Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)
2016-04-30 / 100. szám, szombat
Beszélgetés Szegedi Katalin illusztrátorral 17. oldal 2016. április 30., szombat, 10. évfolyam, 18. szám A szovj et hadifogság emlékezete Stark Tamás történész számításai szerint Magyarországon (beleértve az 1938-tól 1941-ig visszacsatolt területeket is) a második világháború alatt 790 000 - 1 000 000 személy vesztette életét. Ez az elképesztő szám nemcsak az elesett katonákat foglalja magába, hanem a harcok és bombázások során életüket vesztett civileket, valamint a holokauszt, a megtorlások és a hadifogság áldozatait is. Az első világháborúval szemben a második világégés elsősorban a civil lakosságból szedte áldozatait: 1941 és 1945 között a harctéren elesett katonák száma ebből „mindössze” 80-160 ezerre tehető. A mai Dél-Szlovákiá- ból származó honvédek között, akikkel szerencsém volt találkozni, akadnak né- hányan, akik részt vettek az 1941- es, Szovjetunió elleni hadjáratban. Valamivel többen vannak azok az emlékezők, akik 1942 áprilisától a 2. magyar hadsereg katonájaként a keleti frontra kerültek, sikerült túlélniük a Don-kanyart és az 1943. januári, katasztrófával egyenlő szovjet áttörést. Valamivel többen élnek azok közül, akik a Don-ka- nyar után kerültek a frontra. A háborúban részt vevő visszaemlékezők legnagyobb csoportját azok alkotják, akik a korukra való tekintettel már nem rendes sorozáson kerültek a magyar hadsereg kötelékébe, de alkalmasnak találtattak arra, hogy 1944/45 telén a Harmadik Birodalomba hurcolják őket. Ezek a gyakran alig 14-15 éves leventék gyors katonai kiképzést kaptak, hogy minél hamarabb bevethessék őket a végső harcokban a német hadsereg oldalán (a leggyakrabban légvédelmi, tűzoltó- vagy munkásalakulatok tagjaiként). Bevetésüket azonban a legtöbb esetben már megakadályozta a háború vége. Százezrek a „keleti egyetemen” A visszaemlékezők legnagyobb része hadifogságba esett. Köztük két nagy csoportot különböztethetünk meg: az úgynevezett nyugatosokat, akik amerikai, brit vagy francia kézre kerültek, valamint a szovjet fogságba esetteket. Becslések szerint 340 ezer magyar állampolgár esett a nyugati szövetségesek fogságába, körülbelül kétszázezerrel kevesebben, mint akik szovjet kézre kerültek. Ok 550 ezren voltak. A hadifoglyokon kívül sok civil is ide tartozik, akiket úgynevezett málenkij robotra hurcoltak el, vagy akiket a fogolytranszportok feltöltésére használtak fel. A több mint félmilliós fogolytömeg nagy része már 1945 őszén, az első tömeges elbocsátás után hazatérhetett. Ugyanakkor még 1946 márciusában is több mint 230 ezer magyar fogoly sínylődött az UPVI/GUPVI (Hadifogoly- és Internáltügyi (Fő) Parancsnokság) táboraiban, a hírhedt GULAG büntetőtáborok parallel szervezetében. Az elbocsátások hullámai után, 1948 végére a hadifoglyok legnagyobb része hazakerült, de egyes kis csoportjaik egészen 1956-ig várták szabadulásukat. És persze, sokan örökre szovjet földön maradtak - a becslések 66 ezer soha vissza nem tért magyar hadifogolyról szólnak. Máig nem tudni, közülük hányán származtak az 1938-ban visszacsatolt felvidéki területekről. Ha az egyszerű területi proporcionalitás szerint számolnánk, valószínűleg több ezer felvidéki származású halálos áldozatról lenne szó. A hadifogságból visszaérkezőkkel kapcsolatban elterjedt egy tragikomikus mondás: amikor a foglyok a Magyar honvédek a keleti fronton szabadulásuk után Pesten leszálltak a pályaudvaron, a nyugati fogságból visszatérők hordárt kértek, míg a volt szovjet hadifoglyok hord- ágyat. Ez a kép azonban csupán néhány egyedi eset általánosítása, hiszen hazaérkezésekor csak néhány nyugatos volt felpakolva a gazdag amerikai katonai készletekből származó élelmiszer- és ruhacsomagokkal. Mint minden valóság, a hadifoglyoké sem volt ilyen feketefehér. A nyugatosok is elmondtak hátborzongató történeteket, de a legszörnyűbb esetek - egy vissza- emlékezőm szavaival élve - a „keleti egyetemen” játszódtak le. A legrosszabb az első tél volt Ez ideig több mint negyven olyan visszaemlékezővel találkoztam, akinek az egészségi állapota megengedte, hogy elmondja a sok esetben megrázó történetét. Már csak nagyon kevesen vannak, hiszen a legidősebb korosztályhoz tartoznak. Főleg sorkatonákról van szó, akik részt vettek a keleti fronton zajló harcokban, bár akadtak köztük Németországba elhurcolt idősebb leventék is. A több mint negyven, szovjet hadifogságot megjárt visszaemlékező társadalomtudományi értelemben ugyan nem alkot statisztikai mennyiséget, mégis hitelesen sikerült felvázolniuk a szovjetunióbeli fogolytáborvilág körvonalait, amelyeket a terjedelmes történelmi és memoárirodalom is igazol. Az egyik jellemző történés, amely számtalanszor lejátszódott a leendő hadifoglyok és fogvatartóik első találkozásánál, a karórák elzabrálása volt: néhány vöröskatona szinte megszállottan kutatott a csaszi - illetve a német nyelvterületen az úri - után. Sok hasonlóságot mutatnak szovjet belterületre irányított, hosszú napokig, hetekig tartó transzportok leírásai is, melyek a holokauszttúlélők elmodásaihoz hasonlóan a visszaemlékezők legmegrázóbb történetei közé tartoznak. Legelső riportalanyom, a vágkirályfai Tóth Károly elbeszélése hosszú hetekig tartó utazásáról a marhavagonokban, az orosz tél kellős közepén, helyszűkében, fűtés, élelmezés és víz nélkül szörnyű mementója annak, hova vezethet egy háború. Nem minden fogolynak volt annyi testi és lelki ereje, hogy túlélje a transzportban uralkodó katasztrofális körülményeket - a halottakat egyszerűen kirakták a vagonokból, anélkül, hogy feljegyezték volna a nevüket vagy akár a holtak számát. Tóth Károly szerint a vagonban szenvedő hadifoglyok fele nem élte túl a szörnyű utazást. Több visszaemlékező elbeszélése szerint a hadifogság legrosszabb időszaka az első tél volt. Ez az állítás a deáki Merva Arnold esetében száz százalékig beigazolódott. Merva Arnold a második világháború befejezésének epicentrumában, a berlini csata idején került fogságba. Amikor a fogolytársaival több tranzitláger után 1945 késő nyarán a fehéroroszországi Baranovicsi város melletti, 12-es számú lágerbe került, elkezdődött életükriegnehezebb fél éve, sokak számára egyúttal az utolsó is. A korrupt lágerparancsnok nem törődött a rá bízott foglyokkal, csak a nekik szánt élelem harácsolásá- val. Novembertől egészen február közepéig a lágerlakóknak egyetlen egyszer sem volt lehetőségük mosakodni, a táborélet hétköznapjait tetvek és vérszívó poloskák keserítették meg. Egy idő után az éhezés és a nehéz munka következményeként felütötték fejüket a betegségek: először még „csak” a kellemetlen rühesség, később az agresszív és sok esetben halálos kimetelű hasmenéses járvány. Amikor 1946 februárjában a tábor élére más vezetés került, az 520 fogolyból már csak nagyjából 170 maradt. A többieket erősen legyengülten ismeretlen helyre szállították vagy a lágertemetőben hántolták el. A felelősséget - „igazságosan” - az előző lágerparancsnokra hárították: állítólag öt évet kapott, és ezzel az ügy le is zárult. A legszörnyűbb esetet Tóth Károly mesélte el. Hadifogságának ez az epizódja Vágkirályfán évek óta ismert volt, de amikor nekem sírva elmesélte, képtelen voltam megfelelő szavakat találni, hogy megnyugtassam az akkor már 92. évében járó bácsit. Az eset 1945 hideg februárjában történt, több mint fél évvel az után, hogy fogságba esett. A kevés ennivaló és a nehéz munka oda vezetett, hogy nagyon legyengült, és a táborban áldozatait szedő tífusz ágynak döntötte. A lágerkórházban találkozott először azzal a két, minden lelkiismeret nélküli egészségügyivei, akiket nem nevezett másnak, csak hóhéroknak. Ezek saját kényelmükre szörnyű gyakorlatot vezettek be: minden este szétosztották a betegeknek a lázmérőket, majd kiválasztották azokat a betegeket, akiknek túl magas volt a lázuk és kisebb volt az esélyük, hogy megéljék a reggelt. Az elkülönített foglyokra ráparancsoltak, hogy vetkőzzenek le, azután meztelenül kihajtották őket a halottasházba, hogy ott reggelig megfagyjanak. Ezzel spórolták meg az esedeges másnapi hullahordást. Tóth Károly kibírta az egész éjszakát. Ügy, hogy két másik, fagyhalálra ítélt fogollyal egymást melegítették a hideg betonpadlón. Amikor eljött a reggel, a három hadifoglyot életük legnagyobb szerencséje várta: pontosan aznap érkezett a lágerbe egy inspekció, és megtalálta őket a halottasházban. Ha nem jöttek volna, ez a történet sosem juthatott volna a világ tudomására. Ügy, ahogy nem látott napvilágot azoknak a száz- és százezreknek a története, akiknek nem kegyelmezett a sors, és nem volt szerencséjük a szerencsétlenségben... Az ember semmit sem jelentett Hogyan történhettek meg ilyen szörnyűségek? Ki volt a felelős a hadifoglyok nehéz sorsáért? Saját államuk vezetőinek áldozatai voltak, akik ezeket az embereket háborúba küldték? Igen, és hozzátehetjük: nagy mértékben. Vagy a háború okozta körülmények okozták mindezt? Csak gondolkozzunk el - a háború legnagyobb áldozatai maguk a szovjet állampolgárok voltak. Aknatelepítés valahol a Szovjetunióban, 1942 tavaszán (Süli János archívumából) Sorolhatjuk: a front kétszeri átvonulása, a harcok a sok esetben kegyetlen ellenséggel, a katonai és civil áldozatok milliói, a tönkrement gazdaság, a kétségbeejtő élelemhiány, az erkölcs általános széthullása és az ezekhez kötődő bosszúéhség. Nem utolsósorban: a helyzet súlyosságához alapvetően hozzájárult Sztálin és az általa létrehozott kegyetlen rendszer, amely számára az egyes ember semmit sem jelentett. Hiszen ha képes volt az éhhalálba kergetni több millió ukrán parasztot, akkor miért törődött volna az ellenséges államok katonáival, akik a kezére kerültek? Az olyan „kis Sztálinok”, mint például a baranovicsi Grazsdanszki láger parancsnoka vagy a lágerkórház kegyetlen ápolói, akikről Tóth Károly beszélt, magából a sztálini rendszer jellegéből adódtak. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a kommunisták csehszlovákiai hatalomátvétele csupán 1948 februárjában valósult meg, akkor elmondhatjuk, hogy a szovjet hadifogságba került dél-szlovákiaiak voltak az első nagyobb csoport Csehszlovákiából, amelynek a tagjai a saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista rendszer kegyetlenségét. Döntő többségük magyar nemzetiségű volt, de voltak köztük a Magyar Honvédségben szolgáló szlovákok, ruszinok, zsidók és romák is. Azonban itt is hiba lenne az általánosítás, hiszen akadtak tiszteletre méltó ellenpéldák is. A volt hadifoglyok többször is elmondták, hogy vigasztalan helyzetükben olyanoktól érkezett segítség, akiknek nem kellett volna nyújtaniuk. Az orvosnőtől, aki Tóth Károlyról gondoskodott a betegsége alatt, vagy az NKVD-s tiszttől, aki megígérte Merva Arnoldnak és fogolytársainak, hogy hazajuttatja őket. Vagy az egyszerű szovjet állampolgároktól, akik maguk is szűkölködtek, mégis segítettek. Ok voltak a t Szovjetunió méltadanul elfeledett igaz emberei, olykor hősei is. Kőrös Zoltán A szerző a Fórum Intézet munkatársa, akinek összeáUításában a közelmúltban jelent meg a Muszkafól- dön - Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra című kötet
