Új Szó, 2016. június (69. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-02 / 128. szám, csütörtök
www.ujszo.com | 2016. június 2. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 A hóhér emléktábláj a Ha egy pribék a település leghíresebb szülöttje... V ajon hogyan irányíthat egy települést az, aki egy „rendbontót” úgy fékez meg, hogy lelöki a kukáról, ahelyett, hogy tárcsázná a 158- at? Aki így tesz, valószínűleg az élet egyéb területein is agresszív. Vagy falurajó ez? Keleten elmegy? Ha e két, nyilván szónoki kérdésre igennel válaszolunk, máris a veszélyes rela- tivizáció csapdájába estünk, onnan pedig egyenes út vezet oda, hogy emléktáblát kap Ján Pješčak. Ja, igaz, hogy véreskezű kommunista hóhér volt, de hát a szülőfalujáért sokat tett, a földműves-szövetkezet létrejöttében elévülhetetlen érdemei vannak. Pješčak emléktáblájának ügye, megváltoztatva a megváltoztatandó- kat, a szovjeteket behívó Vasil Bil’ak mellszobrának ügyét formázza. Utóéletük nem csak ott ér össze, hogy - áldozataikkal szemben-aggkori, természetes - haláluk után ugyanaz a két művész érezte szükségét annak, hogy emlékművüket bemázolja. 1988-ban Pješčak volt az, aki elkente Bil’ak hazaárulási ügyét, hozzásegítve az egykori központi bizottsági főtitkárt és számos más pártfunkció hordozóját, hogy a Slavín alatti villájában, 96 évesen, büntetlenül szen- derülhessen örök álomra, mint tisztes állampolgár. Mindketten - és persze, még sokan mások - egy elnyomó rendszer legfelsőbb szintű kiszolgálói, és ezáltal haszonélvezői voltak. Amikor emlékművet kaptak, nem hallhattuk a kormány hangos tiltakozását amiatt, hogy egy diktatúra képviselői kapnak szobrot, emléktáblát. Talán azért, mert a Bil’ak-szoborálli- tás idején egyedüli, a Pješčak-tábla avatásakor pedig legerősebb kormánypárt tele van egykori kommunistával. Sőt, az sem zárható ki, hogy ha nem történik meg a rendszerváltás, a miniszterelnököt akkor is Robert F icónak hívnák... Ami viszont ennél nehezebben érthető: az ellenzék sem szólalt meg. Valószínűleg a réveteg köldöknézés túlságosan lefoglalta őket. De még Marian Kodéba is hallgat. Talán attól tart, a gárdista Ferdinand Ďurčanský szobrával vágnának vissza, s az felesleges bonyodalmakat okozhatna neki. Negyedszázad történelmi léptékkel mérve nem hosszú idő. A kommunizmus bűneit ugyan törvény ítéli el, az állam ezzel letudta morális kötelezettségét az áldozatokkal szemben, mindez azonban írott ma- laszt csupán. Hangozzon bár könyörtelenül, de a kommunista rendszer megítélése társadalmilag tán’ akkor lehet árnyaltabb, ha minimum az a generáció kihal, amelyik a kötelező foglalkoztatásra, s a miatta bekövetkező túlfoglalkoztatottságra erényként tekint, cserébe feloldo- zást adva a rendszer nem teológiai értelemben, hanem szó szerint vett halálos bűneire. (Meg ha az iskolákban nem a közelgő felvételik présében, pár órában lesz tananyag az 1945 utáni időszak.) A hóhéroknak nincs emberi arcuk. Kit érdekel, hogy sokat tettek a jéerdéért, ha politikai gyilkosságok tapadnak a kezükhöz? Az, hogy ők egy adott település legnagyobb fiai, inkább a település szegénységi bizonyítványa, melyről jobb lenne bölcsen hallgatni a hivalkodás helyett. Jó lenne valami pozitívat, előremutatót írni a végére, de e sorok írójának a botrány mellett legfeljebb az érthetetlen szó jut az eszébe. Egy igazi mumus A kik a világpolitikát követik, jól tudják, hogy az összes égtáj felől leselkednek ránk veszélyek. Nyakunkon a brexitről szóló népszavazás, az orosz befolyásszerzés, a menekültválság, a zikavírus és sokáig sorolhatnánk az éppen aktuális mumusokat. Néha viszont az a dolgunk, hogy visszatekintsünk az előző problémákra. Hogyan kezeltük őket? Feltámadhatnak még? A helyzet az, hogy ketyeg egy időzített bomba, amelyen 2008 óta teljes nyugalommal üldögélünk itt, a fej lett világban. Ez a pénzügyi rendszer szabályozásának kérdése. Nyolc évvel ezelőtt a nagyközönség számára az látszott, hogy a Lehman Brothers befektetési bank csődbe ment, az amerikai ingatlanpiaci hitelek válsága rátelepült Európára és néhány hétre nemcsak a vér fagyott meg az ereinkben, hanem a teljes bankközi hitelezés, leállással fenyegetett az egész rendszer. Ez ugye azt jelenti, hogy ha nem mozog a tőke a különböző bankok között, akkor ez rövid időn belül a világban dolgozó cégek likviditását is érinti, így akár a sarki közért és a benzinkút is bezárhat. Évek elteltével egyre több szereplő ismeri be, hogy másodpercekre voltunk a katasztrófától. Nyilván nem kell részletezni, hogyan szakadt volna szét a nyugati civilizáció papírvékony hártyája és vált volna valósággá a hollywoodi forgatókönyvírók víziója a hirtelen használhatatlanná váló bankkártyákról. Joris Luyendijk öt évet töltött Londonban oknyomozó újságíróként (és végzettsége szerint antropológusként). Ezalatt több száz bankárral készített mélyinterjút a Cityből, vagyis a brit pénzügyi központból, amely a világ egyik csomópontja e tekintetben. Utólag bevallották neki azok, akik közelről nézhették az érdemi részét a válságnak (azért ott se mindenki lát rá a lényegre, sőt), hogy volt, aki fegyvereket vásárolt, volt, aki vidékre utaztatta a családját, és volt, aki bespájzolt tartós élelmiszerből. Mert ők legálább tudták, hogy mekkora a veszély. Az idő múlásával ezek apró történetekké koptak, de a szabályozásban alig változott valami, ami a válságot kialakító tényezőket befolyásolná, csak a prémiumfizetésről és néhány gumicsontról szónokolnak a politikusok. Lehet, hogy ők sem mind értik a banki rendszer komplexitását, de Luyendijk nem véletlenül adta a Vakrepülés címet a londoni pénzvilágról szóló könyvének. Mert amíg ezzel a mumussal ténylegesen nem számolunk le, az szerinte olyan, mintha pilóta nélkül utaznánk egy repülőgépen, és egyetlen rossz mozdulat az egész közösséget veszélybe sodorja. Akadozó gépezet SZALAY ZOLTÁN Z űrzavar támadt a héten a kisebbségi kulturális támogatások körül. Aki esetleg nem tudná, ez a rendszer nagyjából a szlovákiai magyar kultúra lélegeztető gépe, az ezen belül szétosztott mintegy négymillió euró nélkül búcsút mondhatnánk a folyóiratainknak, a könyveinknek, a rendezvényeinknek. Meg persze a kolbásztöltő fesztiválok is bajba kerülnének, de ez már más tészta. Vagy kolbász. A lényeg, hogy a kisebbségi kulturális támogatások körül nagy katyvasz alakult ki, és ami kiderült, hogy igazából senki nem tudja, mit kellene tenni. Leginkább az illetékes főosztály nem tudta, mert bár bevezetett egy új közbeszerzési szabályt, azt nem vonatkoztatta mindenkire, aztán mégis elkezdte, de amikor megkérték, hogy ezt azért mégsem kéne, végül visszalépett. Akkor most mi van? A kisebbségi szervezetek számára a lényeg nyilván az, hogy minél hamarabb a pénzükhöz jussanak: itt a nyár, a legtöbb rendezvény ideje, arról nem is beszélve, hogy az Ünnepi Könyvhétre idén sem nagyon jelenhet meg szlovákiai magyar könyv, mert addig nem érkezik meg a támogatás. Kéthetes szünetet tartani a pályázati pénzek kifizetésében a pályázók számára nyilván rémisztő: vannak, akiknek kulcsfontosságú a támogatás, ha elmarad, lehúzhatják a rolót. A kormányhivatal érzékenysége ebben a kérdésben meglehetősen csökevényes, de ez nem újdonság. Jóllehet három év után most újra van kisebbségi kormánybiztos, tehát nem csak megbízott vezetője van a hivatalnak, de az ő helyzete több szempontból kényelmetlen: gyakorlatilag „árván”, egy szál magában képviseli saját ügyét egy olyan hivatalban, amely a Smer kőkemény irányítása alatt áll, és csak púp a hátán az egész kisebbségi támogatási rendszer. Ráadásul a kormánybiztos egyik fő feladata, hogy a Kisebbségi Kulturális Alapról szóló törvény előkészítésével gyakorlatilag kiszervezze maga alól egyik legfőbb hatáskörét. Ha a kulturális támogatások irányítása nem a kormánybiztoshoz fog tartozni, megkérdőjeleződhet a funkció további létjogosultsága - márpedig a megszüntetése a kisebbségi jogok gyakorlati alkalmazása szempontjából nem volna jó hír. Egy másik kérdés, vajon most mennyire tartozik a támogatási rendszer irányítása a kormánybiztos alá. Az a személy ugyanis, aki a támogatásokról végső soron dönt, nem a Híd által jelölt kormánybiztos, hanem az az Igor Federič, aki a Smer-kormányok alatt tartósan a kormányhivatal élén áll. 0 az, aki a kisebbségi kulturális támogatásokról dönt, az ő kezében vannak a pályázatok, a szakmai bizottságok, de bizonyos szempontból maga a kormánybiztos is. Ezen a téren az új kormány felállása egyáltalán semmilyen változást nem hozott. A kormányhivatal smeres vezetése nyilván nem érdeklődik túlságosan a kisebbségi kultúra iránt. Ami fontos neki, hogy hatalmi kompetenciáját sziklaszilárdan kézben tartsa. Ennek megfelelően egyáltalán nem kell, hogy problémásnak lássák például, ha kicsit összezavarodik a támogatási rendszer, és mondjuk néhány hétig várakoztatják a pályázókat. Úgysincs közöttük sok Smer-szavazó. A megoldás nem érkezhet meg rövid távon, ahhoz ez a kormánykoalíció túl bonyolult (ahol a „bonyolult” persze eufemizmus). Hosszabb távon kell építkezni, és erre meg is van az esély, hiszen a kormányprogram számol a Kisebbségi Kulturális Alap létrehozásával. Ez ugyanakkor nem menti fel a kormányt - és benne a Hidat - az alól, hogy amíg az új alap fel nem áll, biztosítsa a támogatási rendszer zökkenőmentes működését. A mostani helyzet azonban egyértelműen mutatja (ha nem lett volna elég intő jel már eddig is), hogy a rendszert valóban gyökeresen meg kell változtatni: professzionális, önálló, szakmai alapon szerveződő támogatási rendszerre van szükség, ezt a Kisebbségi Kulturális Alap létrehozásánál nem szabad szem elől téveszteni. Egy ilyet tető alá hozni valószínűleg nem lesz túlságosan olcsó, de épp elég kompromisszum köttetett már, hogy most az egyszer valami végre rendesen„meg legyen csinálva”, és ne megint a magyar választóknak kelljen beérniük kevesebbel. FIGYELŐ Európai óriáscégek a brit EU-tagságért A legnagyobb európai vállalatok, köztük a magyar Mól vezetőinek közös levele szerint Nagy-Britan- nia és az Európai Unió is meggyengülne, ha a brit EU-tagságról június 23-ára kiírt népszavazás eredményeként Nagy-Britannia távozna az unióból. A felhívást, amely a Financial Times londoni üzleti napilap online kiadásában jelent meg, 51 nagyvállalati vezető írta alá. Az aláírók között szerepelnek olyan óriásvállalatok első számú vezetői is, mint a Vodafone, a Royal Dutch Shell, a BASF, a Nestlé, a BMW, a Rolls-Royce, a Deutsche Telekom, az Ericsson, a Siemens, a Volvo, a BP, az ABB és az E.ON. Közös felhívásuk szerint az unió a kezdetektől pozitív változások hajtóereje volt, gazdasági, szociális, biztonsági és életminőségi szempontból egyaránt. Az aláírók hangsúlyozzák, hogy az Európai Unió a világ legnagyobb gazdasági és kereskedelmi erőközpontja, a teljes világkereskedelemből 16 százalékkal részesedik, félmilliárd lakója 14 ezer milliárd euró értékű hazai összterméket (GDP) állít elő évente. Mindez rendkívül erőteljes alkupozíciót biztosít az európai cégeknek a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon, lehetővé téve egyben az európai munkahelyek és iparágak védelmét a külső fenyegetésekkel szemben. Ha az unió egységes belső piacának szabályrendszere le- bomlik, az nem növelné, hanem rontaná a jólétet, és Európa gyengébb lenne Nagy-Britannia nélkül, ugyanúgy, ahogy Nagy-Britannia is meggyengülne, ha távozna az Európai Unióból - áll a nagyvállalati vezetők közös levelében. (MTI) Egy csónakban evezünk... (Ľubomír Kotrha karikatúrája)
