Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-22 / 246. szám, szombat
Az alaszkai sarkkörön innen és túl Fairbanks városka parkja Van egy út Alaszkában, amely 666 km hosszú és egészen a Jeges-tengerig vezet. Magasan a permafroszt fölé van építve földes felszínnel, az elején rövidebb aszfaltos szakaszokkal. Gyorsan, 5 hónap alatt készült el 1974-ben, de csak 1981-ben, majd teljes terjedelmében 1994-ben nyitották meg a forgalom előtt. K orábban csak a kőolajban gazdag Prud- hoe-öbölbe tartó teherkocsik és kamionok közlekedhettek rajta. Az északi teherkocsik útjának hívták, később 11-es számúra keresztelték át a veszélyes, poros, sáros és dimbes-dombos jellegét továbbra is megtartó utat. A forgalom megnyitása után hamar elterjedt a híre, mennyire veszélyes és milyen egzotikus, s emiatt a legendás utak közé sorolták. A kalandos szívű utazók álmává vált, hiszen Eszak-Amerikában csak két ilyen út létezik: a másik, a hosszabb, a kanadai Yukon tartományban található. Fairbanks városka Egy utazás a hivatalosan James W. Daltonnak nevezett földes, kavicsos úton nagy álmom volt, amelyet július végén meg is valósítottam. Utamat Fairbanks városban kezdtem, amely 32 000 lakossal Alaszka második legnagyobb városa. A Tanana és Chena folyók összefolyásánál fekszik sík terepen, magas hegyekkel körbevéve. Ottlétemkor változékony, esős és hűvösebb idő volt, 15-20 fokos hőmérsékletekkel. A Nap 23 óra 15 körül nyugodott le, 4 óra 30-kor már újra előjött, így még hajnali egykor is képes voltam elolvasni a vadkempingek kivilágítadan utasításait. A jócskán megduzzadt Chena folyó mellett találtam helyet éjszakára, remélve, hogy nem a folyón ringatózva fogok felébredni. Reggelre a víz továbbra is a kiszélesedett medrében sodródott tovább, csak a központban a sétányt árasztotta el. Megálltam reggelire és egy gyors városnézésre. Múzeumok, üzletek és ajándékboltok, mint máshol, de az utcán és a parkokban meglepően sok helyi indiánt láttam, akiket szemmel láthatóan az eső sem zavart. Megtaláltam az ún. Yukon Quest faépületét is, amely a mindig februárban megrendezésre kerülő kutyaszános verseny múzeuma és egyben irodája is. Ebből a városból indulnak a versenyzők a 1600 kilométeres futamra, amely a kanadai Yukon tartomány fővárosában, Whitehorse-ban ér véget. Az ún. arányút legendáját elevenítik fel minden évben a kemény versennyel. A Dalton út A városban egy napra való ételt és italt, illetve takarót szereztem be. Az autókölcsönzők kimondottan tiltják a ráhajtást a veszélyes Dalton útra, mégis vállalkoztam erre, de különös figyelmet kellett fordítanom a bérelt kocsira. A pótkerék és a kerékkulcs megvolt, talán egy másik pótkerék és egy benzintartály is jól jött volna. Reméltem, » Egy utazás a hivatalosan James W. Daltonnak nevezett földes, kavicsos úton nagy álmom volt, melyet meg is valósítottam. defektem nem lesz, és a szélvédőm sem fog betörni. Mert sok veszély leselkedett rám: a keskeny úton esedeg belecsúszhattam volna a lápos, sáros mély árokba, vagy hirtelen egy vadállat vágódhatott volna ki elém, netán egy szembejövő kamionos veszíthette volna el az uralmát a magas lejtőn. Ezeket leszámítva talán a benzin jelenthetett komolyabb gondot, egy plusz tartály jól jött volna, de nem volt. Viszonylag izgalommentes útra számítottam... Fairbankset a 2-es úton hagytam el, és északnak vettem az irányt. Fenyveseken keresztül, kisebb-na- gyobb tavak mellett, időnként esőben, néha ködben haladtam. Az út elején volt egy-két ház, láttam még postaládákat is az útszélen, de ezek gyorsan elmaradtak és helyüket a vad természet vette át. Az útjavítók is eltünedeztek és velük együtt a civilizáció egyéb formáit is magam mögött hagytam. Jó másfél óra alatt értem el a Livengood település letérőjét, ahol egyszer csak eltűnt az aszfaltos út. A sáros útelágazásban megláttam a Dalton információs táblát. A benzintartályom félig volt, de Livengoodban nem volt se üzlet, se benzinkút. Nem erre számítottam, de a tábla alapján jó 100 kilométer után kellett lennie két benzinkútnak. Északon azonban semmi sem biztos, ezért reméltem, hogy a tábla nem régi idők emléke. A következő kanyar mögött teljesen vége szakadt a sima úrnak, sár és föld váltotta fel. Egy erdő mellett gurult a kocsim, az eső épp ködszitálásba ment át. Kerülgetni kellett a lyukakat, alaposan zötykölődött az autó, 50-70 km/ó sebességgel haladhattam. Kanyargós lett az út, magas és nagyon magas lejtőkkel, dombokkal. Az elején viszonylag széles volt, később egyre szűkült. Messze előttem egy olajszállító kamiont pillantottam meg, néhány személy- és lakókocsival is találkoztam. A táj szép volt, amikor kitisztult az idő, tavakat, kisebb folyókat pillantottam meg, és láttam az utat szegélyező olajvezetéket, amely szinte végigkísért az utazásomon. A kőolajvezetéken keresztül szállítják le az olajat a jeges-tengeri Prudhoe-öbölből egészen Valdezig, ami csaknem 1300 kilométer. Hol fel a hegyre, hol le a hegyről kígyózik az ezüst csőrendszer. Ha egy-egy dombról a messzi távolba néztem, az ezüst óriást egészen a következő dombig követhettem. Fntasztikus látvány volt. Yukon Crossing Következő úti célom a 85 km-re távolabb levő ún. Sarkkör pihenőhely volt. Elállt az eső, az érdekesebb helyeken megálltam, jártam egyet, élveztem a tökéletes
