Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-25 / 121. szám, szerda
6 KULTÚRA 2016. május 25.1 www.ujszo.com FÜLVIDÉK Lonely Hearts' Boulevard Miért játszik magyar zenekar kelta folkpunkot (kocsmapunkot)? Azért, mert az egész világon népszerű, szórakoztató, egyszerű dallamokra épülő zenéről van szó. Mi, magyarok is imádjuk. Mifelénk a miskolci gyökerű Paddy and the Rats a műfaj egyik zászlóvivője. Az együttes negyedik lemezének címét a Beatles albuma, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band és a Green Day slágere, a Boulevard of Broken Dreams ihlette, azok címeinek a keresztezéséből született, amivel a zenészek arra utalnak, hogy ezúttal többet kísérleteztek, mint a korábbi CD-iken. A kocsmapunkban újat kitalálni nem lehet. A populáris és mindvégig erős Lonely Hearts’ Boulevard mégis kellően változatos, újító album, annak köszönhetően, hogy kikacsingat a műfajból. A frontember az utóbbi időben sok new- folkot (Mumford & Sons, The Lu- mineers, Passenger) hallgatott, s ez hatással volt a munkájára. A jellegzetes punkos dalok (Keep the Devil Down in the Hole* Drunker Than You) mellett líraiak (Slee- ping with the Winter, Blue Eyes, W ithout You-IDon’tW anna Dance) és olyan gyöngyszemek is szerepelnek a lemezen, mint például a revüs My Sharona, amely telitalálat. Az angol nyelvű szövegek sötét hangulatúak, fájdalommal, magánnyal, küzdelemmel és kétségekkel teliek. Néhány éve az Ocho Macho frontembere, Kirchknopf Gergő egy inteijúban agyondicsérte Paddyéket, és felrótta a médiának, hogy miközben a zenekar külföldön telt házas koncerteket ad, odahaza rövidhír is csak ritkán jelenik meg róla, kevés a lehetőség arra, hogy a közönség megismerje a zenéjét. Időközben változott a helyzet, Paddy és patkányai a körünkben is egyre népszerűbbek. (Ez a lemez a magyar albumeladási lista élén landolt.) És egyre jobbak. Puha József (Nordic Records, 2015) Értékelés: 8/10 Meghalt Solténszky Tibor Budapest. Hosszú betegség után, 63 évesen elhunyt Solténszky Tibor dramaturg, rendező, színpadi szerző és szakíró, a magyar színházi szakma egyik legaktívabb háttérembere, aki nálunk is éveken át zsűrizett színjátszó fesztiválokon és generációkat oktatott színjátszó táborokban. A Színház- és Film- művészeti Egyetemen és az ELTE médiaszakán is volt kurzusa, de tanított Dublinban és Berlinben is. Több drámai müvet adaptált színpadra és rádióra, számos színházi képzési szakanyag kidolgozásában vagy lektorálásában vett részt, (jak) Pét Jazz - múlt és jelen Pozsony. A Klub za zrkadlom művelődési házban rendezik ma 19 órától a Pét Jazz 2016 minifeszti- vált. Idén a múlt és a jelen összefonódása a téma, amelyre a szervezők a műsort felfűzték. Egy „majdnem világhírű” ifjú gitáros, egy swing- csapat és egy modem hangzású formáció lép színpadra. A még mindig csak 18 éves Andreas Várady családjával 2007- ben vándorolt ki Rimaszombatból Írországba. Édesapjától tanult gitározni, sokáig az utcán zenéltek Andreas Várady (Képarchívum) együtt, ám 13 éves korában már sztároknak kijáró felhajtás mellett játszott a londoni Ronnie Scott klubban, címlapra került a Guitar Player magazinban, és meghívást kapott a Montreux Jazz fesztiválra. Ott hallotta őt Quincy Jones, aki például Michael Jackson szóló- karrieijét is elindította. „Napjainkban Andreas Várady a földkerekség egyik legtehetségesebb dzsessz-zenésze” - mondta két éve az amerikai sztárproducer. A fiatal gitárvirtuóz basszusgitáros apukájával és dobos öccsével turnézott szülőhazájában az elmúlt hetekben, ez a felállás hallható a PÉT Jazzen is, Radovan Tariška szaxofonossal kiegészülve, aki a modális dzsessz hazai kiválósága. A SwinGang nevű szlovák formáció stílusa a jazz manouche, amelynek lényege a múlt minél autentikusad megidézése, különös tekintettel Django Reinhardt korára. A két gitár-bőgő-hegedű felállást egy különleges hangszínű énekesnő, Andrea Kružliaková teszi teljessé. Az estét a Carpet Cabinet zárja. Ez a csapat modem dzsesszt játszik, Robert Glasper vagy a Snarky Puppy stílusában. A zenekar tagjai ugyan szlovákok, de Brünnbe tették át székhelyüket, ahol szerintük inspiratívabb a légkör. (juk) Legendává válni Egy pozsonyi nő, aki jobban ír finnül, mint a finn írók többsége Alexandra Salmela regénye a Scolar kiadónál jelent meg magyarul, Bába Laura fordításában (Képarchívum) JUHÁSZ KATALIN A most 36 éves Alexandra Salmela a pozsonyi Színművészeti Egyetemen végzett dramaturgként, majd a prágai Károly Egyetemen finn szakos bölcsészként. Finnországba költözött, első, finnül írt regénye, a 27, avagy halál teszi a művészt 2010-ben elnyerte a Helsingin Sanomat napilap elsőkönyves diját, és a legrangosabb finn irodalmi elismerésre, a Finlandia díjra is jelölték. A regény nemrég jelent meg magyarul. Finnországban évente 13-14 ezer könyv jelenik meg, ebből 4500 új regény. Gondolom, ekkora kínálatban nehéz dolga van egy pályakezdő írónak. Az én történetem valamelyest rendhagyó. Amióta az eszemet tudom, írtam. Akkor is saját meséket vetettem papírra, amikor még csak a nagy nyomtatott betűket ismertem. Amikor Finnországba költöztem és otthon maradtam a gyerekemmel, megláttam egy újságban egy pályázati felhívást, amely nem finn anyanyelvű íróknak szólt. Jelentkeztem, és nagy meglepetésemre második helyezett lettem. Ez hatalmas lehetőség volt a számomra, mert megismertem egy jó kiadót, és próba-szerencse alapon megkérdeztem, érdekelné-e őket egy hosszabb regény is. Igent mondtak. Úgyhogy nekiláttam egy régóta dédelgetett tervem megvalósításának, így született a 27 című könyv. Azért tartom magam szerencsésnek, mert a pályázat nélkül soha nem mertem volna besétálni egy könyvkiadóba. Aztán már könnyű dolgom volt, Helsinkiben ugyanis hosszú távra terveznek a kiadók, minőségi írókat keresnek, és ha valakiben látnak fantáziát, akkor a további könyveit is ők akarják kiadni. Az sem zavarja őket, ha egy-egy regény megírása hosszabb időt vesz igénybe. Mit jelent ez a hosszabb idő, és miből él az író ezalatt? A finn állam, illetve az ottani intézmények, alapítványok a szlovákiai viszonyokhoz képest igencsak bőkezűen gondoskodnak az írókról. Tudják, hogy ez komoly munka, amelyet nem lehet éjszakánként, egy hivatalnoki, tanári vagy bármilyen más munkaviszony mellett, napi két- három lopott órában művelni. Különböző juttatások, ösztöndíjak léteznek, amelyekre vagy a kiadó, vagy maga a szerző pályázhat. Az elején azt mondták nekem, hogy az úgynevezett türelmi idő hét év, azaz ennyi idő alatt mindenképp le kell tenni valamit az asztalra, különben többé nem kapok semmilyen anyagi juttatást. Ez a feltétel sincs szigorúan lefektetve, inkább afféle hallgatólagos szabály, amelyet mindenki a saját érdekében igyekszik betartani, hogy ne tekintsék élősködőnek. A 27, avagy halál teszi a művészt érdekes szerkezetű regény, az egyik szála a 27 éves Angié naplója, aki a pancser művész archetípusa. Úgy gondolja, egy éve van, hogy valami nagyot alkosson, mert 28 évesen legendaként akar meghalni. Nem tudja, miként kezdjen hozzá, csak abban biztos, hogy követni akarja az általa imádott rocksztárok életútját. Egyetemistaként Prágában lézeng, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve a finnországi tóvidékre költözik, egy ökotudatos, háromgyerekes családhoz. Mennyire önéletrajzi ez a figura? Inkább önparódiának nevezném, bár az igaz, hogy 27 évesen én is elkezdtem naplót vezetni, és az első fejezet egy része ebből a naplóból származik, amit aztán pár hét után abbahagytam. Szóval Angié nem én vagyok, de a karakter valahol ott van bennem, illetve körülöttem. Tizenévesen én is Doorst, Janis Joplint, Nirvánát hallgattam, és hasonló érdeklődésűekkel barátkoztam. Mindannyian híresek akartunk lenni, és úgy gondoltuk, az ember 22 éves korában van a csúcson szellemileg. Ha addig nem sikerül megváltania a világot, megvalósítania az álmait, akkor később már nincs esélye. És számunkra akkor egy 27 éves ember már öregnek számított, tehát úgy gondoltuk, ennyi idősen meghalni nem is korai. Aztán persze mindez megváltozott, 25 éves korunkra a társaság tagjai közül többen közgazdászok, ügyvédek, menedzserek lettek vagy multicégeknél dolgoztak informatikusként. Vagyis betagozódtak abba a társadalomba, amely ellen tíz évvel azelőtt még lázadtak. Pontosan. A lányok közül pedig sokan anyák lettek addigra, ők a gyereknevelést tartották fő feladatuknak, abban találták meg a boldogságot. Ez merőben ellentmondott annak, amit 14 évesen a pozsonyi Grassalkovich-palota kertjében ücsörögve, borozgatva, gitározva képzeltünk az életről. Az 1994-ben elhunyt Kurt Cobain ugyanolyan idol volt számunkra, mint Jim Morrison vagy Jimi Hendrix. És nem lehetett nem észrevenni, hogy valamennyien 27 évesen haltak meg, és a haláluk által váltak legendává. Ez a dolog a mi fantáziánkat is izgatta, nem csak az újságírókét, akik kitalálták a „27-esek klubja” címkét, misztifikálva ezt az életkort. Mi a popkultúra gyermekei vagyunk, ezért fontos nekünk ez a szám, de persze nyilván össze lehetne állítani egy listát a negyven- vagy ötvenévesen elhunyt művészekből is. Mindenesetre ma már tudom, hogy őrültség volt egy számra alapozni a siker és a boldogság keresését. A regény felkerült a Finlandia irodalmi díjra jelölt művek szőkébb listájára, és tudtommal csak azért nem lett az év finn regénye, mert ön nem finn állampolgár. Hát igen, ilyesmire még nem volt példa a díj történetében. Bevallom, ez az én hibám, egyszerűen nem volt türelmem abszolválni a hosszadalmas hivatali procedúrát. És mivel nem volt ilyen rubrika, nem tudtam hova beírni ezt a tényt. Az előválogatás során senki sem foglalkozott az állampolgárság kérdésével, a legvégén derült csak ki. Rendkívüli módon meglepett, hogy a finn szakma ennyire jól fogadta az első regénypróbálkozásomat. Komoly löketet adott ez a pozitív megítélés. Olyannyira, hogy azóta egy újabb, felnőtteknek szóló regényem is megjelent, írtam két gyerekkönyvet, jelenleg pedig három projekten is dolgozom párhuzamosan, amelyek közül az egyik egy dráma lesz.
