Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)
2016-09-24 / 222. szám, szombat
20 SZALON ■ 2016. SZEPTEMBER 24. www.ujszo.com Az Orpheusz-mítosz modern feldolgozásainak se szeri, se száma - kevés ennyire életképes mítosz létezik. Életképességének oka talán épp abban rejlik, hogy elvezet a lét határáig, sőt azon túlra is: a legendás dalnok megkísérli visszahozni halott kedvesét a halálból. Ez a dráma lehet metaforikus lelki tusa, de elképzelhető a maga konkrét „valóságában” is. A közelmúltban a pozsonyi Nemzeti Színházban a legendás, világhírű cseh balett-táncos ikerpár, Jirí és Otto Bubeníček búcsúturnéja is egy Orpheusz- feldolgozás lett. O rpheusz megkettőződése többféleképpen is érthető: az élő és a holt, a hatványozottan maszkulin és a fokozottan lírai-po- étikus, a dionüszoszi és az apollóni, az érzelmes és a racionális, a test, a lélek. Az ikerlét amellett, hogy alapvető emberi kettősségeinkre is figyelmeztet, az azonosságot hangsúlyozza, s alternatív magyarázatot ad a modern férfilélek diszharmóniájára. Vergilius szerint Eurüdiké (Anna Herrmann táncolta) halálát egy másik pásztor, Aristaeus agresszív szerelmi közeledése okozta, az ő hevülése miatt lépett a kígyóra. A történet sokszorosan az érzéki vágyak története: az iker- Orpheuszba nem nehéz beleképzelni Aristaeust sem. Az érzékiség legragyogóbb megnyilvánulásai azonban a zene metaforizálásából fakadtak: a férfitest nem egyszer vált hangszerré. Terezie Kovalóvá csellista és Annabelle Dugást hegedűs messze több volt, mint zenész. Vérbeli színészek, táncosok lettek, akik Orpheusz testét is meg tudták szólaltami. És hasonlóképpen vált univerzálissá Kassai Csongor szerepe is, aki hol narrátorrá vált, hol a helyzetekből adódó szerepekbe bújt: átrendezte, korrigálta, felszámolta a viszonyokat. Központi kérdéssé vált az otthon problémája: „otthon az, ahol kezdődünk” - hangzik el az előadás egyik drámai csúcspontján. De vajon hol végződünk? És mit tegyen az, akinek már nincs, nem volt vagy sosem lesz „otthona”, mégis bele van vetve a létezés elviselheteden- ségébe? Hasonló erővel és erős jel- képiséggel tört fel a haláltapasztalat elviselhetedensége, a hiány szorítása. Eurüdiké testét többször porral szórták be, a hajmosás pedig a Styx folyó vizén való átkelést, illetve a megtisztulás rítusát idézte meg. A mítosz egy-egy mozzanata poéti- kus szabadsággal elevenedett meg; a visszapillantás kényszere, a múlt elviselhetedensége és a szembenézés lehetedensége egyaránt fontos szerephez jutott. Orpheusz például az egyik jelenetben hiába igyekszik megpillantani a hátára ragasztott fotót. A kis, leszűkített terekbe zsúfolódó koncentrált mozgás alapvetően határozta meg az előadás intimitását. Ugyanakkor finom jelzések utaltak a kozmikus terekre is: a felemelkedő fagyökerek nem pusztán az alvilágba való leszállás határ- ádépését szimbolizálták, hanem az elszakadást, a gyökértelenné válást is, a legbelső folyamatok mélységét. Jirí és Ottó Bubeníček művészete és ez az előadás többszörösen a határok áthágásáról szól. Ez nemcsak a főszereplők lét és nemlét közt közlekedő táncos-költő orpheuszi lényében mutatkozott meg, hanem a táncstílusok, a fizikai színház, az akrobatikus tánc, a zene és a szó határait feszegető, minden szereplőre érvényes magatartásban is. Jirí és Ono Bubeníček búcsúelőadása egyszerre volt a fényes múlttal való (gyakran eklektikus) szembenézés, és e sikeres-fajdalmasan gyönyörű szembenézés emlékhagyása is a jövendő számára. Csehy Zoltán Koncertképek az ostravai Szent Vencel Zenei Fesztiválról egykori bányászváros és ipari központ, Ostrava a rendszerváltás óta talán a legnagyobb változásokon esett át a csehországi városok közül. Nem tudom, a bányák és a vasipar szinte teljes leépülése után miként alakult a város gazdasági élete, kulturális téren viszont hiheteden pozitív változások történtek. Számos elhagyott gyártelepet kulturális központtá alakítottak át; a Janáček Filharmónia német karmesterével egyre változatosabb dramaturgiájú és egyre magasabb szakmai-zenei színvonalú koncerteket produkál; a négy társulattal (prózai, opera, operett és balett) működő Morva- Sziléziai Nemzeti Színház opera- társulatának dramaturgiája talán a legprogresszívebb minden cseh operaház közül. A város kulturális életének legértékesebb részét azonban a fesztiválok képezik. Minden évben itt rendezik meg a kortárs operák nemzetközi seregszemléjét (Ostravai Űj Opera Napok), kétévente egy nagyszabású, nemzetközi mesterkurzussal egybekötött kortárs zenei fesztivált (az Üj Zene Napjai), és itt zajlik a Szent Vencel Zenei Fesztivál is. Immár 13. alkalommal kerül sor erre a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő fesztiválra, melyen Ostrava és környéke templomai szeptember 1. és 28. között 35 koncertnek adtak otthont. A „repertoár” időben a középkori zenétől a kortárs művekig, műfajilag a daloktól a szólóhangszerre írt műveken, kamarakórusokon, a legkülönfélébb összeállítású kamaraműveken, versenyműveken, szimfóniákon át a misékig és oratóriumokig terjed. A cseh zenei élet legkiválóbb zenekarai és szólistái mellett neves külföldi együttesek (Capella Cracoviensis, Solamente Naturali) és szólisták (többek között Gavriel Lipkind izraeli csellista, Szergej Nakarjakov orosz trombitaművész, Bogányi Bence fagottművész) léptek fel. Három koncertet volt lehetőségem élőben meghallgatni. Ezek híven tükrözték a fesztivál műfeji sokszínűségét és a produkciók magas művészi színvonalát. Az elsőn az 1994-ben Jiri Bélohlávek által alapított (és nemzetközi színvonalra és hírnévre emelt) PKF — Prague Filharmónia játszott koncertmestere, Jan Fišer vezetésével. Az est szólistája Szergej Nakarjakov volt. A zenekar megalakulása óta elsősorban a bécsi klasszika műveinek tolmácsolásában jeleskedik. Ennek megfelelően a koncertet keretező két Haydn-szimfóniát (a 10., D-dúrt és a 11. Esz-dúrt) hiteles, ihletett, minuciózus pontossággal kidolgozott, ugyanakkor lendületes, fiatalos tempójú előadásban hallhattuk. Ez önmagában is maradandó koncertélményt jelentett volna, ami azonban a két szimfónia között történt, az maga volt a csoda. Szergej Nakarjakov először Haydn Esz-dúr trombitaversenyének szólóját játszotta trombitán, majd Mozart 4., Esz-dúr kürtversenye (K.495) 3. tételének és Bach 3., D-dúr szvitje 2. (Air) tételének átiratát szárnykürtön. A hallottakra nehéz szavakat találni. Számomra a zenei előadó-művészet csúcsát az jelenti, ha a művész játékát hallva annyira a zenei és gondolati tartalom tolmácsolása nyűgözi le a hallgatót, hogy az egészen briliáns technikát, a „virtuóz előadásmódot” szinte észre sem veszi, csak utólag tudatosítja. Erre képes Szergej Nakarjakov. A második koncert kuriózumnak is nevezhető. Egyrészt, mert kortárs orgonazenét azért nem túl gyakran hallhatunk, másrészt, mert az előadó (Tomáš Thon orgonaművész) a szerzőnél (a 2007-ben elhunyt Peter Ebennél) ösztöndíjasként tanulhatta műveinek értelmezését, előadását. Ráadásul a bibliai Jób történetét felidéző műhöz a szerző fia, a ma már inkább „celeb moderátorként” ismert, egykor kiváló színész, Peter Eben olvasott fel idézeteket a bibliából. A magamfajta fanatikus kortárszene-hívőnek nagy élmény volt a valóban hitelesnek, mainak, modemnek ható orgonazene, melyet Tomáš Thon ible- tetten, nagy stiláris biztonsággal, meggyőzően tolmácsolt. Kétségeket legföljebb a szerzőnek az egyes tételekhez írott (a műsorfüzetben közölt) pátosszal teli kommentárjai ébresztettek - ezek a zenéhez képest mintha 200-300 évvel korábbról datálódtak volna. Ha a PKF - Prague Filharmónia koncertjén abból kaptunk ízelítőt, hogy a historikus előadásmód minden eredménye ellenére milyen nagyszerű élményt nyújthat például Haydn műveinek mai hangszereken történő előadása, a 3. általam hallott koncertet nevezhetem a korabeli hangszereken játszott, korhű előadásmód, a historikus stílus fólmagsztosulásának is. A Vádav Luks alapította Collegium 1704 zenekar és Collegium Vocale 1704 énekkar fennállásának 11 éve alatt nem csupán a cseh zenei életben vált a historikus előadásmód legkiválóbb képviselőjévé, hanem hatalmas nemzetközi elismertséget is kivívott magának, amit külföldi keresettségük, felvételeikkel szerzett számtalan díjuk mellett az is igazol, hogy rendszeresen láthatók, hallhatók a Mezzo zenei tévécsatornán. Az együttes tevékenységének súlypontja egyrészt Johann Sebastian Bach műveinek tolmácsolása, másrészt a cseh barokk két kiemelkedő - és külföldön még méltadanul kevéssé ismert - alkotója, Josef Mysliveček és Jan Dismas Zelenka műveinek széles körű (elsősorban nemzetközi) megismertetése. Osztravai hangversenyük programját is ennek megfelelően állították össze. Először Bach Magnificatját, majd Zelenka egyik miséjét (Missa omnium sanctorum) adták elő. A koncert híven mutatta be a historikus előadásmód minden pozitívumát: 21. századi precizitással, technikai biztonsággal és tisztasággal keltette a 18. századi hangzás illúzióját. A tökéletes összhang, a minden külsőség, manír nélküli játék és éneklés a nem hívőket is transzcendentális élményben részesítette. Az énekes szólisták (Alena Hellerová és Dóra Pavlíková szoprán, Kamila Mazalová és Filippo Mineccia alt, Vádav Őzek tenor, Stephan MacLeod basszus) a kórusnak is alázatos tagjai voltak. Az elementáris hangzásélményen túl a koncert azt is meggyőzően bizonyította, hogy Jan Dismas Zelenka bizony méltadanul mellőzött, a barokk zene legnagyobbjaival is összemérhető zeneszerző, akinek életműve okvedenül megismerésre érdemes. Állandóan pénzhiányra panaszkodó, kultúraínséges korunkban biztató, hitet, erőt adó élmény egy ilyen nagyszabású fesztivál, érdemes érte „átrándulni” cseh szomszédainkhoz. HizSnyan Géza Orpheusz-ikrek
