Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

2016-08-11 / 187. szám, csütörtök

Horgász

ÚJ SZÓ HOBBI

Már a kis

mólóhoz közelítve látom, hogy pörse- nések tarkítják a felszínt, s a vízig lelógó gallyakat sűrűn ellepő vadszőlő előtt zajlik az élet. Szép napunk lesz, gondolom, és gyorsan összerakom a szereléket. Szokásomtól eltérően azonban a horogtól kb. öt centire nem 1,6 grammos jelzőólmot csippentek a zsinórra, hanem sokkal lazábbra veszem a figurát. Ezúttal 0,8 grammossal kezdek. Semmi sem indokolja a nagyobb cseppólmot; a víztükör sima, szellő se rezdül, a két szem kukoricát vígan elfekteti a fenéken a kis nehezék. Egy darabig eljátszadozom a gondolattal, ne dobjam-e be csak úgy, úszó nélkül a horgot, aztán győz a kényelem meg az esztétika: az úszó bóbitája mégis csak túl szép ahhoz, hogy merülésének látványától megfosszam a tekintetem. Maradok hát a jól bevált kristály-wagglernél, a 2,5 grammos változat nagyon érzékeny, és jól jelzi a kapást. Finomságára jellemző, hogy egy-egy rátelepedő szitakötő súlya is megbillenti.

a szakirodalomban oly közkedvelt 120 méteres dobások helyett alig három-négy méterre, a bokrok mellett, ennél jobb szereléket ki sem lehetne találni. Valahányszor megmosolygom az izompacsirtás erőfitogtatást, hogyan kell rekordokat dönteni a távdobásokkal, mikor én szinte a lábam alól kapkodom a halat. Persze, van olyan szerencsém, hogy ezen a kis tavon mindenki távpecát művel, csak én zargatom itt, az eldugott öbölben a halat. Ez annál is indokoltabb, mert egy alkalommal, amikor síri csöndben kuporogtam a kisszéken, az orrom előtt vonult el egy hatalmas ponty. Olyan közel volt, hogy akár kupán is vághattam volna. Vagy megsimogathattam volna a széles hátát.

De félre az álmodozással, figyeljünk, mi történik

ISMÉT A TÓ PARTJÁN, NYÁRI REKKENŐBEN. JÖVÖK A PONTYAIMHOZ. KÍVÁNCSI VAGYOK, HOGY VANNAK, ESZNEK-E, ZURBOLNAK-E A DZSUMBUJBAN, JÖNNEK-E AZ IZGALMAS TOLÓHULLÁMOK A SŰRŰBŐL, AMELYEK, MIKÖZBEN KÖRKÖRÖSEN SZÉTTERÜLNEK A TÓ KÖZEPE FELÉ, ARRÓL ÁRULKODNAK, HOGY A PONTYOK LEGNAGYOBBJAI HOROGRA VÁRNAK. EGY FRÁSZT VÁRNAK. NÉHÁNY NAPJA AKKORÁT BETLIZTEM, HOGY KAPÁSIG SEM JUTOTTAM. LEGJOBB AZ ILYET ELFELEJTENI. ILYENKOR ÚGY TESZEK, MINTHA KINT SEM LETTEM VOLNA, MÁSNAPRA FÁTYLAT AZ EGÉSZRE, MÍG CSAK KI NEM JUTOK ÚJRA, S KEZDŐDHET A MÓKA ELÖLRŐL. MOST ÚJRA KEZDÜNK, TERMÉSZETESEN TELI IZGALOMMAL ÉS VÁRAKOZÁSSAL

a horog körül. Sokáig semmi. Csak a szokásos felvonulás: a tőkésrécék zajongása, egy-egy apró, idei vízisikló tempózása, a brekuszok gyülekezője a lábam előtt (talán le- pottyanó kajára várnak?). A bóbita mozdulatlanul ücsörög, szinte simogatja a lelógó vadszőlő levelét. Előttem, vagy tíz méternyire beljebb jókora loccsanás. Lehet, hogy beljebb húzódtak a halak? Fürgén behintek egy félmaréknyi mézej kukoricát az úszó közelébe. Türelmes várakozás, szöszmötölés, fél szemem az úszón. Amely megmoccan, majd alámerül. Gyorsan a bothoz kapok, és bevágok. Jó súly rúg vissza, s már menne is a bokrok alá a hal. Az erős szurfbot és a fonott zsinór erejében bízva erőszakosan visszatartom, ki is fordítom onnan egykettőre. Indulna befelé, de nem sok esélye van, a csontig behúzott féken nem is lazítva, rövid pórázon fárasztom, minél előbb kiemelve fejét a víz fölé.

majd alámerítek. Szép, egészséges tőpontyot fogtam, súlya három és fél, négy kiló között mozog. A mérlegem sajnos megbízhatatlan, de nem is ez a lényeg. A délután derekán jött a kapás, estéig még sok minden történhet. Történhetne, de nem akar történni. A hely elcsendesedett, jöhet a kísérletezés. A mézes kukoricát esőgilisztára váltom, jól feltuningolom az erős Hayabusa-hor- got, de nincs érdeklődő. Visszaváltok ánizsos kukoricára. Ezek apróbb szemek, puhábbak, hátha. Kisvártatva el is indul az úszó, de a meder felé, tehát vagy kárász, vagy dévér próbál elsurranni a zsákmánnyal. Nem nagy meggyőződéssel ütök oda, nem is akad. Hosszú várakozás. A nap lebukóban, úgy látszik, meg kell elégednem egy hallal. Istenem, mit nem adtam volna ezért vagy húsz éve, amikor még csak ízlelgettem a pontyozást! Most meg itt elégedetlenkedek.