Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)
2016-04-09 / 82. szám, szombat
Egy színházi ankét margójára 21. oldal 2016. április 9., szombat, 10. évfolyam, 15. szám Ömlik az orosz propaganda, és sokáig észre sem vettük A Nyugat hagyta magát szellemileg lefegyverezni, mert áthatotta egy hamis győzelem képe. Nagyon lassan ismerte fel, hogy Oroszországot máshogy kell komolyan venni: a Kreml már egy jó ideje^dezinformá- ciós kampányokkal próbálja meg elbizonytalanítani az Európai Uniót. A sikert az oroszok számára az jelenti, ha már a taxisofőrök is az ő városi legendáikról és kreált ügyeikről beszélnek. A Kreml célja nem a meggyőzés, hanem az elbizonytalanítás: saját értékeinkben, a demokráciába, az EU-ba és az amerikai szövetségbe vetett hitben. gondban lennénk, ha teljes monopolhelyzetbe hozná magát egyes európai piacokon az orosz cég. A katonai riogatások, seregszemlék és nemzetközi légtérben való repke- dések egy újabb felülete a fokozódó villongásoknak Láthatatlan hadviselés fgy ■ ádagos washingtoni napon 1992-ben Gary Schmitt elindult, hogy az amerikai külpolitikai lap, a National Interest főszerkesztőjének tanácsadójaként átnézzen néhány újabb megjelenésre pályázó cikket. Schmitt korábban Reagan elnök Hírszerzési Tanácsadó Testületének vezetője, a Szenátus egykori munkatársa és a Pentagon tanácsadója volt. Bár egy demokrata szenátor mellett csadakozott a washingtoni életbe, ám a National Interestben töltőn éveire már annak a kül- és biztonságpolitikai elemző csoportnak a tagja lett, aki- ket ma neokonzervatívként emlegetnek. A főszerkesztő Francis Fukuyama cikkét adta át nek értékelésre. Az írás A történelem vége címet viselte. Schmitt az anyagot ugyan provokatívnak és helyenként éleslátónak gondolta, Fukuyama tézisét mégis alapvetően elhibázottnak látta. Nem támogatta a megjelenését. Amikor a főszerkesztő is elolvasta a szöveget, megjegyezte Schmittnek, hogy „jó, hogy nem vagy főszerkesztő”. A cikk megjelent, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem: Fukuyama tézise, amely szerint a liberalizmus a kommunizmus fölött győzelmet aratott, és ez a világ kormányzati formáira is elkerülhetetlen befolyással bír majd, világraszóló figyelmet kapott. Évekig úgy tűnt, hogy Fukuyama tézise helyesen írta le a világ haladását. Ma már megállapítható, hogy sok szempontból túlzottan optimista volt, és később maga is korrigálta. A történelem visszatért. A Kreml ugyanazt akarja, mint mindig is Fukuyama könyve az amerikai neokonok szemében annak szimbóluma, hogyan hagyta magát a Nyugat szellemileg lefegyverezni, hogyan hatotta át egy hamis győzelem képe. Hogy miért is felejtettek el az európai NATO-tagországok egy ütőképes hadsereget finanszírozni, és hogy hogyan vehette át Oroszország a kezdeményezést több nemzetközi konfliktusban. Ez az ernyedtség az euroadanti országokkal szemben folytatott orosz információs háború idején különösen érzékeny pont. Éppen amiatt, mert nemcsak a harckocsik és repülők számítanak, hanem a dezinformációs kampányok, a propaganda, a hackerek, a nem mindenütt stabil demokráciák kijátszható folyamatai. E láthatatlan kiberfront átértékelése zajlik az elmúlt években, minden oldalon. Nagyon lassan fogadta el az euroadanti közösség, hogy Oroszországot máshogy kell komolyan venni. Mert a Kreml céljai nem sokat változnak az idők során. A nemzeti érdek - Oroszország biztonsága - méltányolható és érthető, csak éppen sokszor nehezen egyeztethető össze az euroadanti érdekekkel. A Kremlben most hatalmon lévő sziloviki klán - vagyis az egykori szovjet erőszakszervezeti elit, amibe a titkosszolgálati elit is beleértendő - sem akar mást, mint hatalmát belföldön és külföldön maximalizálni, és az ehhez szükséges bevételeket, politikai támogatást biztosítani. Ez még sok, államszerűen működő entitásról elmondható lenne. A különbség abban van, hogy Oroszország a 19. századi realpo- litik elvei szerint, gyakran nem a jogállami keretek és korlátok közt, az USA által kialakított nemzetközi renddel szemben érvényesíti érdekeit. Magyarország és Kö- zép-Európa a Washington vezette euroadanti közösséghez csadakozott, emiatt a Moszkvával való ellentétek egy része előre kódolt. A nemzetközi renddel szemben revizionista államokkal ettől nem bűn együttműködni, hiszen mindenki üzletelni akar Kínával, az USA hozta vissza Iránt a szankciók sűrűjéből nemrég, és az oroszokkal is megy sokféle kereskedelmi vonal Párizstól Rómán át Berlinig. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy mely országok vannak hasonló súlycsoportban, és mely országok válnak túl kiszolgáltatottá egy egyszerű kétoldalú viszonyban, ha e nagyhatalmakkal szeremének barátkozni. Éppen erről kellene szólnia az EU közös külpolitikájának, hogy 28 tagállam nevében együttesen fellépve hatékonyabban lehessen kezelni ezeket az időnként nehéz természetű, de mégis meg- kerülheteden országokat, beleértve a velük folytatott üzleti együttműködést is. Ezek azonban látható, fogható, sokszor tapintható és érezhető dolgok. A gond a mélyben van, ahol Fukuyama óta nagyon nehezen ébred fel Csipkerózsika-álmából az euroadanti közösség. Ukrajna után mégis olyan hangosan szólt ez a vekker, hogy felrázott minket: rájött a NATO és az unió is, hogy az orosz dezinformációs kampányok a hozzánk legközelebb eső és legintenzívebb frontja a jelenlegi konfliktusnak, amelyre szövetségi szintű és lokális válaszokat is kell adni. Mindez orosz szempontból sem értheteden: Moszkva a NATO- bővítést rosszul élte meg, a világhatalmi státus elvesztése feletti bánat ahol a saját népesség hatalomhoz való attitűdjét menedzselik, vagyis azt, hogy az utcán ne legyen túl sok lázongás. Ezt Putyin a Krím elfoglalása után egy beszédében újabb fordulópontra vitte azzal, hogy nem tűr meg otthon ötödik hadoszlopot, vagyis az ellenzék levegőjét is készek elszívni. A Nyemcov-gyilkosság és több politikailag jelentős haláleset mellett az információs közeg is elképesztő változáson ment keresztül. Mondhatjuk úgy is, hogy számunkra felfoghatadan dolgokat kommunikálnak, amelyekről vagy nem is tudunk, vagy elintézzük egyszerű legyintéssel. Holott ezek jelzésérté- kűek egymás mellé állítva: Lenin- és Sztálin-szobrok emelkednek újra Oroszországban, legutóbb Putyin a Bibliát hasonlította egy szovjet magatartási kódexhez, Lengyelország világháborús lerohanása ügyében nem éppen sajnálkozó nyilatkozatok láttak napvilágot, a sajtó pedig tele van a balti és ukrán „fasiszták” történeteivel. A régi szovjet reflexeterjeszkedését. A Kreml számára egy befagyott konfliktus költséghatékony megoldás erre, nem véletlen, hogy a Transznyisztria, Hegyi- Karabah, Grúziában Abházia és Dél-Oszétia, és immár Ukrajna is ide tartozik. Moldova lehet a következő. Ezekben az eseteken az olyan akciók, mint a grúz határon egyoldalúan arrébb tolt határkerítés, vélt vagy valós terroristákkal történő fenyegetés, vagy a zsarolható helyi vezetők bőven elegendőek ahhoz, hogy befektető a környékre se menjen, nemzetközi szervezetbe a tagfelvétel megnehezüljön. A harmadik zóna az Európai Unió, amelyet azonban éppen hogy nem egységesen, hanem országonként kezel a Kreml. Ebben egyébként semmi új nincs, ilyen tekintetben az orosz külpolitika teljesen hagyományos nagyhatalmi diplomácia: nálánál nagyobb-erősebb szövetségekkel nem kollektiven igyekszik tárgyalni, hanem azok tagjaival egyenként, bilaterálisán, az „oszd meg és uralkodj” ősi elve mentén. A fő cél a dezinformációs kampányokon keresztül az unió megosztása. A tagállamok közötti feszültségek szítása, az értékrendviták felerősítése, és egyben az amerikai partnertől való eltávolítás. Ez utóbbira remek példa a Moszkvába fészkelt Snowden esete, akinek a szivárogtatásai nem kevés nyilvános bizonytalanságot hoztak a transzadanti kapcsolatokba, kezdve Merkel kancellár mobiljának lehallgatásától más - egyébként ruPutyin szinte észrevétlenül mászik bele a fejünkbe Ez a közös uniós üzletelés azonban éppen az oroszokkal nem működik. Moszkva is törekszik az uniós egység megbontására, és az EU-tagállamok sem képesek egységfrontba szerveződni, hiszen a lukrativ egyéni bizniszek ösztönzői még mindig erősebbek, mint az egységes fellépés, és az ahhoz tartozó szerényebb befolyás és profit. Oroszországgal szemben mára mégis egy gazdasági hadviselés folyik, amelynek csúcsát az ukrán háború miatt fenntartott szankciók jelentik. Emellett a Gazprom térnyerését is lassították az uniós versenyjog segítségével, hiszen nemzeti politikává változott. Putyin a hatalmát a csecsenföldi háborúkra alapozta, gyakorlata van a háborús helyzetek belpolitikai fel- használásában. A grúziai háború, a számtalan befagyott konfliktus az orosz határ mentén mind annak a jele, hogy a Kreml szemében túlságosan közel jöttek a feszültségek az országhoz. Ezt az orosz védelmi doktrína fenyegetésnek írja le. Éppen ezért védelmi övezeteknek is felfoghatjuk azokat a cselekvési zónákat, ahol Putyin elnök nekifogott az orosz érdekek kíméleden érvényesítésének. Az első zóna a hazai (oroszországi), két immár szemrebbenés és arcpír nélkül kapja az orosz polgár sok csatornán és felületen. A második védelmi zóna a közel- külföld, vagyis az orosz szomszédságba eső, egykori szovjet tagállamok területe. Nincs könnyű sorsa a zóna országainak. Fehéroroszország, Ukrajna, Moldova, a Kaukázus és a közép-ázsiai országok övezetében az a cél, hogy olyan helyzeteket teremtsenek, amelyek ellehetedenítik a nyugati együttműködést ezen területekkel - ami orosz szempontból úgy is értelmezhető, hogy megakadályozzák a NATO és az EU további keleti (Fotó: SITA/AP) tinszerű - titkosszolgálati akciókig. Magyarország a többi visegrádi országgal együtt tehát a hétköznapi nyelven propagandának, a NATO szakmai köreiben dezinformációs kampánynak, orosz szaknyelven pedig az úgynevezett „aktív intézkedések” közé tartozó orosz lépéssorozatnak a célpontja. Nem véleden, hogy elindult több középeurópai think-tank összefogásával egy Kremlinwatch (Kreml-figye- lő), amely egyebek mellett a közösségi médiában is elszaporodó orosz narratívákra hívja fel a figyelmet. Folytatás a következő oldalon.
