásba. Ma a Pozsony és Királyhelmec között élő szlovákiai/felvidéki (ki-ki válassza ki tetszés szerint) magyarok kicsit idegenkedve, kicsit távolságot tartva nézik mindazt, ami 56 kapcsán a határ túloldalán történik. De mit is látott és értett az ’56-os eseményekből az akkori kisebbségi magyar, aki, ki sem heverve a második világháború befejezését követően őt ért etnikai agressziót, 1948-tól a pártállami diktatúra nyomása alá került? Az bizonyos, hogy sokkal óvatosabban reagált a magyarországi eseményekre, mint az erdélyi vagy a kárpátaljai sorstársai. Egyebek mellett azért, mivel nálunk a magyarországihoz képest jobb volt az életszínvonal, Dél- Szlovákiában pedig eluralkodott az a hamis érzet, hogy a nemzetiségi jogok 1948 utáni bővítése a kommunista párt jóindulatából fakadt. A forradalom, sőt annak előzményei mégis mélyen megérintették a szlovákiai magyarokat, akik azt gondolták, hogy a magyarországi eseményeknek nálunk is lesz ha1956 — múlt és j eien
