Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)

2016-05-12 / 110. szám, csütörtök

KULTÚRA 8 I PENGE A giccset látni nem kell félnetek jó lesz Meg kell, meg lehet azt magya­rázni, ha valaki megírja az élet- történetét? Bartis Attila A vége című regényének elbeszélője, Szabad András fényképész naplószerű visszatekintésének elején azt írja, barátja, Koméi szerint a leírt élet egészére vetett BEKE ZSOLT KRITIKAI ROVATA pillantás választ ad arra, hogy a gondviselés vajon valami hatal­masabb-e nálunk, vagy éppen be­lőlünk fakad. Persze, nem ezért írta le életét Szabad András (és igazából válasz sem érkezik a kérdésre). Hanem mert meg akar valamit érteni. Amihez eljut, az (a) giccs. Hogy ez jó vagy nem, nem érdekes. „ Ha giccs, na és. ” (577.) Olyan magával ragadóan értel­mezi élettörténetét, jól adagolva a feszültséget, idejében beiktatva a pihenőket, hogy nem zavar az sem, hogy minden(ki) kicsit sza- badandrás lesz, hogy a főhőshöz hasonlóan mindenki rögtön meg­látja, helyesen vagy sem, a dolgok lényegét, az emberek mozgatóit, a helyzet fonákját. Nem zavar, mert e megértés során bizonyítani is szeretne valamit: saját magát, saját maga feloldás és feloldozás nél­küli világát, állandó idegenségét. Gyávaságát. Hogy egy grófné kí­nai sakkból származó parasztfi­gurája kell ahhoz, hogy lássa, neki is vannak érzelmei (264.). Nem zavarnak az erős mondatok írására törekvés eltúlzásának mellékter­mékeként adódó coelhós „élet- bölcseletek” sem, például a vélet­len, Isten és a semmiben lebegő acélgömbök mint okok zavaros elképzelése (348.). Nem zavar, mert nem ez a lényeg, hanem ahova viszik Szabad And­rást. Meg persze a rengetejf fontos állomás ezen az úton. Az olyan aforizmák például, amelyekkel tele van az internet. „ Egy nap Kádár János azt mondta, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Mindenki RÖVIDEN Elhunyt Réz Pál irodalomtörténész Budapest Életének 86. évében elhunyt Réz Pál Széchenyi-díjas irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő. A magyar irodalom le­gendás alakját szerdára virradóra, hosszan tartó súlyos betegség után érte a halál. Réz Pál 1951 -tői a Szépirodalmi Könyvkiadó szer­kesztője, 1989-től 2014-es meg­szűnéséig a Holmi irodalmi folyó­irat főszerkesztője volt. Kiváló ta­nulmányokat írt, elsősorban a 19. és a 20. század magyar és francia irodalmával foglalkozott. Több mint félszáz művet fordított ma­gyarra, francia, német, román pró­zát és lírát, többek között Balzac, Baudelaire, Semprun, Sartre, Hans Fallada, Kundera műveit. Bokáig pezsgőben címmel tavaly jelent meg memoárkötete. (MTI) fellélegzett, végtére is ezek Krisztus szavai... egy egész országot végzett ki egyetlen mondattal. "(51.) Mes­teriek a korábbi saját vagy vendég­motívumok összeszövései: ahogy egy művészkarrier tervében meg- búvik az 56-osok illúziójának kri­tikája: Magyarország nem számít a Nyugat felől nézve. Ahogy Berg- man Persona című filmje belesimul a történetbe: illegális mozi, cenzor, állítólag a filmből kivágott pénisz (társadalomrajz), Bergman hibája a filmben, hogy eltakart lencsével fényképez Liv Ullmann (fényké­pezés), szexuális izgalom, gyerek­kérdés (András-Éva) (410-414.). De leginkább a négy személyhez (Anya, Apa, Éva és Koméi) fűződő mély és/vagy hideg, de hétköznapi extremitást mutató viszony alakí­tása fontos a megtett úton. És hova vezet az út? A vége egy hollywoodi giccs: második vizs­gálatra kiderül, hogy András még­sem rákos, és ugyan meghal régóta külön élő szerelme, Éva, mégis előkerül a lánya, akiről nem tudott. „A képeim számomra most pont annyira érdekesek, amennyire si­kerül visszatalálnom általuk ahhoz a maghoz, amelyből születtek. ” (566.) A saját élet tehát fontosabb, mint a művészet. Azonban ha meggondoljuk, mindennek az el­lentettje is épp olyan giccs. És nemigen van más, még ha a giccs hazugság is, ahogy Apa mondta. Viszont szép, mint Éva Ultrával habosított, hipermangánnal rózsa­színre festett vízesése (399.). Bartis Attila: A vége. Magvető, Budapest, 2015.604 oldal. Értékelés: 9/10 Megkezdődött a 69. cannes-i fesztivál Cannes. A terrorfenyegetettség miatt rendkívüli biztonsági intéz­kedések közepette kezdődött meg tegnap a 69. cannes-i filmfeszti­vál. A seregszemle Woody Allen legújabb alkotásával, a Kristen Stewart és Jesse Eisenberg fősze­replésével forgatott Café Society világpremierjével nyílt meg. A 81 éves rendező 14. alkalommal mu­tatta be legújabb filmjét Cannes- ban, szokása szerint versenyen kí­vül. A hivatalos versenyprogram­ban 21 film, köztük 13 európai versenyez az Aranypálmáért. A fő mustra kilenctagú zsűrijében har­minc év után ismét van magyar filmes: Nemes Jeles László, a Saul fia című Oscar-díjas film rende­zője. A díjakat május 22-én este a zárógálán adj ák át. (MTI) 2016. május 12.1 www.ujszo.com .Dányi Viktória és Nelson Reguera előadása a MU Színházban SZABÓ G. LÁSZLÓ Mi rejlik egy kézfogásban? Egyáltalán: mi motiválja? A bemutatkozás „kötelező" formája? Az üdvözlés örömteli mozzanata? Vagy add a kezed, s megmondom, ki vagy? Netán a vágy korlátok közé szorított együtthatéja? S mi jön utána? Dányi Viktóriát valószínűleg mindez együtt inspirálta abban, hogy létrehozza Keep in Touching című, alig ötvenperces tánckompozícióját a budapesti MU Színház fehér gumi­szőnyegén. Ennyi időt kitölteni egy mindennapi, rutinszerű mozzanatra építve nem könnyű feladat, kihívás­nak azonban kellőképpen izgalmas. Kell hozzá természetesen egy társ, egy partner, de nem akármilyen társ, nem egy fád lelkű partner. Nelson Reguera, a Frenák Pál Társulat egyik vezető (kubai) tánco­sa a lehető legideálisabb személy ehhez. Jó szemmel kiválasztott al­kotótárs, aki habitusából, alapter­mészetéből eredően valami olyat tud hozzátenni a kézfogás, a „még ke­zemben fogom a kezed” alapötleté­hez, mint senki más. Karibi vérmér­sékletéhez hűen valós fénnyel, ér­zelemmel, belső ragyogással tölti meg kettőjük közös művét, amely egyetlen gesztusba tömöríti mind­azt, ami két ember sajátja, és össze­köti, egyben tartja, s közös hullám­hosszra állítja őket. Ahhoz természetesen, hogy mind­ez megszülessen, rengeteg ötletre, a mozdulatok végtelen kombinációjá­ra, vagyis határtalan fantáziára van szükség. Ha ez nincs, érdektelenné, üressé, unalmassá válik a darab. Ér­telmetlenné. Értéktelenné. De nem lehet szimpla mozdulatsorok tömke­legé sem, mert három perc után elka­landozik a néző figyelme. A Keep in Touching ráadásul lemeztelenített térben zajlik. Itt nincsenek kellékek, csak a csupasz szín. Ha az előadók személyisége, aurája nem tölti be a teret, nem árad át a nézőkre, öncélú marad minden igyekezet. A tartal­mat, a mélységet végig életben kell tartani, különben elillan az eredeti gondolat. „Egy kézfogás, amely húz és taszít egyszerre, manipulál, de támaszt is nyújt, és még akkor is megtart, ha már rég elengedtük egymást” — így fo­galmaz írásban a két táncos. Az elő­adás három fejezetbe sűríti mindazt, ami két ember viszonyában zajlik. Érzelmi esszenciát kínál mindabból, ami megismerkedésük pillanatától az elválásukig történik köztük. Az első érintéstől, kézfogástól egészen az el- eresztés momentumáig. Jó ideig mindez zene nélkül zajlik. Mintha csak egy sétatér rejtett zu­gából figyelnénk a Férfit és a Nőt, ahogy kezük egymásra talál, az ujjak összekulcsolódnak, s onnantól fog­va sokáig nem eresztik el egymást. Később halk sercegéseket, lágy fu­vallatokat hallhatunk (zene: Varga Vince), de ezeket is pusztán finom hangeffektek szintjén, hogy, jobban halljuk” a két táncos lélegzését, szí­vének lüktetését. Érzelmekből ke­vés vetül ki Dányi Viktória arcára. Neki inkább a tekintete válik olvas­hatóvá, arcizmai rezdületlenek, szempillantásában azonban ott a fe­szültség, a kíváncsiság, a remény­kedés, a vágyakozás, az öröm, a megnyugvás, de az esetleges elválás miatti aggodalom is. Nelson Regu­era a történések legapróbb lelki mozzanataiba is beavat bennünket. Közöl, kommentál, kivetít, megje­gyez, s nem pusztán a gesztusaival - az egész lényével. Tetőtől talpig olyan, mint egy élő világítótest. Ha perceken át vaksötétben táncolná­nak, az ő teste akkor is látható lenne. De még a lámpák kereszttüzében is úgy világít, mint a Nap. Úgy „fogja” a nézőt is, akár a partnerét. Lénye teljes kisugárzásával. Izgalmas duett kettőjük tánca, kö­zös koreográfiája. Rengeteg érzés, ki nem mondott gondolat sűrűsödik benne. Játékosság, poétika, fantázia. Egyetlen hétköznapi, rutinszerű mozdulatból ered mindez, majd megállíthatatlanul nő egyre na­gyobbra, de ahogy a legszilajabb, legmagasabbra törő hullámokat is visszarántja a tenger, az egymásba fonódó karok is szétválnak egyszer. Freddie és Timberlake egy színpadon Stockholm. Freddie (Fehérvári Gábor Alfréd) elégedett a keddi elődöntőben nyújtott teljesítményével, mellyel bejutott az Eurovíziós Dalfesz­tivál szombati fináléjába. Freddie úgy fogalmazott, mindent sikerült megvalósítania a színpadon korábbi terveiből. ,3ízom benne, hogy az az egyszerűség, letisztultság és természetesség, ami a produkci­ónkban van, feltűnést fog kelteni és sok ember tetszését elnyeri. Egy mély mondanivalójú és számunkra nagyon kedves dalt szeretnénk megismertet­ni a világgal és a legtöbb emberhez úgy eljuttatni, hogy az megérintse őket” - mondta az énekes. Bár Fred­die nagyon egységesnek érezte az előadást, mindenképp visszanézi majd, hogy kell-e esetleg valamin változtatnia a döntőre. A szombati stockholmi döntőre a svédek egy igazi világsztárt hívtak meg fellépni: Justin Timberlake a Can't Stop The Feeling című leg­újabb dalát adja elő a finálé extra pro­dukciójaként. Freddie az elődöntő utáni sorsolás alapján a műsor első felében lép színpadra. Az idén Come Together (Jöjjünk össze) szlogennel zajló dalfesztivál mai, második elődöntőjét, valamint a szombati döntőjét a Duna televízió élőben közvetíti 21 órától. (MTI) Rengeteg érzés, ki nem mondott gondolat... (Szkárossy Zsuzsa felvétele) Kéz táncol kézzel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents