Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

2016-08-27 / 201. szám, szombat

,«« »»»i»»”»" ' -'SL.iaí OOCTO* IH.VBCO ,^yj? Paszternák megmondta: Lara létezik 2016. augusztus 27., szombat, 10. évfolyam, 35. szám Matits Ferenc buda­pesti statisztikus (90) a második világháború alatt a magyar flottilla legfiatalabb hadnagya­ként Bécs és Belgrad között ingázva a Duna aknamentesítésében vett részt. Emlékeiből - melyeket szerkesztve közlünk - a háború egy kevésbé ismert fe­jezete elevenedik meg. f Mr érettségim / 1 M előtt, 1944 JL. m m J májusában a továbbtanuláson gondolkodtam. Közgazdásznak készültem, de több ismerősömet az iskolapad helyett egyetemi zászlóaljakba sorozták be. A háború vége felé erre nem érez­tem különösebb késztetést, ezért naivan - a felmentés reményé­ben - egy hadiüzembe, a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Válla­lathoz (MEFTER) jelentkeztem hajósnak. Szó szerint „mély vízbe cseppentem”, a Buda nevű moder­nebb, hosszújáratú hajóra osztot­tak be hamarosan, ezt követően a hasonló típusú Etelére kerültem. Amikor később hat hajót aknake­resőnek vonultattak be a folyam­őrséghez, a legrégebbire, a kiegye­zés évében vízre bocsátott Fulton lapátkerekes gőzösre helyeztek. Kissé fárasztó volt az öreg szerkezet, egyszer, amikor Pakson kiszálltam, s bementem a templomba, úgy érez­tem, hogy mozog velem az épület. Ezt követően az 1869-ben épített Zoltán hajó lett az otthonom. Az „oldtimer” átvészelte a vérzivataros időket, s ma múzeumként várja az érdeklődőket. Kicsit gyanús volt számomra, hogy a hajóra nődén vagy gyermektelen férfiakat vezényeltek, később, a ve­szélyes helyzetekben megértettem az okát. Intelligens parancsnokom volt: Bjelusits Artúr. Orsován szü­letett, s a magyar mellett perfekt beszélt németül, franciául, romá­A Zoltán gőzhajó leszolgálta a maga idejét: 1869-ben épült, aktívan közel 100 évig működött. Jelenleg a Neszmélyi Hajóskanzenben tekinthető meg. 2008 óta védett műszaki emlék. nul és szerbül. A Zoltán eredetileg vontatóhajónak épült, de a hábo­rús körülményekre való tekintet­tel palánkokkal erősítették meg a kormányállást, s egy ikercsövű 20 mm-es gépágyúval is felszerelték. Amikor a bajai hidat védtük a bombázóktól, kitüzesedtek a csö­vek az intenzív igénybevételtől. Ejtőernyők, selyemingek Az aknák felkutatása és megsem­misítése volt a feladatunk. A mun­kánkra különösen szükség volt, mi­vel korábban az Erzsébet királyné gőzös nyolcszáz utasával - köztük sok gyermekkel - aknára futón Kisapostagnál. A kapitány lélekje­lenléte akadályozta meg a nagyobb tragédiát. Az angol sekélytengeri aknákat ejtőernyővel dobták le a szövetségesek, főleg - a sodorvona­lon belül - a gázlókat célozták meg. A nagyobb pokolgépek hétszáz, a kisebbek négyszáz kilósak voltak. Iszonyú erejük volt, a tengerben is ötven méteres mélységből tettek harcképtelenné hajókat. A Dunán az ötszáz méterenként, mindkét parton „cikcakkban” szolgálatot Matits Ferenc 1946-ban, hadifogsá­ga idején teljesítő folyamőrök, valamint a víz közelében lakó és dolgozó sze­mélyek jelentették az aknák vélhető helyét, amit gondosan feljegyeztem a térképre; mintegy 1300 aknáról volt tudomásunk. Az aknák ledo- básához használt ejtőernyők értékes selyemanyagát a megtalálónak be kellett szolgáltatnia, ötven pengő volt a jutalom. Az összeg talán nem volt elég vonzó, mert a Duna menti falvakban több vörös selyeminges Májustól novemberig folyama­tosan Bécs és Belgrád között in­gáztunk, vagy tízszer jártuk meg az utat, állandó veszedelemben éltünk, hiszen minden pillanatban felrobbanhattunk, vagy - az alsó szakaszon - partízántámadás is ér­hetett bennünket. Az aknákat idő­zítették, volt, amikor az első hajóra élesedtek, volt, mikor a számlálót magasabbra állították. Ráadásul többféle aknát dobtak le, néme­lyik a motorzúgásra aktivizálódott. Másokat időre „programoztak”, ha a hírszerzők nagyobb konvojt jeleztek. A Keleti-tengerről szárma­zó speciális, mintegy ötven méter hosszú, méteres átmérőjű vascsö­veket - úgynevezett szivarokat - húztunk magunk után. Ezekbe elektromágneses cellákat szereltek, amiket egy hajóaggregátorral töl­töttünk fel. Ezek olyan impulzust továbbítottak a mélybe, mintha hajók mennének odafenn. Egy má­sik keresőtípus, a ZQ, a „tengeri te­hén” hasonló szerepet játszott, csak fából készült. A repülők is „utaztak ránk”. Amikor egy mohácsi rend­őr - felelődenül - elkezdett tü­zelni egy kiskaliberű géppuskával 49 gépre, a válasz nagyon kemény volt, s halálos sortüzet lőttek ránk. A mindennapos stresszt mindenki másként dolgozta fel, a parancsno­kom például az idegességtől nem tudott borotválkozni, s állandóan összevissza vágta magát. Természetesen nemcsak rettegésből Matits Ferenc a Zoltán hajó legénységével (Paks, 1944 júliusa). Az elbeszélő a középső sorban balról a második. A dunai hadihajós Matits Ferenc visszaemlékezése emberrel találkoztam, mint később, a május elsejei felvonulásokon. A mágneses aknák ellen - mint az órákat szokás - a hajót demagne- tizálták. Bécsben és Belgrádban- egy óriási kapun „vasalt” ide-oda vízi járművünk, s ettől reméltünk védelmet. Naivan, mint később rájöttünk: a dinamó működése új­ramágnesezte a hajótestet. Bécs és Belgrád között állt az életünk, kellemes emlékeket is őrzök. Például - utunkat gyakran megszakítva - Pozsonyban, a Blaha nevű híres vendéglőben múlattuk az időt. Egyszer a koronázó város­ban operába is eljutottunk, egy balettelőadást tapsoltunk végig. Szünetben megkerestük a balett­mestert, s meghívtuk a társulatot a hajónkra. A tágas szalonban kínál- gattuk őket jó magyar borokkal, a táncosok nem is bírták az iramot; az egyik bóbiskoló balerinát le is rajzoltam. Máskor a koronázási templomba mentünk misére, vagy betértünk egy fohászra más temp­lomba - hálát adva a teremtőnek, hogy még élünk. A túlélés ösztöne Ambícióimat - bár javarészt túlélési vágyból fakadtak - feletteseim is ér­tékelték, s három hónap után már fedélzeti tisztté avanzsáltam. Két kabinom volt, egy iroda és a szállás­helyem. Hadnagyi rangot kaptam, s a zsoldom is megemelkedett, a veszélyességi pótlék is egy fizetést tett ki. Tisztként a hadtápért és az egészségügyért is felelős voltam. A cserkészetben és a leventeképzésben tanultaknak később a sebesültek ellátásában vettem nagy hasznát; a Bácska hajón pedig egy szülésnél is segítettem. A hajón 20-30 ember folyamatos ellátásának a megszervezése - a jegyrendszer körülményei között - leleményességet kívánt. Az aknák­akkor fehérbort ittunk hozzá, ha fehérborban készült a leves, ahhoz vörösbor dukált. Érdekes, hogy amíg Magyarországon és a szerbek­nél megizzadtunk a beszerzésnél, Németországban egyszerűbb volt az ellátás: talán nem tipikus a példa, de mielőtt 1945. május 8-án fog­ságba estem, előtte egy kis település egyeden boltjában még elvásárol­hattam az összes megmaradt jegyet. 1944 decemberében már menekül­tünk a front elől, és a szentendrei Duna-ágban 15-20 hajó torlódott össze. Az oroszok már a Pilisben és Naszályon voltak, s a Pilisből, a Vöröskőtől tudták tájékoztat­ni a naszályi ütegeiket. A háború után, egy április 4-ei pilisi túrán találkoztam Budapest egykori városparancsnokával, Zamercev tábornokkal, s tolmács útján be­szélgettünk az egykori harcokról. A marsall megerősítette feltételezé­semet a vöröskői felderítőpontról. E harcok idején a Hargitán szolgál­tam, amelynek első kéményét el is találták. Egy sérült német dereglye pedig a hajónk orrát törte szét, így állandóan szivattyúzni kellett a raktérben. Ekkor azt tanácsoltam a parancsnokomnak, hogy Kisoroszi­nál vágjunk át a túlsó partra. Egy Sztálin-gyertya-mentes éjjelen sike­rült a kockázatos akció, később Ko­máromban megpróbálták kijavíta­ni a Hargita sérülését, sikertelenül, így a Bácskára helyeztek, az egykori DGT (Első Duna-gőzhajózási Tár­saság) hajója már „megette a kenye­Matits Ferenc szabadidejében szívesen rajzolgatott. így örökítette meg egy aknarobbanás látványát. (Fotók: Matits Ferenc családi albumából) nak egyeden pozitív hozadéka volt, hogy a robbanás rengeteg halat dobott a felszínre. Voltak közöttük kétméteres harcsák, azokat csák- lyákkal húztuk be a csónakba. Az értékesebb halakat, mint a kecsege és a márna, elfogyasztottuk, a nagy­halakat az apadni halfeldolgozónak vagy a vukovári hajógyárnak adtuk el, vagy negotíni borra cseréltük. A nagyobb készletet lefagyasztottuk, az élő halakat egy fürdőkádban őriztük az ínségesebb időkre. Ha vörösborban főztük a halászlevet, re javát”, de szolgált becsülettel. A hajón és a vontatott uszályán 150 katona utazott, és néhányuk család­ja is. Komáromban, a Monostori­erődnél vettük fel őket, s vételez­tünk utánuk élelmet. Egy Vág parti káposztafoldről nagy mennyiség­ben „takarítottuk be” a termést, ez a készlet később nagy segítségként szolgált. Ásványrárónál egy szarvast is sikerült lőni: így a „szarvasborda lucskos káposztával” fogás igen népszerű volt. (Folytatás a következő oldalon.)

Next

/
Thumbnails
Contents