Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)
2016-08-13 / 189. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. augusztus 13. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Szigeti veszedelem Már sosem kapcsolhatom ki magamban a veszélyszenzort? E gészen mostanáig tudatosan igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy közelebb jött hozzánk a terrorizmus. Nem foglalkoztam vele, nem voltam hajlandó aggódni miatta. A pszichológusok ezt nevezik hárító magatartásnak, amellyel a sérülékeny egyén saját lelkét próbálja nyugtatni. A dolog e hét szerdájáig működöt, amikor is megérkeztem a Szigetre. Akárhogy fáj is, sokat elmond a világról az a tény, hogy egy zenei fesztiválra csak úgy juthatok be, hogy a személyi igazolványomat beszkennelik, és a karszalagom QR- kódját minden egyes belépésnél leolvassák, majd a tárolt fényképemmel összevetik, hogy tényleg én vagyok-e az, aki be akar menni. Ezután alapos motozás következik. Tudom, hogy az új beléptetési rendszer sokféle statisztika készítésére is jó, továbbá ha egy szál fürdőruhában a kórházban kötnék ki, akkor is pillanatok alatt meg tudnák állapítani a személyazonosságomat. De ahogy a beléptető kapunál egyenként mindenkinek összevetik az arcát a fotójával, az egyszerűen félelmetes. Már az idei soproni Volt fesztiválon is ez a rendszer működött, hosszú sorokat eredményezve. A Szigetre még tovább tart bejutni, több az ember, és a budapestiek egyszerre szeretnek érkezni, kb. délután ötkor. Akik napijeggyel és konkrét tervekkel jönnek, könnyen lemaradhatnak pár kiszemelt koncertről, ha nem indulnak el időben. Tegnap beszéltem egy kollégával, aki három órát állt a sorban, hogy átvehesse a karszalagját. Pedig azt hittem, én tartom a rekordot két óra tíz perccel - ennyit várakoztam a bebocsátásra szerdán kora délután. A morcos biztonságiak nem mondtak semmit, csak azt, hogy várjunk. Nem tudják, meddig. Később kiderült, hogy néhány szál kolbász miatt volt az egész cirkusz: egy gazdátlan hátizsákot találtak, meg kellett nézni pirotechnikailag, mi van benne, ehhez pedig le kellett zárni a Szigetet. Úristen, hát hol élünk?! Tényleg nem irigylem a szervezőket, hiszen agyonstresszelik magukat az egy hét alatt. Bekukkantottam egy sátorba, és három gazdátlan hátizsákot is láttam. Nem poénkodni akarok, a legkevésbé sem. Csak átfutott az agyamon, mi vár ránk, ha már egy fesztiválon, ráadásul „a szabadság szigetén” is reptéri szigor uralkodik. Hogy hogyan lesz tovább? Hányán mondanak le a szórakozásról, a tömegrendezvényekről ilyen és ehhez hasonló kényelmetlenségek miatt? Amely kényelmetlenségek természetesen az ő érdeküket szolgálják. Tényleg soha, egy pillanatra sem kapcsolhatom ki magamban többé azt a bizonyos veszélyszenzort? A gazdátlan bőrönd A Pozsonyból Kassára tartó vonaton meghalt egy ember. Nem gyilkosság, nem terrortámadás, prózaibb ok, agyvérzés végzett vele. Olyan gyorsan történt, hogy a közelében ülők először fel sem fogták, mi ez, mert mi itt általában csak a filmekből ismerjük a halált, meg mindenféle, sokszor megrendezett képekről, csakhogy a valóságban más, ott van az ember eldőlve, mint egy zsák, leesett állal, nyitott szemmel és szájjal, na, szóval megdöbbenünk. A többi vagonban ülők, akik mit sem tudtak erről, csak amikor nem és nem indult a vonat, akkor jutott el hozzájuk a halál híre, első rettenetükben terrortámadásra gondoltak, s az vessen rájuk követ, akinek abban a bizonytalanságban nem jutott volna ez az eszébe. Aztán amikor tisztázódott a helyzet, megnyugodtak a kedélyek és jókora késéssel elindult a vonat, ugye, már oldottabb légkörben, mert megint mással történt meg a rossz, megszólalt szlovákul egy fiatal férfi. Micsoda egy beszari ország ez a Szlovákia. Először azt hittem, valami koffert találtak, mint múltkor. És kiürítették az állomást, szólt nevetve valaki más. Hát gondoljatok bele, egy kib... koffer miatt! Ilyen is csak nálunk történhet, ebben a kib..., beszari országban, gondoljatok bele, micsoda begyöpösödött ember lehet az, aki figyelmezteti a rendőröket, hogy ott egy gazdátlan koffer! Jókat szórakoztak ezen, hozzátéve, hogy ők ilyesmivel nyugaton nem találkoztak, pedig ők aztán igazán sokat utaznak. Hiába, azok ott, nyugaton, más emberek. Hát, szerencsétek van, fiúk, gondolta a nő, aki szintén sokat utazik. A lánya sok éve Londonban volt a barátjával. Vettek egy koffert. Bementek vele egy önkiszolgálóba. Odamentek egy polchoz, s a fiú arra a rövid időre otthagyta az üzlet közepén a bőröndöt. Egyszer csak nagy zsongás támad, egy biztonsági őr tereli kifelé az embereket, és azt ordítja a mikrofonba, hogy kié az a koffer. A fiatalok odarohantak, hogy az övék. Az őr, miután látta, hogy üres, beleszólt a mikrofonba, hogy elmúlt a veszély. A két megszeppent fiatal akkor vette csak észre, mekkora tömeg nyoma- kodik a kijáratnál, amely aztán lassan kezdett visszaszállingózni. Az őr kemény hangon felelősségre vonta őket á gazdátlanul hagyott koffer miatt. Amikor látta, hogy ez a két gyermek abszolút nem érti, mi rosszat csinált, megmagyarázta nekik, hogy Angliában terrorveszély van, és most büntetést kellene fizetniük, neki megjelentenie az esetet, de látja, hogy teljesen tudatlanságból tették, ezért elengedi őket. Drága fiatalok, Nyugaton és Keleten, gondolta a nő, azt kívánom nektek, hogy egyszer, nagyon soká, titeket is egy egyszerű prózai ok, az öregség libbentsen át a Paradicsomba, vagy oda, amiben hisztek. Úgynevezett olimpiai teher NAGY IVÁN ZSOLT T óth Krisztián magyar olimpikon dzsúdós csúnyán kiakadt a hét közepén. A derék küzdőt 48 másodperc alatt ütötte el a továbbjutástól ellenfele, ami rossz, de szavunk nem lenne, ez a sport, nyilván a másik is készült, összejött neki az akció, ennyi. Tóth Krisztián azonban érthetően csalódott lehetett, ezt a feszültséget pedig, jobb híján, Magyarország közvéleményén verte le. Szerinte ugyanis a magyar (és talán a közép-európai) sportolókat agyonnyomja az elvárás, ami otthonról érkezik, így ők nem tudnak felszabadultan versenyezni. Hát, stimmel. Tegyük félre a demagógiát, a coubertini eszme nem, vagy csak igen erősen korlátozottan érvényes ma már. Igen, vannak országok, ahol az olimpiai részvétel tényleg nem több mint maga a boldogság: kijutottak, ott vannak, bevonulás, öröm, láng, egy verseny, ahol sosem volt esélyük, akkor meg minek idegeskednének. Ám mindez egészen más ott és annak, ahol és akinek a sport életforma. Ott ez nem szórakozás, hanem igenis harc és üzlet. Abban pedig nyomás van és elvárás. Közhely, hogy a sportolók gladiátorok, de azok. Azokban az országokban pedig - lásd: Magyarország -, ahol közvetlenül vagy akár csak adóátterelésekkel jelentős nagyságú közpénzjelenik meg a sport finanszírozásában, az adófizetők tulajdonképpen „gladiátortulajdonosok”. Lehet ezt tagadni és kínosnak érezni, de ettől még így van. Miként tulajdonosok (sőt, közvetlen érintettségük miatt még inkább azok) a szponzorok. Ok utána reklámot akarnak a pénzükért, ebből pedig később újabb pénzt. Ez van. Arról pedig, hogy miért éppen az olimpia miatt van nyomás, jóformán beszélni sem érdemes egy kifejezetten „olimpianehéz” országban. Itt minden vereséget meg lehet magyarázni azzal, hogy az adott sportoló/csapat a következő olimpiára készül, ezért bocsánatos bűn a rosszabb helyezés akár egy Európa- vagy akár világbajnokságon is. Nem megy a vízilabdázóknak négy évig? Nem gond.jön az olimpia. A kardozó Szilágyi Áron nem nyert aranyat 2012 és 2016 között? Ok, de jön Rió. Ä különbség az, hogy Szilágyi valóban behúzta Riót. Őt nem nyomta agyon a teher, az elvárás, ő négy év után ismét nyert. Miként nem nyomta agyon a „teher” Hosszú Katinkát vagy Szász Emesét sem. így érthetően ők a hősök, azok pedig, akik például egy verseny első körében kiestek, nem lesznek azok. Es igen, nem lesznek azok az egyébként korábban nagy győzelmeket hozó; most azonban sorra lebőgő úszók sem. Nekik marad a rokonszenv. És persze nagy gratuláció, ha majd jövőre ismét jók lesznek a világbajnokságon — de ez akkor sem olimpia. Bocs! Akkor sem, ha a vb Budapesten lesz. Bár nem tisztem, de egy ötletem azért volna a sportolóknak: ne a közösségi oldalak kommentjeivel foglalkozzanak. Vagy ha mégis, akkor egy dolgot ne felejtsenek el: a szurkoló dolga az, hogy szurkoljon, ez pedig érzelmi műfaj, rendes nagy kilengésekkel. Ha nem így lenne, nem is lenne szurkoló. Akkor meg az lenne a baj. A szerző magyarországi publicista FIGYELŐ Megindulhatnak Európába a törökországi kurdok Kurd menekülthullám indulhat Törökországból Németországba a katonai puccskísérlet utáni kemény kormányzati fellépés miatt —mondta a németországi kurdok egyesületének (KGD) vezetője a Die Welt című lapnak. Ali Toprak kiemelte, hogy Recep Tayyip Erdogan török államfő a puccskísérlet óta igen keményen lép fel mindenki ellen, akit ellenségnek tekint, s ez tömegeket késztethet menekülésre. „Rövid távon több tízezer, középtávon több százezer védelmet kereső ember érkezhet Törökországból főleg Németországba, ha az Erdogan-rezsim folytatja a harcot a kisebbségek és a demokratikus ellenzék ellen” - mondta a KGD elnöke. Már 500 ezer törökországi kurd kényszerült otthona elhagyására a hadsereg büntető és településromboló akciói miatt, most pedig a világias és az ellenzéki török nemzetiségű embereket is sújtja a rendszer puccskísérletre adott válasza. „Sokan Európában akarnak majd új életet kezdeni, ha még inkább elnyomják őket Törökországban” - mondta Ali Toprak, elfogadhatatlannak nevezve, hogy „menekülteket produkál egy menekülteket befogadó ország”. Kiemelte, hogy az ankarai vezetés célzottan telepít szíriai arab me^ nekülteket olyan településekre, ahol a kurd nemzetiségi vagy az alevita muzulmán vallási kisebbség él, tovább erősítve ezzel a ki- vándorlási nyomást. „A kurdok és az alevita felekezet tagjai alkotják az utolsó jelentős kisebbséget Törökországban, miután a keresztény örményeket és a görögöket már az utóbbi száz évben kiirtották vagy elüldözték” - mondta Ali Toprak. Hangsúlyozta, hogy a berlini vezetésnek az osztrák kormányhoz hasonló határozottsággal kellene szembehelyezkednie Erdogan- nal. Németországban is „boszorkányüldözés” folyik a török államfő bírálói ellen, és „most először nem érzem magam biztonságban N émetországban” - mondta a 47 éves kisebbségi vezető, aki hároméves kora óta él N émetországban. A kurd szervezet becslése szerint a 82 milliós Németországban nagyjából egymillió kurd nemzetiségű ember él. (MTI) T
