Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-22 / 246. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2016. OKTOBER 22. RIPORT 17 Postaládák az út szélén (A szerző felvételei) csendet, majd uzsgyi tovább. Egyre kevesebb fa vett körül, a természet füves, bokros tundrává változott, kisebb-nagyobb tavakkal, csordogáló erekkel. Néhány üres kunyhó bukkant fel a láthatáron, egykor valószínűleg az olajtársaság emberei használhatták. Lent a távolban a kígyózó Yukon folyót pillantottam meg, és nagyon reméltem, hogy lesz ott valahol egy benzinkút. A tartály ugyanis üresedett, az üzemanyagszint-jelzőm a piros közelében rezgett idegesítően. A híd alatt eltűnt a csővezeték, beépítették a magas és hosszú hídba, amely lejtősen szelte át a széles folyót. A végén balra leltem rá az eszméledenül sáros, tócsás parkolóra. Volt ott két épület, néhány kocsi, jobbra a csőrendszer és egy kilátó a folyóra. Lehajtottam a parkolóba, egyenesen az egyszemélyes benzinpumpához a sár közepén. Teletankoltam a kocsit, jó drága volt a benzin. Itt, északon persze minden drágább. Újra eleredt az eső, tankolás közben meg is áztam alaposan és az egykor csillogó Nissan Rogue megkapta az első barnásszürkés bevonatot. Ezt biztos nem említem meg a kölcsönzőben - gondoltam. Közelebb vittem a kocsit, végigtotyogtam a sáron a helyi bódéig. Itt fizettem a benzinért, s itt kértem egy teát és egy amerikai szedres pitét. Az egyszerű asztalok körül már ültek néhányan, felém köszöntek, eszkimók lehettek. Ha valaki itt élt csak helyi bennszülött lehet. Az ízletes süteményt megköszöntem, majd kiléptem a zuhogó esőre. Micsoda idő, micsoda sártenger! Egy kisebb sportkocsi parkolt a terepjáróm mellett. Eddig valahogy eljutott... Áthajtottam a Yukon folyónál levő kilátóhoz. Kifutottam a hömpölygő folyóhoz, amely a kanadai Brit Columbiában ered, Yukon tartományon kígyózik át és Alaszkában folyik bele a Bering-tengerbe. Alig haladtam 5 mérföldet, azaz 8 kilométert, egy újabb pihenő „keresztezte” az utamat. Ez volt a másik és egyben utolsó olyan pihenőhely, ahol enni lehetett. Itt már nem volt benzinkút, az említett információs tábla tehát idejemúlt volt. Hamarosan újabb aszfaltos szakasz következett, ezen elértem az ún. Ujj-hegy (Finger Mountain) parkolóját. A hegy nem is hegy, inkább egy érdekes alakzatú domb, elszórt sziklákkal, amelyek között néhány égbe mutató ujjra hasonlít. Az állandóan fagyott talaj, azaz permafroszt hozta létre őket. A sarkkörön innen és túl Elhagytam az Ujj-hegyet, az aszfaltos út szépen lekanyargott a mélybe. Kamion, majd teherkocsi jött szembe, de itt nem jelentettek komolyabb veszélyt. A tundrát fenyves váltotta fel, és alig 15 perc kocsikázás után megjelent a sarkkört jelző tábla. Elértem a 66. szélességi fokot és 33. percet. Azt a láthatatlan vonalat léptem át, amely felett nyáron nem nyugszik le a nap, ilw A tundrát fenyves váltottafel, és alig 15 perc kocsikázás után megjelent a sarkkört letve télen egyáltalán nem kel fel. Beléptem az arktikus, avagy északi-sarki világba. Kötelezően lefotóztam itt magam a sarkkört jelölő táblával. A közelben, a fák között egy kempinghely volt, más semmi. Az északi világ vadonjában álltam. Innen egy fenyvessel szegélyezett aszfaltos út haladt kanyarogva lefelé a völgybe, távolabb újra lápos tundra következett, és megint a sáros út. Az legközelebbi pihenőhely, ahol benzint és ételt is árultak, a 96 km-re levő Coldfoot település volt, de odáig már nem mentem. A célomat elértem, a sarkkörön innen és túl. Visszafelé minden ugyanúgy történt, csak persze fordított sorrendben. Több út errefelé nincs. Az egyik pihenőhelyen bevágtam egy óriási burgert, és meleg teát rendeltem. Közben belehallgattam egy kamionos beszélgetésébe, és azon tűnődtem, vajon hányszor tehette már meg ezt az utat. Amikor elértem Livengood település határát, a kocsimon hátul nem lehetett kilátni, a vastag sárréteg teljesen bevonta a hátsó ablakokat és lámpákat, a kilincseket és kerekeket is, az alvázról csomókban lógott a barnás masz- sza. De defekt, kerékcsere és egyéb szerencsétlenség nélkül úsztam meg az egész sáros utazást, amely bő 7 óráig tartott, és csaknem 400 kilométert tettem meg. Megérte! Méhes Ottó
