Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-26 / 122. szám, csütörtök
www.ujszo.com | 2016. május 26. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Tanulságok Bécsből A „protestszavázatokat" nem Hofer, hanem Belle gyűjtötte be FELEDY BOTOND F eszült volt az osztrák államfő-választási eredményváró: a radikális jobboldali Norbert Hofer (FPÖ) és a független, de zöldek által támogatott Alexander Van der Bellen között egy-két százalékos különbség volt a szavazatszámlálás utolsó 24 órában. A szélsőjobbal szembeni protesthangulat megerősödött a választás második fordulójára, és végül Van der Bellen győzött. Úgy tűnt, a külföldről, levélben szavazók döntötték el a választást - az ő szavazataikat számolták a legkésőbb. Azonban nem csak az ő csoportjuk támogatta feltűnően a zöld jelöltet. Igaz, Ausztriában most kiemelkedően sokan szavaztak levélben, közel 900 ezren, ők a választásra jogosultak 14 százalékát teszik ki. Ez érdekes szám azokhoz a vitákhoz, hogy vajon London-e a második legnagyobb magyar város, vagy hányán is élnek tartósan külföldön a középeurópai országokból. Másfelől azt is remekül mutatja, hogy a politikai kultúra mennyire máshogy működik azoknál, akik távolabbról szemlélik a hazai ügyeket, és nap mint nap egy másik ország dolgaiból okulva hozzák meg döntésüket. A 72 százalékos választási részvétel hihetetlenül magas, főleg úgy, hogy az előző, 2010-es elnökválasztáson csak 54 százalékos volt. Ez a németországi tartományi választásokon is így volt idén tavasszal, csakhogy ott inkább a radikális választókat sikerült mozgósítani. Tehát alapvető kérdés, hogy melyik politikai tábor tud szavazókat megnyerni azok közül, akik több korábbi választást is kihagytak. Az osztrák protesthangulat ebben Van der Bellennek kedvezett. A politikai középnek számító aktív szavazók is átálltak a zöld jelölt mellé, de közvélemény-kutatásokon bevallották, hogy nem Bellenre, hanem Hofer ellenében szavaztak. Egyes felmérések szerint Belien szavazóinak közel fele gondolkodott így, míg Hofer szavazótáborában csak minden harmadik emberre volt jellemző, hogy az általuk radikális baloldalinak tekintett Belien miatt voltak hajlandók Hoferre voksolni. Máshogy fogalmazva, az új osztrák.elnököt szavazóinak csak egyharmada választotta saját érdemei miatt, és Hoferre 39 százaléknyian mondtak meggyőződéssel igent. Közép-Európa számára nem csak a mozgósítási tényező a tanulság, a külföldről szavazókról is komoly politikai vita zajlik, hogy mennyire szólhassanak bele a hazai ügyekbe. És ami igazán fontos a jövő szempontjából, hogyan szavaztak a fiatal választók. Ausztriában a 30 év alattiak közül kétszer annyian (42%) szavaztak a zöld-független jelöltre, mint Hoferre (20%). Tehát lehet számítani arra, hogy a fiatalok komoly, felelősségteljes választókká válnak. Legalábbis Ausztriában úgy tűnik! Ledarált ellenzék KOCUR LÁSZLÓ A lig két hónapnyi kormányzás nyomán mértékadó következtetést levonni a négyeskoalíció munkájáról nem feltétlenül érdemes, ha kitölti teljes hivatali idejét, akkor abból két hónap csupán sóhajtásnyi idő. Az azonban máris megállapítható, a Smer az erőből politizálás gyakorlatát sikerrel ültette át, s ez tán’ koalíciós partnereinek sincs annyira ellenére. A koalíció szokatlan, speciális helyzetben van, a két legerősebb párt vezetőjét (volt) kénytelen nélkülözni hosszabb-rövidebb időre. Ettől még „a kormány a helyén van”, s bár kicsit arctalanabbul, de ellátja alapvető államigazgatási feladatait. A kormányzatival szemben sokkal pergősebb és jobban reflektorfényben levő parlamenti munkán azonban látszik, a legerősebb kormánypárt továbbörökítette „haladó hagyományait” az ellenzékkel való együttműködés terén. Az előző választási ciklusban a kormánypárt és az ellenzék kapcsolata kimondottan rossz volt, ezen nincs mit szépítgetni. A ciklus elején az egyedül kormányzás felelősségéről előadott kötelező táncok gyorsan feledésbe merültek, s a viszonyok hamar eldurvultak. Ebben az arrogáns Pavol Paška házelnök személyes felelőssége sem elhanyagolható, de a helyzet elmérgesedését túlzás lenne csak az ő nyakába varmi, azt sokkalta inkább a rendszer generálta. Részigazságokat tartalmazó elemzői közhelyek, hogy az erősebb mindent visz; annak az akarata érvényesül, aki több voksot tud mögé tenni; aki ellenzékbe került, az négy évig inkább csak nézője, mint alakítója a történéseknek. Az azonban csak „politikai ésszel” tartható elfogadhatónak, hogy egy javaslatot csak azért kaszáljanak el, mert az ellenzéki. A, józan parasztész” azt diktálná, támogattassék minden olyan javaslat, amely az állampolgárok javát szolgálja, függetlenül attól, mely oldalról került elő. Ahol viszont a pártérdekek érvényesítése a fő szempont, az állampolgárok érdeke gyakorta háttérbe szoml. A Smer nemcsak az ellenzéki, hanem akár a koalíciós javaslatok kiszipolyozásának is nagymestere volt. Az első kormány idején Ján Slota nemzeti jelképek használatáról szóló törvényjavaslata fölé tette oda pirulás nélkül a saját fejlécét, az előző megbízatási időszakban pedig a Híd is gyakorta nehezményezte, hogy a Smer elutasítja, majd bizonyos idő után sajátként megszavazza az ő javaslatait. Fico és Danko váratlan betegsége miatt a koalíció egy ideig béna kacsa üzemmódban volt, törvényalkotó tevékenységet gyakorlatilag nem folytatott. Az eddigi négy parlamenti ülés így jobbára az ellenzékről szólt, ám javaslatait sorra söpörte le a kormányoldal. S bár az ellenzék híg vagy szakmaiságot nélkülöző javaslatait a szintén ellenzéki Miroslav Beblavý is bírálta, értelemszerűen nem lehetett mind eldobandó közülük. Vétkük gyakran „csak” az volt, hogy nem a kormánypárt háza tájáról jöttek. Az ellenzéki javaslatok bedarálása ma is folytatódik, miközben ön ezeket a sorokat olvassa. A sokáig titkolt koalíciós szerződés alig enged mozgásteret a képviselőknek a szavazáskor, így, - egy konkrét példán szemléltetve a sokból - még ha be is látná a kormánypárti képviselő, hogy az iskolakerülő gyerek szüleinek visszamenőlegesen kifizetni a családi pótlékot épp a represszív hatást öli ki a törvényből, nem szavazhat a jelenlegi helyzet megváltoztatására. Ebben a szituációban alakulgat az Ellenzéki Tanács (az ellenzéki árnyékkormány helyett). A név csalóka, ugyanis ez csak az SaS-t és az Egyszerű Embereket „tömörítené”. A két párt itt szeremé egyeztetni a benyújtott törvényekről és módosításokról. Az jó, hogy 36 ellenzéki képviselő megegyezik valamiben, a jelenlegi, az előzővel folytonosságot mutató parlamenti kultúra mellett azonban elhanyagolható jelentőségű. A törvénymódosításokat illetően az lenne a hasznos, ha a képviselők, elsősorban a kormánypártiak, Bocskai Istvánnak Bibó István által idézett mondatával „a dolgot őt magát néznék”, nem pedig azt, honnanjön. Ettől jelenleg fényévekre vagyunk. Az első amerikai elnöki látogatás Hirosimában MTI-HÁTTÉR Japánba érkezett tegnap az amerikai elnök, hogy részt vegyen a G7-ek csúcsértekezletén. Látogatását azonban nem emiatt kíséri megkülönböztetett figyelem, hanem mert holnap ellátogat Hirosimába, amelyre az Egyesült Államok 1945. nyarán ledobta az első atombombát. Barack Obama az első hivatalban lévő amerikai elnök, aki tiszteletét teszi Hirosimában. A Fehér Ház már előzetesen közölte, hogy az elnöknek nem áll szándékában bocsánatot kérni, Obama azzal magyarázza a bocsánatkérés elmaradását, hogy háborús időkben a politikai vezetőknek nehéz döntéseket kell hozniuk. Az Egyesült Államokban kevesen szorgalmaznak bocsánatkérést, de az akkori történelmi helyzet megértetését sokan felvetik. Például az atomtámadásról döntő Harry Tru- man elnök unokája. Az 58 éves Clif- ton Truman Daniel a The Japan Ti- mesnak adott interjújában beszélt erről. Azt is leszögezte, „lehetséges egyidejűleg támogatni az atombomba bevetéséről szóló döntést, és közben megemlékezni a példátlan pusztításról és szenvedésről”. Ez az álláspont mondható általánosnak a mai Egyesült Államokban. Kevesen osztják a Chicagói Egyetem professzorának, Robert Pape- nek az álláspontját, hogy az atombomba nem siettette, még csak nem is befolyásolta a japán fegyverletételt. Sokak szerint a második atombomba ledobását hadászatilag nem indokolta semmi, mert a japán hadvezetés már a megadás gondolatát fontolgatta, a szovjetek hadat üzentek és megkezdték a Kína területén állomásozó csapatok elleni inváziót. Emellett a japán hadsereg ekkor már vészes üzemanyaghiánnyal küszködött. Az álláspont hívei szerint az amerikai vezetés inkább az új fegyver lakott területre gyakorolt hatását akarta látni, és már a háború utáni erőviszonyokat szándékozott alakítani. A közbeszédben inkább Wilson D. Miscamble történészprofesszor véleménye a meghatározó: „semmi ok nincs bocsánatot kérni az atombomba bevetéséért, amely katonai inváziónak vette elejét és életeket mentett meg”. A történész szerint botorság azt sejtetni, hogy Truman elnök, bár tudta, hogy a japán császári hadsereg már megadásra készül, mégis az atombomba bevetéséről döntött, mert így akarta megfélemlíteni a már kibontakozó hidegháborús légkörben a Szovjetuniót. A történész szerint döntésével Truman elősegítette a világháború csendes-óceániai lezárását, méghozzá a lehető legkevesebb amerikai áldozattal, és kevesebb japán élet feláldozásával. A történész fontosnak tartotta hangsúlyozni azt is, hogy ezzel Amerika lényegében ártatlan ázsiaiak millióit szabadította meg a japán elnyomástól, amely Mandzsúriától Pápua Új- Guineáig 17-24 milliónyi civil életét követelte. „A megoldások közül a legkevésbé rosszat választotta” - érvel Truman mellett a történész. Érvelése általánosan elfogadott, és az amerikai média ezt tükrözi vissza. A Boston Globe azzal a címmel közölt vezércikket, hogy „Obama elnöknek azt barátságot kell ünnepelnie, amely éppen az atombomba után jött létre”. Áz AP hírügynökség pedig az amerikai atomtámadásnak azt a japán túlélőjét szólaltatta meg, aki szerint a tragédiáért a japán kormány is felelőssé tehető. Az amerikaiak azzal is szoktak érvelni, hogy a két bomba robbanásának hatása óvatosságra késztette a politikusokat, és ezzel mintegy megmentette a világot az atomháború rémétől. Amerikai diplomaták évtizedeken keresztül kerülték, hogy részt vegyenek akár Hirosimában, akár Na- gaszakiban a hivatalos megemlékezéseken. Ez 2010 augusztusában tört meg: akkor John V. Roos, az Egyesült Államok tokiói nagykövete megjelent a hirosimai emlékünnepségen. Példáját utódja, Caroline Kennedy - a néhai John F. Kennedy elnök lánya - is követte. Bár Jimmy Carter volt elnök 1984-ben megtekintette a hirosimai emlékművet, de három évvel azt követően, hogy elhagyta a Fehér Házat, magánemberként rótta le tiszteletét. „Mindenkinek el kell látogatnia Hirosimába és a mindenki ebben az esetben tényleg mindenkit jelent” - fogalmazott John Kerry amerikai külügyminiszter egy múlt heti sajtókonferencián. AZ ELLENZÉKI ÁRNYÉKTANÁCS KIDOLGOZZA A SZÜRKE MIND AZ ÖTVEN ÁRNYALATÁT
