Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)
2016-09-10 / 211. szám, szombat
SZALON ■ 2016. SZEPTEMBER 10. Mi is az a terrorizmus? 9/11 évfordulója az elmúlt években Európában elkövetett merényletek fényében még közelebb került hozzánk. Sokat beszélnek a tornyokról, összeesküvés-elméletekről, és az új, közelünkben alakuló támadásokról, ezek lehetőségéről, potenciális elkövetőiről. Nap mint nap használjuk a terror kifejezést, ömlik a rádióból, a hírekből. Mégis, egy dolog nagyon ritkán fordul elő: a terrorizmus meghatározása. H iába léteznek listák a terrorszervezetekről, hiába véljük tudni, hogy kik a jók és kik a rosszak, vajon hányán tudnák megmondani, mi is az a terrorizmus? Érdekes, hogy sem a társadalomtudomány, sem az ENSZ nem tudott általánosan elfogadott definícióval szolgálni az elmúlt 50 évben. A terrorizmus evolúciójának bemutatása szolgálhat eligazítással, és ami ennél is fontosabb, megmutatja azt a sok-sok jelentésréteget, amely lerakodott e szavunkra. Mint a legtöbb politikai töltetű kifejezés, úgy a terrorizmus is mindig az aktuális hatalom által preferált narratívába illeszkedett. Állami terror, ellenzéki terror A szavaink jelentése időről időre változik. Nincs ez másképp a terrorral sem, a tisztánlátást pedig nem könnyíti, hogy e kifejezés a politika szótárába kerülve hatalmi harcok eszközévé vált. A terror szó a nagy francia forradalom idején került be az emberiség tágabb tudatába, amikor Robespierre a forradalmi konvent uralma alatt, 1793-94-ben, a Közjóléti Bizottság vezetésével az aktuális hatalom ellenségei között tömegmészárlásba fogott. A terrorizmus ekkor a központi hatalmat kézben tanó, „állami” vezetők irányítása alatt állt. Azért csak idézőjelben „állami”, mert a következő példán is nagyon jól látszik, milyen keskeny a határ a forradalmi és az állami terror között. Ami Robespierre-nek nem sikerült, azt megvalósították a szovjet forradalmárok 1917-ben: hosszan fennmaradó államot építettek a terror segítségével. A korábbi rezsimet megbuktató forradalmárok a központi hatalom székébe ülve úgy döntenek, hogy erőszakkal szabadulnak meg politikai ellenfeleiktől. Az „állami” jelző a köztudatból szépen lassan eltűnt, és helyét átvette az ellenzékiség. A terrorizmus így azoknak a radikális csoportoknak vált az eszközévé, akik az éppen uralkodó csoport legitimációját vitatják. A karhatalom innentől kezdve megbélyegző jelzőként használja a szót, feketelistára jegyezve a terrorista csoportok tagjait. A 19. századi anarchisták ugyanúgy járnak, mint a 20. század szabadságharcosai: akik a hatalmat veszélyeztetik, azok terroristák így jut el a történelem oda, hogy a náci bábkormányok a megszállt országokban az ellenállókat ugyanúgy terroristáknak nevezik a második világháború alatt, ahogy a szövetségesek is leterroristázzák a Coventryt éjszakánként bombázó német Luftwaffét. A 300 000 ember halálával járó, elhíresült drezdai szövetséges bombázás az utókor szemében szintén közelít a terrorhoz. Ezeknek az évtizedeknek a tapasztalatai is azt tükrözik: a szavakat az tölti meg tartalommal, aki hatalmon van, illetve akinek a kezében a kommunikációs csatornák összefutnak. A terrorizmust tehát nem lehet meghatározni politikai alapon, mert az aktuális hatalmi érdek befolyása túl erős, így nem lehetséges történelmi korokon átívelő definíciót találni. Kitörés a zárt térből Az emlegetett terrorcselekményekből az összegezhető, hogy a terrorizmus egy meghatározott csoport adott területen, konkrét cél érdekében kifejtett erőszakos tevékenysége. Ez a meghatározás azonban remekül illene a háborúra is, hol van tehát a különbség? A háború állami, a terrorizmus pedig az ellenállók eszköze lenne? Esetleg más a célja? Az ismert terrorista csoportok egy jó része valós, konkrét célt kitűzve küldi harcba az embereit. Az ETA, az IRA az általuk képviselt társadalmi csoport politikai függetlenségéért küzd, előbbi Spanyolországban, utóbbi az Egyesült Királyságban, Eszak- Irországban. Ebből a zárt földrajzi keretből az első nagy kitörés, amely a média számára is világos volt, az 1960— ’70-es években következett be. Az önálló palesztin államalakítást, Palesztina fuggedenségét zászlajára tűző Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) az első, amely nemzetközi akciókat hajt végre az általa képviselt ügy érdekében. Mikor a PFSZ felismeri, hogy a környező arab országok nem hajlandók segíteni a palesztinokon, exportálják a terrort a legkülönbözőbb területekre a cél elérése érdekében. Ennek eredményeképpen a korabeli terrorista (vagy annak nyilvánított) szervezetek között létrejön egyfajta laza szövetség, amely a kiképzőtáborok kölcsönös használata, fegyverszállítmányok koordinálása terén hoz együttműködést. A következő lépésben megjelenik a nemzetközi terrorista mintapéldánya: aki az adott ügyért bármely országban hajlandó harcolni. Ideológiailag még kötött, földrajzi helytől azonban már teljesen fug- geden elkövetővel néznek szembe az áldozatok. Ilyen a Magyarországon is többször megfordult Carlos, aki venezuelai származása ellenére az egész világon a kommunista ideológia ügyét szolgálta, ott, ahol éppen szükség volt a szolgálataira - és megfizették. Kis túlzással a terrort egyfajta szolgáltatásként, árucikk gyanánt nyújtotta. A Carlos-fé- le terroristák (legalábbis névleg, mintegy márkaként) még kötődtek egyfajta ideológiához. A világ népeinek felvilágosítását, a kommunista ige terjesztését tűzték zászlajukra. Hogy ez így alakult, annak az lehet az oka, hogy egyes terroristák valóban szolgáltatásként fogták fel tetteiket, és megélhetésként tekintettek a terrorizmusra, mint egy foglalkozásra. Másfelől, a Szovjetunió jelentős anyagi forrásokat fordított a Nyugat-ellenes terrorista csoportok támogatására, ha nem is mindegyikére. Éppen ez utóbbi miatt bíztak abban a nyugati szakértők a hidegháború végeztével, hogy a terrorizmus hulláma apadóban lesz. Az 1995-ös oklahomai robbantás igazolni látszott a szakértők vélekedését: egy elszigetelt szélsőjobboldali csoport egyedi akciójáról volt szó, nem állt állami megrendelő a merénylet mögött. Ugyanakkor az 1993-as első merénylet a WTC ellen, amelyet egy egyiptomi radikális követett el, nem kapott elég figyelmet. A dzsihádista terrorizmus Az utóbb dzsihádista terrorizmusra keresztelt veszélyforrást 2001-ig folyamatosan alábecsülték az amerikai és más nyugati titkosszolgálatok Az ikertornyok elleni merénylettel nyert szomorú bizonyítást, hogy nem egy új jelenséggel, hanem a régi terrorizmus továbbfejlődésével kell számolni: immár nem helyhez és nem konkrét célhoz kötött, hanem hálózatban működő terrorveszély fenyegeti a kiszemelt ellenséget, az USÁ-t és szövetségeseit. Sokak szerint ezzel kezdődött meg a nyugat újabb alkonya, holott annyi történt, hogy a terrorizmus, mint annyi más tevékenység a 90- es években, globalizálódott. Az al-Kaida nemcsak a többi iszlám terrorszervezettől, hanem a korábban említett ETA-tól, IRA-tól is különbözik abban, hogy globális actio radiusban gondolkodik Bárhol és bármikor lecsaphat, annak a terroristasejtekből álló hálózatnak köszönhetően, amelyet lefejezhe- teden vezet őségé kiépített. Nincs igazi Achilles-sarka a szervezetnek, mert a laza hálózat - valódi központ nélkül - nehezen lebontható. Ehhez hasonló transzformációnál tart most az úgynevezett Iszlám Állam, a Daesh, amely a szír és iraki területeinek elvesztése után hasonló hálózatos üzemmódba kapcsol. A másik jelentős különbség abból adódik, hogy nem tudjuk pontosan meghatározni a szervezet célját: ahány újságíró, ahány olvasó, annyiféle értelmezés. Az USA elleni harctól a nyugati világ lerombolásáig vagy a kalifátus megteremtéséig, az iraki/szír kivonulástól a tálibokért állt bosszúig sok célkitűzés felvethető, ám egyik sem tűnik kizárólagosnak. Az al-Kaida és a Daesh nem vallási, hanem politikai szervezet. Célja nem a vallás terjesztése, az iszlám csupán eszköz a megfelelő marketinghez és működéshez. Tagjait nem művelt iszlamistákból, hanem marginalizált fiatalokból verbuválja. A Közel-Kelet vallásos népességének többsége módszereikkel nem ért és nem érthet egyet, ha a Koránt veszi alapul. A dzsihád önmagában adja a szervezet célját, l’art pour l’art; a felső vezetés megélhetése és munkája a terror, az öngyilkos merénylők ebbe nem is láthatnak bele. Ok egy profi szervezet hatalmas gépezetének apró kerekei. A terrorizmus meghatározására így csak egyfajta formai definíció marad, e téren Raymond Aron francia politológus fogalmaz a legtömörebben: „Terrorizmus minden olyan erőszakos cselekmény, amelynek pszichológiai hatása aránytalanul nagyobb az általa okozott fizikai pusztításnál.” így a szőnyegbombázástól a piactéri robbantásig minden ide tartozik, a válogatás az atrocitások között pedig politikai-hatalmi kérdés marad. A mai terrorizmus lépést tartott a globalizációval. A fejlett világ eszközeit használva és annak liberális jogrendszerével visszaélve éppen abból él meg a jelenség, hogy küzdhet e világ ellen. Marad a kérdés, hogy vajon egy hosszú és keserves, merényletekkel teletűzdelt időszak következik-e, vagy csupán rövid, átmeneti hullám? Feledy Botond A szerző magyarországi publicista nilliárd dollár vérdíj ama bin Laden fejére i vállalkozók egymilliárd jánlottak fel annak, aki iy holtan kézre keríti a idi merényletek szellemi < tekintett Oszama bin Az óriási összeget olyan iberek adják össze, 2mbe akarnak szállni az >ózó terrorizmussal. Ok nék a Bin Laden megölésre 3zó bérgyilkosokat, opol igazgatója szerint zabad elhamarkodott mó- legvádolni a szaúdi születésű milliárdost a New York-i es washingtoni akciók megszervezéséért. lürgen Storbeck elmondta: elképzelhető, hogy Bin Ladent értesítették a készülőben levő merényletekről, s lehetséges, hogy némi hatással is volt az akciók alakulásara, de minden bizonnyal nem ő fogta össze a támadást. Az Europol erősen kételkedik abban, hogy Bin Laden Afganisztánból le tudta volna vezényelni a támadások utolsó szakaszát. Bin Laden gerillái a nyolcvanas években az SAS-től, a brit hadsereg elitalakulataitól kaptak titokban kiképzést Skóciában és Anglia északi részén. Ken Connor, az SAS egykori tagja elmondta, ő maga szervezte meg a kiképzótaborokat a mudzsahedin gerillák szamara 1983-ban, abban az időben, amikor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia aktiv támogatást nyújtott Afganisztánnak a Szovjetunió elleni jl harcában. Új Szó, 2001. szeptember 17.
