Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)

2016-01-23 / 18. szám, szombat

[16

SZALON ■ 2016. JANUÁR 23.

www.ujszo.com

« * * k

A * .

f *r . x i\ v ^ s , ' ti'., -. -"•

M4. ':i"

^v> j-, '> .. , tti ' sa

■aj> *ía *> ".v'- ♦kr».& ír «*ml

■aJr J.'ir . *

A$* 1 *VÍ^0> ' >

S'4

X >*

% *r .'€'

*§2Lv ":*"* £,jl ■■; 4 ", '*"“ $'

ige ?*•- ^íÉMm-r%

Theszpisz

Hyundaián

A Csavar Színházzal a budapesti Nemzetiben

ŕ

v \

i

& *- ssá*

F. Vȴ* f

Kevés falunak van színháza. A Komáromhoz közeli Heté- nyen mégis ez a helyzet, pedig a községnek még kultúrháza sincs. Kilenc évvel ezelőtt itt ütött tanyát a Csavar Színház: Kiss Szilvia és Gál Tamás itt alakította ki családi- szakmai bázisát.

ürkés-nyúlós vasárnap reggel, valamivel nyolc előtt érkezünk meg az idilli porta elé: a festett, parasztbarokk homlokzatú, tetszetősen felújított házon még égnek az ünnepi fények. Belül elsősorban a búbos kemencét és a nappali nyitott fedélszékét csodáljuk meg, no és persze a háziasszony vitalitását: nem csalás, nem ámítás, Kiss Szilvia éppen előhúzza a sütőből a friss, ropogós házi kenyeret. Az ebéd is előkészítve, mert a gyerekek - Réka (15), Ádám (11) és Virág (3) - ma otthon maradnak. A trupp alapvetően menetkész, a produkció bepakolva, lassan indulhatunk Budapest felé. Némi fennakadást csak a vontatóhorogpánik okoz: a nagyobb kocsiról eltűnt, aztán az utolsó utáni „ott

nézd még meg” nyomán mégis előkerül. így ráduplázunk a kiállás - beállás — utánfutó csadakoztatá- sa projektre, de végül eldől, hogy Theszpisz kordájává a fehér Hyundai lép elő, mögötte pedig ott szalad az Azördögbeü! című mesejáték minden kelléke. Az utca — minket leszámítva — még mindig kihalt. „Kilenc éve élünk itt, a szomszédok megszokták, mit csinálunk. Most képzeld el, amikor mesz- szebbre megyünk, és ennek hajnali négykor állunk neki” — jegyzi meg Kiss Szilvia.

Csavargó társulat

„Menésből” pedig van elég, hiszen a Csavar Színház igazi csavargó társulat, a vándorszínjátszás hagyományait eleveníti fel. Könnyen mozdítható, szinte bárhol előadható, 2-6 szereplős produkciókat készít évről évre, ezekkel járja az iskolákat, a művelődési házakat, a színházakat. Az utóbbi három évben nagyjából 240 ezer kilométert ten meg az előadásokkal, éves szinten 200—250 fellépést vállalva. Pillanatnyilag tíz darabot tartanak műsoron, s már készül a tizenegyedik, a Buda halála. A művészházaspár azt mondja, ma már jóval kevesebb szervezést igényel a naptár betöltése, mint a kezdetekkor. Sok helyre visszavárják őket, a kassai Tháliában és több magyarországi vidéki városban bérletben kínálják a produkcióikat. Főleg családi, gyerek- és ifjúsági előadásokra vevők a helyi szervezők; a Csavar hatványozottan érzékeli, amiről a kőszínházak is beszélnek: hogy a felnőn közönség lassan eltűnik a nézőtérről. Persze, pozitív ellenpélda is akad: az Ibusár, amelyet a

szerző, Parti Nagy Lajos „kedvenc Sárbogárdi Jolánjának”, Molnár Xéniának álmodon színpadra Gál Tamás, ugyanolyan hálás előadásnak bizonyult, mint bármelyik mesefeldolgozás.

A csavargás a Csavarral attól is fíigg, mennyi kőszínházi munkára mond igent Gál Tamás. „Az utóbbi időben sokat vállaltam. Nem mondom, hogy nem szívesen megyek, ha hívnak, és nagyon kívánom ezt a lehetőséget Szilvinek is, bár számára a gyerekek miatt még nehezebb az ütemezés. Ha belegondolunk, a nagyobb áldozatot ő hozza - mondja a színművész. - Hála az égnek, az utóbbi négy kőszínházi munkámból kettő nagyon sikeres volt: a Rükverc a kassai Tháliában és az Énekes madár Sopronban. Érzésem szerint kevésbé sikerült a debreceni Oidipusz és a kassai Márai-darab, de nem baj, így van jól. Czajlik Józseffel viszont kétévente nagyon szívesen dolgoznék továbbra is. Olyan rendező, akinek érdemes odatenned magad, és kikapcsolni, félretenni minden mást, hogy művészileg épülj. És azért kétévente, mert Czajlikkal egy próbafolyamat Kassán három, három és fél hónap. Az anyagi haszna egyenlő a nullával. Ami keresetet nyújtani tud a Thália, azt ekkora távolságból felemészti az utazás. A művészet nem az az ágazat, ahol pénzt lehet keresni. Főleg, amíg megszületik a dolog: addig nem gondolhatsz arra, mit fogsz kapni ezért a munkáért. Itt viszont van egy család. És ez nagyon nehéz. Ilyenkor tudatosítjuk, hogy számunkra a Csavar Színház a legegészségesebb, a járható út. Együtt lehetünk, együtt, otthon próbálhatunk.”

Előadások és lótrágya

A család mint minden jelenlegi és jövőbeli elképzelés mérlege többször is felmerül, míg a magyar főváros felé haladunk a ködös, borongós autópályán. Azt, hogy Kiss Szilvia és Gál Tamás friss színészdiplomával a zsebében a biztos színházi szerződés helyett szinte azonnal a „magánzást” választotta, szintén ezzel magyarázható. „Réka lányunk még a főiskolán született. Miután végeztünk, egy évadra Kassára szerződtünk, és Kolár Péterék mindent megadtak nekünk: színészlakást, jobbnál jobb szerepeket kaptunk, egy rossz szavunk sem lehetett.

De szülőként rettentő nehezen viseltem, hogy a pici lányomat bébiszitterre kell bíznom, és nem lehetek vele esténként. Közben pedig játszani is akartam” - emlékszik vissza arra az egyetlen, klasszikus társulatban töltött 2003/2004-es szezonra Kiss Szilvia, hozzátéve azt is: miután évekig egyik helyről a másikra költöztek, nagyra becsülik azt a biztonságot, nyugalmat, a szabadságot, amit a hetényi otthon jelent. Ahol kutyának, macskának meg két lónak is akad hely.

Ahol, ha kell, a hallban ütik ösz- sze a próbákhoz a díszleteket, és a gyerekeket sem zavarja, hogy csak a poklon keresztül juthatnak be a szobájukba. Ahol senki nem lepődik meg azon, ha Gál Tamás a kerti munkát szövegtanulással köti egybe, és kapálás közben a kerítésre rögzíti a lapokat. „Befogadott minket a falu. Minden évben játszunk itt, jótékony- sági előadást is tartunk valamilyen ügy javára. Megtörtént, hogy balesetet szenvedett egy sportoló fiú, tolókocsiba került, az ő családjának ajánlottuk fel egy előadás bevételét. Vagy baleset érte a fiatal focistáinkat, a szülőknek nagy megterhelés volt hol Pozsonyba, hol Érsekújvárba utazni a gyerekekhez, akkor is szerveztünk egy előadást, hogy támogassuk a családokat. Pályáztunk egy lovas színjátszó táborra a helyi és környékbeli gyerekek számára, délelőtt lovagoltak, délután játszottak, a végén bemutattunk egy előadást. Ott úgy találtuk meg a támogatás módját, hogy a gyerekektől minimális részvételi díjat kértünk, és ami bejött, azt az iskolának ajándékoztuk.”

„Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy abból élhetünk, amit imádunk csinálni, akkor valamit

vissza is kell forgatnunk a társadalomba - ezt már Gál Tamás teszi hozzá. - Nem vagyunk gazdagok. Bár... roppant gazdagnak érzem magam, mert ilyen családom van, és van fedél a fejem fölött. A világnak ahhoz az 5 százalékához tartozom, amely saját otthonában él. A többiek bérletben laknak vagy hajléktalanok. Ha ebbe belegondolok, kutya kötelességem visszaforgatni a felesleget. Ha egy hónapban játszottunk annyi előadást, hogy abból megél a család, akkor a többi mire kell? Ráadásul olyan közösségben élni, amelynek adtál is, akár érzelmileg, akár anyagilag, s nem csak vársz tőle valamit, nagyon jó érzés. Mondok egy példát. Az, hogy kitakarítsak a lovak alól, nekem két napomba telik. Egyetlen embernek kellett szólnom a faluban, rögtön jöttek öten, és két órán belül elvégezték a munkát; cserébe megkapták a trágyát. És ez az emberi kapcsolatoknak köszönhető: valamit adtam, valamit visszakapok. Ma azt mondjuk, barter. Erdélyben kalákának nevezték, ma már csak kis faluközösségekben találod meg. Ez egy református község, ennek itt hagyománya van: te eljöttél segíteni, mi is segítünk. Mi az előadásainkkal tudunk segíteni. Meg a lótrágyával.”

A kellékes és a díszletező

Ha azt gondolnánk, a színjátszás úri munka, és az előadás a színész számára akkor kezdődik, amikor egy selymes hangú ügyelő a színpadra szólítja a művésznőt és a művész urat, gyorsan szabaduljunk meg az illúzióinktól. Ebben a felállásban, ebben a formációban ponw

Főleg családi, gyerek- és ifjúsági előadásokra vevők a helyi szervezők; a Csavar hatványozottan érzékeli, amiről a kőszínházak is beszélnek: hogy a felnőtt közönség lassan eltűnik a nézőtérről