Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)
2016-04-23 / 94. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ 2016. ÁPRILIS 23. INTERJÚ 17 Hektikus volt az egész év, sok logisztikát igénylő rengeteg rohanás. Szvrcsek Anita mint a Messiást, úgy várja a nyarat. Még egy zsúfolt május, s húzza a strigulákat, hogy mikor lesz vége. nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulati tagja, aki Pozsonyban a sikeres Állat- kert című sorozatot forgatja, Révkomáromban lakik. Bár Nyíregyházán is van lakása, ha csak teheti, egy napra is siet haza. Komárom az otthona, ott a család, a kislánya, a párja, az édesanyja. O és a volt férje nagy segítség. Anita kédaki életet él, az esti előadás után irány Komárom, egy kis alvás után onnan hajnalban tovább Pozsony, mert hatkor már forgatás van. De nem siránkozik. „A színész akkor panaszkodik, ha van munkája, illetve ha nincs - mondja -, csak konstatálom, hogy ez most ilyen, és hősiesen tűröm, a szentek nyugalmával. S hálás vagyok, hogy az égiek vigyáznak rám út közben...” Mindketten gyorsan le is kopogjuk, csak úgy babonából. A kicsi lányod még nem tiltakozik, hogy anya folyton jön- megy? Ha csak tehetem, viszem őt magammal, a múlt héten is velem volt, nagyon szered az „új otthonunkat” - így hívja Nyíregyházát. Azelőtt tudatosan távol tartottam őt a színházi léttől, de immáron behálózta Lenocskámat Thália papnője: imád benn lenni a színházban, ragyog, hogy sok izgalmas ember jön-megy, hogy felnőttek között lehet, próbát nézhet, kiváltságosként begyalogolhat a díszletbe, parókát próbálhat a fodrásztárban, büfés kisasszonyként kiszolgálhatja a kollégáimat. Csodálatos élmény volt számomra, ahogy hallottam, gurgulázva kacag a kulisszák mögött az én poénjaimon a meseelőadás alatt. Mindig van reakció a közönségtől, de a lányod kacagását hallani azért a legjobb elismerés. Igen! Látott már játszani természetesen, de így', hogy a súgó mellett csücsül, és ki-kipillanthatok rá, ő visszainteget, ha a jelenet megengedi, betyár módra kiszaladok hozzá, megpuszilom, s érzem, ahogy együtt él a darabbal a kis lábát ritmusra lóbálva. Ez fantasztikus. A minap meg is jegyezte édesapjának, hogy anya legjobb tulajdonsága az, hogy szeret engem, meg hogy vicces A palacsintás királyban. Komáromból, a Jókai Színházból nem épp sportszerű körülmények közepette kellett eljönnöd 2013-ban. Erről a hazai sajtó is cikkezett annak idején. Ez már lecsengett, vagy még van egy kis keserű szájízed? Nem kellett eljönnöm, vendégstátuszt kaptam, ezután döntöttem úgy, hogy nincs maradásom. A történteket már lezártam magamban, s nem is óhajtok ezzel foglalkozni Be kellett zárni egy ajtót, hogy egy másik kinyíljon többé, ha nagy ritkán eljut hozzám a múlttal kapcsolatban valamilyen hazugság, féligazság vagy dezinfor- máció, már nem tud érdekelni. Minden rosszban van valami jó. Egyik ajtót be kell zárni ahhoz, hogy a másik kinyíljon, mondtad. Elcsépelt frázis, de így természet- szerű. Ráadásul én léptem meg, hogy azt az ajtót bezárom. Utólag visszatekintve talán túlontúl hangosra sikereden, mára már cizelláltabb gesztussal tenném. Viszont, ha mindez nem történik meg, nem ismerhettem volna meg Szász Jánost, akivel szakmai rang együtt dolgozni, nem táncolhattam volna Bakó Gábor keze alatt, nem hajolhattam volna meg estéről estére Lorán Lenke mellett, aki mestere a poentírozásnak, és talán most nem lehetnék partnere a volt osztálytársamnak, Janko Koleníknak. Nem önigazolásként konstatálom, tény, hogy sok minden kimaradt volna az életemből, és nem ismertem volna meg egy olyan volumenű társulatot, mint amilyenben most is leledzem. Egy éve olyan tehetséges emberek közé kerültem, olyan bűbájos, barátságos, segítőkész kollégáim vannak, hogy néha az az érzésem, nem is színházban vagyok. Csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni a társulat zöméről, akik közül ráadásul sokan félelmetes hanganyaggal rendelkeznek. Én egy állítólagosán kivételes vokálissal rendelkező nőszemély vagyok - mondta Selmeczi tanár úr -, de tátott szájjal hallgatom a nyíregyházi társaimat. Előadásról előadásra inspirálnak. És amiért nem tudok elég hálás lenni: bátran mondhatom, nem kell halkan, félve súgnom, hogy szeretnek és elismernek, mikromásodperc alatt otthon érezhettem magam, bár ez nálam ritkaságszámba megy, mivel elég nehéz ember vagyok. Miben tartod magad nehéz embernek? Hát... Túlontúl rapszodikus vagyok, és magamnak való, és bizal- madan, és és és... Zsigerből megvetem a durvaságot, az arroganciát, s ha a másiknak az arcába kergetik a vért. Márpedig a színház sűrű közeg, érzelmekkel dolgozunk, így óhatadanul állandó táptalaja az ef- féleségeknek. Én ezt a mai napig nem tudom bölcsen kezelni. Mindig is ilyen voltál? Mindig is ilyen voltam, már az oviból őrzök ilyen emlékeket. Hiába öregszem, úgy vagyok ezzel, mint egy kisgyerek, ha indokolatlanul nem szépen bánnak velem, nem tudom megbocsátani. Valamelyest tudom retusálni magamban a dolgokat, hogy létezni tudjak, de elengedni képtelen vagyok. S erre hál’istennek Nyíregyházán eddig nem volt precedens, mintha burokban lennék. Csodálatos felismerés, hogy van még ilyen közeg. Egy ilyen fogadtatás egy kicsit helyrepofözza az ember önbizalmát, a saját magában, esedeg az emberekben megrendült hitét, azt, amit alaposan megtépáztak? Amikor beugrottam az Anconai szerelmesek című darabba, több kolléga, köztük vezető színészek mondták: „Köszönjük, hogy jöttél, és hoztad a tehetségedet. Örömmel lennék a partnered más darabokban is.” Ez égi manna volt nekem, újra szárnyakat adott. Az Allatkert című sikeres tévésorozatban Andy Hryc „kedves” és szexis kedvesét alakítod, és sokszor szólalsz meg magyarul. Ezt a forgatókönyv írja így elő, vagy a te ödeted volt? A rendező és Andy is forszírozta. Őszintén szólva, én eleinte tiltakoztam, ódzkodtam tőle, mert attól tartottam, hogy negatív kicsengése lesz majd a dolognak a magyar közönséget illetően. Hál’istennek a visszajelzések az ellenkezőjét igazolják. És nem érthetek egyet veled, mert véleményem szerint minden vagyok, csak nem szexis ebben a szerepben. Élvezem, hogy úgy sminkelnek, hogy öregebbnek hassak - Andyhoz mérten - , illetve hogy idéden ruhákba öltöztetnek. Megszerettem ezt a széles gesztusú, nagy pofájú karaktert. Az az ember képes öniróniára, aki biztos önmagában. Igen, akinek elég nagyok a lelki paHogy kerültél a sorozatba? Próbafelvételre hívtak sokadmagammal, és hála az égieknek, én lettem a befutó. A forgatás egyébként borzasztóan idegtépő, erőltetett menet, bár a stábnak és a kollégáknak köszönhetően legtöbbször remek hangulatban zajlik, de ez egy rohanó szalagmunka, ami felvértezett idegrendszert és maximális koncentrációt igényel. Abban viszont kuriózum, és roppant élvezem, hogy állatkák vannak benne, kis pumát simogatok, tigrisekkel fotóznak, papagájjal dialogizálok és majom ugrál a fejemen... Komáromban annak idején gyönyörű szerepeket kaptál, főszerepeket. Továbbra is szívügy a színpad? Hát persze. Ott lehet lineárisan megélni egy életet, ezt csak a színpad adhatja meg. A filmben rövidebb impressziókat játszunk, legtöbbször kronológiai sorrend nélkül. Azzal kezdted, hogy mennyire hektikusak a napjaid. Azáltal, hogy van egy kislányod, családod, magadra, egy kis kényeztetésre marad azért egy kis időd? Vagy nem is lenne jó, ha maradna, mert túl sokat gondolkodnál önmagad fölött? Nem, én nagyon szeretek egyedül lenni önmagámmal, szeretek analizálni dolgokat, újragondolni, értékelni napokat, történéseket sport vagy zenehallgatás közben, vagy kocsiban ülve, száguldva. És nagyon tudok semmit sem csinálni, ennek mestere vagyok rövid távon. Ügy szeretnék már végre egy kicsit unatkozni! Per minutum egyáltalán nincs időm magamra. Nem is tudnám honnan megvonni. Kitől tegyem? A gyermekemtől? A szerelmemtől? A munka egyelőre kötelez. Úgyhogy Anitka elhanyagoltan kullog a sor végén. Az sem jó, ha túl sok ideje van egy színésznőnek. Hál’istennek az én életemben nem igazán volt ilyen időszak. A nyarat nagyon várom, nem vállaltam nyári próbafolyamatot, mert az idei nyár az szent, az a családé és az enyém. Mára már felnőttem ahhoz, hogy belássam, nem kell mindent elvállalni, megtanultam nemet mondani. Régen, ha előre tudtam is, hogy nem ad nekem sem művészileg, sem emberileg semmit az adott felkérés, akkor sem utasítottam vissza, kutya kötelességemnek tartottam, hogy menni kell - konferálni, énekelni, szavalni. Most már nem aprózom el magam, és már nem a színház van az első helyen, hanem a család. Olyan sima nyugalmat érzek, és olyan határtalan nyugdíjas attitűddel megspékelt boldogságot, amikor borogathatok a szerelmemmel a teraszon, előttünk a kert végén a határ fái, az újdonsült kutyusunk szuszog a tenyerembe, kicsi lányom meg bele-belekia- bál a csöndbe: „anyuci, anyuciiiii figyeelj!” Nem bántad meg, hogy színészi pályára mentél? Nagyon sokszor megbántam. Fura, de nem nagyon rémlik, Nagyon szeretek egyedül lenni jjj! Jjf önmagámmal, szeretek analizálni dolgokat, újragondolni, értékelni napokat, történéseket...! Említetted, hogy szlovák színpadon még az egyetemi évek alatt fordultál meg. Most szlovák sorozatban játszol. A nyelv, az átállás simán megy? Eleinte kissé nehéz volt, mivel a szlovák nyelvet évek óta nem használtam, nem mozogtam szlovák közegben. Dühített, hogy nem tudom magam kifejezni olyan szinten, ahogy szeretném. Vissza kellett rázódnom, de jó a nyelvérzékem, mára már újra tudok szlovákul improvizálni, élesben a kamera előtt. Feldob, amikor a jelenet végén a stábtagok felkacagnak vagy elismerően megtapsolnak. hogy bevallanák ezt az emberek a nyilvánosság előtt. Valahogy mintha divatos lenne azt mondani kegyesen, finoman, hogy „semmin nem változtatnék, újra ezt választanám, minden így volt csodás”. Én bizony, ha jönne a tündér a pálcájával, és újrakezdhetném, mennék pilótának vagy delfinológusnak, vagy mit tudom én. Másik dolog, hogy hat ökörrel nem lehetett engem anno eltántorítani ettől a szakmától, és amióta az eszemet tudom, csak ezt akartam csinálni. Hát így van ez. Urbán Klára
