Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)
2016-08-27 / 201. szám, szombat
20 SZALON ■ 2016. AUGUSZTUS 27. www.ujszo.com Matits Ferenc budai otthonában, napjainkban (Csermák Zoltán felvétele) Az aknák után a menekülés izgalmai vártak. Kremsben például egy amerikai légitámadásnál éppen mosakodtam, s egy fiirdőnadrág- ban szaladtam ki az erdő védelmébe. Egy horhosba ugrottam, ahol a vizes jégben vészeltem át a veszélyt. Valamelyik bajtársam dobott rám egy köpenyt később, hogy meg ne fagyjak. A józan ész szava Öreg hajónk, a Bácska Wachauig bírta, fa keréklapátjai a Duna harminccentis jegén törtek úgy darabokra, hogy megreparálásuk- ra már nem volt lehetőség. Egy német robbantókülönítmény mindenkit levezényelt a hajóról, fél órát adtak az összepakolásra, majd a hajót az uszályokkal együtt felrobbantották. Szerencsém volt, a Sajó nevű hajó vett fel, s visszavitt egykori bázisomra, a Zoltánra. Számomra a háború Linz fölött, egy Goldwörth nevű kis községben én véget. Négy matrózzal mentünk el vásárolni, a már említett élelmiszerjegyekkel. Amikor átvágtunk egy erdőn, egy lövészárokban remegő német kis- katonákra lenünk figyelmesek. Szembe velük egy dombon vagy 15 Sherman tank csöve látszott. Azt tanácsoltuk a katonáknak, nehogy felvegyék az egyenlőtlen harcot, de tisztjük fegyverrel kergetett el minket. Messzebb tőlük idős népfelkelők sorakoztak páncélöklökkel, nekik is ugyanazt ajánlottuk; náluk megfogant az intelmünk. Kerülő úton sikerült időt nyernünk, amikor egy útkereszteződésben utánfütós dzsipbe rohantunk, és a platóról vagy tíz fegyveres ugrott le. Németül érttettük meg magunkat. Visszaküldték a hajóra, s követelték, hogy ha vannak leszerelhető fegyvereink, azokat délután négy óráig egy mély gödörbe tegyük ki a partra. Futva tettük meg az utat a Zoltánig, ahol történetünket hitetlenkedve fogadták, de győzött a józan ész. A már ott várakozó tizenöt hajó személyzete is eleget tett a kérésnek. Ezután, Passau fölött, Schalding- ban már több mint hatszáz magyar gyűlt össze a hajókon: folyamőrök, tengerészek, aknászok, menekültek. A hadifogság azt jelentette, hogy csak engedéllyel szállhattunk partra, jól berendezkedtünk, csak az ünnepek voltak szomorúak. Emlékszem viszont, hogy 1946 karácsonyán a hajóból áhítattal néztük a falusiakat, akik a hegygerincen lampionokkal mentek éjféli misére, s a Csendes éjt énekelték. Fontos feladatunk volt a tömeg lekötése, mivel gyakoriak voltak az összezártságból, reménytelenségből fakadó veszekedések. Ezért születés- és névnapi összejöveteleket, előadásokat, sportrendezvényeket szerveztünk, próbáltuk tartani a lelket az emberekben. Az ellátás kielégítő volt, hol jegygyei, hol zónadollárral tudtunk élelmiszert vásárolni. A helyi lakosoknak, katonáknak sétahajózást is szervezhettünk, ebből némi bevételre is szert tettünk. Hálás lehetek a nővéremnek, aki tanárként csiszolta a némettudásomat, mivel engem bíztak meg egyebek mellett az élelmezési feladatokkal, sőt tolmácsként is alkalmaztak. Az állandó ügyeletre - mi, fiatal tisztek- hármasával voltunk beosztva. Gyakran futárfeladatokkal is megkeresett az időközben megalakult hajózási ideiglenes igazgatóság. Egy furcsa manőver A hazatérés karnyújtásnyira került, amikor egy hazahozatali kormánybizottság látogatott hozzánk dr. Vané Tibor vezetésével. A személyhajók egy „partizánakcióval” jutottak haza Linzből. Parancsra- „fíítéspróba” ürügyén - befutöt- tek néhány személyhajót, ezek egy jelre elindultak lefelé a Dunán. Az amerikaiak riadót fújtak, s felsorakoztak tankokkal a parton, viszont velük szemben - az előzetes egyeztetés nyomán — az oroszok is megjelentek. A konfliktus elmaradt, hamar elhagyták a „veszélyzónát”. A manőver hátteréhez tartozik, hogy az amerikaiak tévesen a hajókat állami tulajdonnak, így hadizsákmánynak tekintették, holott a MEFTER 16 ország részvényeseinek volt a tulajdona. 1947 júliusában léptem újra hazai földre. Szerencsére a hajókon, ahol szolgáltam, nem voltak áldozatok, viszont ma már krónikásként, utolsóként oszthatom meg háborús történetemet. Lejegyezte: Csermák Zoltán Paszternák megmondta: Lara létezik Könyv jelent meg a napokban Nagy- Britanniában Borisz Paszternák tragikus viszonyáról, amely a Zsivago doktor szerelmi szálát ihlette. Az első kritikák szerint a történet minden ízében legalább annyira érdekes, mint maga a világhírű regény. (Képarchívum) Omar Sharif mint Jurij Zsivago és Julie Christie mint lara a regény 1965-ös filmfeldolgozásában A nna Pasternak, az író húgának unokája évekig kutatta híres rokona 14 évig tartó viszonyát a Lara: The Untold Love Story That Inspired Doctor Zhivago (Lara, az ismereden szerelmi történet, amely a Zsivago doktort ihlette) című kötetéhez. Moszkvában beszélt az író fiával, Peregyelkinóban a menyével, Milánóban a Zsivago doktort elsőként megjelentető Giangiacomo Feltrinelli fiával, Párizsban pedig dédnagybátyja szeretőjének Irina nevű lányával (a regénybeli Kátyúval). Ellátogatott a kaliforniai Stanford Egyetemre is, amely a nagyanyja archívumát őrzi. Mindezek pedig arról győzték meg, hogy a regénybeli Lara valójában Olga Ivinszkaja, a szerető, akiről a család és Borisz Paszternák életrajzírói is azt hangoztatják, hogy nem játszott fontos szerepet a költő életében és munkásságában. Paszternák a második feleségéről, Zinajdáról mintázta a szenvedélyes és élettel teli karaktert - állították sokáig. Az biztos, hogy amikor elkezdte írni a regényt, még nem ismerte Olgát. Az is igaz, hogy Larának a Komarovszkij általi zaklatása visszhangozta a szexuális bántalmazást, amelyet Zinajda a kuzinjától elszenvedett. Anna Pasternak azonban azt állítja, hogy miután az író beleszeretett Olgába, Lara karaktere is megváltozott, és végül teljesen őt tükrözte. Borisz Paszternák már híres költő és Shakespeare műveinek ismert fordítója volt, amikor 1946-ban a Novij Mir szerkesztőségében megBorisz Pasztemak Olga Ivinszkajával és Irinával, az asszony lányával ismerkedett Olga Ivinszkajával, aki szerkesztőként dolgozott az irodalmi folyóiramál. A férfi 56 éves, a nő 34 éves és kétszeres özvegy volt - első férje öngyilkos lett, mert elhagyta, a második a világháborúban esett el -, valamint egyedülálló anya. Hamar szeretők lettek, de Pasztemak bűntudatot érzett, hiszen Zinajda az ő egyik legjobb barátját, Heinrich Neuhaus zongoristát hagyta el érte. Nem akarta elhagyni az asszonyt, de Olgát sem akarta elveszíteni, úgy vacillált a két nő között, mint a regénybeli Jurij Zsivago a felesége, Tonya és a szeretője, Lara között. Amikor Zinajda rájött, hogy férje viszonyt folytat - az író az íróasztalán hagyott egy Olgától származó szerelmes levelet, Anna Pasternak szerint szándékosan -, öngyilkosságot kísérelt meg, majd elmegyógyintézetbe került. Miután kiengedték, Pasztemak megígérte, hogy véget vet a viszonynak, amelyért Olga is nagy árat fizetett. Borisz Paszternákról köztudott volt rendszerellenessége, Sztálin mégis csodálta. Nem engedte bántani, ami - tekintettel arra, hogy a Szovjetunióban egyes források szerint hozzávetőleg 1500 írót végeztek ki vagy küldtek a halálba a munkatáborokban — szinte a csodával volt határos. „Hagyják őt békén - mondta állítólag a diktátor -, balga szent.” Olgát viszont üldözőbe vették, 1949-ben munkatáborra ítélték Kilenc hónapig gyötörték a rettegett Ljubljanka börtönben, ahol elvetélt, de nem fedte fel szeretője készülőben lévő nagyregényének tartalmát. A kihallgatási jegyzőkönyvek bátorságának és hűségének tanúbizonyságai Anna Pasternak szerint. Három és fél évet töltött a Gulagon, Irinára addig a nagyanyja vigyázott. Mire Olga kiszabadult - Sztálin 1953-as halála után -, Pasztemak átesett egy infarktuson és megírta a Zsivago doktor második részét. Moszkvából peregyelkinói dácsájába költözött, ahol felesége rajta tudta tartani a szemét. Olga ennek ellenére utánament. Az író pedig naponta többször is meglátogatta: a „nagy házban” élt feleségével, a „kis házban” lakott a szeretője, aki kéziratait gépelte és nem hivatalos irodalmi ügynöke lett. A Zsivago doktor 1955-ben lett kész, és miután a szovjet hatóságok cenzúrázni akarták, a következő év májusában Borisz Pasztemak beleegyezett, hogy művét Olaszországba csempészszék, és megjelentesse a Feltrinelli kiadó. 1960-ban neki ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, amelyet először elfogadott, majd a szovjet hatóságok nyomására visszautasított. Üldözött lett hőn szeretett hazájában, kizárták az írószövetségből, száműzni akarták, de nem volt hajlandó elmenni. Öngyilkos akart lenni, Olga beszélte le. Borisz Pasztemak állítólag többször felhozta a vendégeinek, hogy a regénybeli Lara létezik. „Menjenek és látogassák meg!” - mondogatta Olga telefonszámát lobogtatva. És bár feleségét valóban soha nem hagyta el, teljes szívből szerette a nőt. Az író hetvenéves korában, 1960- ban hunyt el. Halála után három hónappal Olgát a lányával együtt koholt vádak alapján három évre újra munkatáborba küldték. Szabadulása után Moszkvában élt, próbálta az államtól visszaszerezni az író által neki címzett szerelmes leveleket, de nem járt sikerrel. 1995- ben, 83 évesen halt meg. (MTI) A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
