Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-14 / 112. szám, szombat
Fábián Juli: vérében van a jazz 2016. május 14., szombat, 10. évfolyam, 20. szám Szlovák-magyar kiegyezés, avagy a magyarkártya vége? * Mi történik, amikor Bugár Béla és Andrej Danko SNS-elnök bizalmasan pusmog a parlamenti padban, amikor Robert Fico és Orbán Viktor legfőbb európai szövetségesnek számít, s amikor a választási kampányban már csak meg sem említenek minket, felvidéki magyarokat mint Szlovákia területi egységének legfőbb ellenségeit? Valóban kimúlt volna a magyarkártya? Nézzük meg, mit gondol erről a politológus, a művelődéstörténész, a történész és az emberi jogi szakértő. A mikor a Híd koalícióra lépett az SNS-szel, olyasmi történt, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt: az egykori legfőbb ellenségekből szövetségesek lettek. S bár néhány nappal a választások után Andrej Danko SNS-vezér a két párt között még „áthidalhatadan történelmi ellentéteket” látott, a kormány megalakulását követően már arról beszélt, a kisebbségek gazdagabbá teszik az országot, sőt, bocsánatot kért Ján Slota gyalázkodó kijelentései miatt. A Híd-SNS partnerség azonban, mondhatnánk, csak a jéghegy csúcsa. A folyamat, amelynek kapcsán néhányan már szlovákmagyar kiegyezésről beszélnek, valójában sokkal korábban elindult, amikor a hazai politikai közbeszédből eltűnt a magyarkártya. Ennek pontos időpontját nehéz meghatározni, ám az biztos, hogy a 2012-es választási kampány idején ez a motívum már nem jelent meg (korábban szabály volt, hogy a kampány alatt éleződött ki leginkább a kérdés). Ehhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy 2012- ben kiesett a parlamentből az SNS, és 2010-ben az MKP is, amelyet - tegyük hozzá, méltadanul — a szlovák-magyar konfliktus egyik fő mozgatóerejeként tartott számon a felületes politikai közbeszéd. S bár valódi nemzetiségi agendájában a Híd vajmi kevéssé különbözött az „anyapárttól”, a hazai szlovák politikai közfelfogásban mégis megkapta a „mérsékelt” magyar párt címet, s ez a vélekedés gyakorlatilag a mai napig tartja magát. Ebben a politikai helyzetben Robert Fico, aki a pragmatikus poliVÁLASZOL Az utóbbi időben egyre több szó esik a magyar-szlovák kiegyezésről. Ón hogy látja ezt? Szerintem túlzás kiegyezésről beszélni, mert az ennél tudatosabb folyamat, mind a társadalmi dialógus, mind a politikai lépések szintjén. A jelenlegi állapotot inkább egyfajta kölcsönös jóindulatú semlegességnek nevezném, ami passzív folyamat. A kiegyezést viszont aktív folyamatnak képzelem, amely nem csupán ismeretbővítéssel, hanem közös pozitív társadalmi és politikai ambíciókkal jár együtt. A történelem során egyébként sok ilyet találunk, példának felhozhatjuk akár a magyar-török kapcsolatot, amely szintén nem volt látványos kiegyezés, a történelem mégis valahogy túllépett a konfliktuson, az elitek passzivitása mellett. Ez azonban szlovák-magyar viszonylatban nem biztos, hogy pozitív lenne, itt ugyanis az egésznek az is a tétje, hogy mi lesz az itt élő magyarság sorsa. A szlovák-magyar kiegyezésnek biztos, hogy ez lenne az egyik fő motívuma. Az tény, hogy az utóbbi időben a konfliktusok helyett a kooperáció került előtérbe, ami önmagában pozitív fejlemény, de nem old meg mindent. Az nem lehet, hogy a konfliktus egyszerűen elévült? Attól függ, melyik részéről beszélünk. A 19. és 20. századi sérelmek többsége nagyon amorf és esedeges módon van jelen az emberek tudatában, de a politika vagy a média által bármikor előhúzható. Egy olyan eseményt érzek, ami máig közösségmeghatározó élmény, ez pedig a Beneš-dekrétumok és a kitelepítések témája. Ennek feldolgozásához szükséges lenne, hogy a szlovák fél minél aktívabban reagáljon. Egyébként vannak ilyen tendenciák is - például a Felvidék című film -, ám nyilvánvalóan a szlovák félben ott a félelem, hogy a kérdés felvetésének valamilyen Kollai István történész jogi és anyagi következményei lennének, ami egyébként nem szükségszerű. A rendezés lehetne abszolút szimbolikus gesztus is, • ' ami viszont óriási jelentőségű lenne az itteni magyarok számára. Ezt nevezném igazi áttörésnek a szlovák-magyar kapcsolatban. Van egyébként a történettudományban valamiféle elmélet arra, hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy konfliktus eltűnjön az emberek tudatából? Nincs ilyen, s nem is lehet, mert a folyamat nagyon esedeges, s nagymértékben függ attól, hogy mennyire tartanak életben egy-egy témát. Vegyük mondjuk a Beneš-dekrétumokat. Azzal, hogy a szlovák parlament határozatban erősítette meg őket, újabb aktualitást adott a témának. Ennek apropóján szeretem Szlovéniát felhozni párhuzamnak, mint hasonló országot, amely szintén csak az utóbbi időben rendelkezik államjogi keretekkel, még sincsenek erős emlékezetpolidkai küzdelmei a szomszédokkal, pedig lehetnének mind az olaszokkal, mind pedig Ausztriával. Itt arra kell rámutatni, hogy Szlovákia esetében van egy stratégiai kérdés, a szlovákiai magyar kisebbség jelenléte, amelynek a státusa nem teljesen rendezett, s ez mindig egyfajta tétet ad a témának. Nem véleden, hogy a 4 németekkel szemben megtörtént a szimbolikus bocsánatkérés egy parlamenti határozatban, ám ilyesmi a magyarság felé eddig nem valósult meg. (czk) tizálás nagymestere, valószínűleg úgy ítélte meg, a szlovák-magyar konfliktus további szítása már nem hozhat sokat a konyhára, így a párt kiengedte repertoárjából a témát, amely korábban nagyon hangsúlyosan jelent meg nála. Ezzel a felvetéssel egyetért Gál Zsolt politológus is, ám hozzáteszi, hogy* a döntésnek lehetnek „mélyebb”, strukturális gyökerei. „Elsősorban arra gondolok, hogy a hazai magyar lakosság demográfiailag látványosan csökken, szemben a roma népességgel. Folytatás a következő oldalon.
