Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-14 / 10. szám, csütörtök
2016. január • wvwv.ujszo.com I HOBBI ÚJ SZÓ Horgász IIX I san lekaptam a körforgót a zsinórról, és egy kis rapalát csatoltam fel helyette. Egy párduc óvatosságával lopóztam egy fa törzse mögé, hogy a halak meg ne pillantsanak. A fahalacskát egyszerűen feljebb dobtam, és a lassú folyással oda sodortattam a balinok elé. Mikor odaért, belehúztam. Természetesen nem a bandanagy rontott rá, és a kapás sem volt vehemens. Egy háromkilós őn nemes egyszerűséggel lecup- pantotta az éppen felfelé pilinckélő csalit, és azonnal fordult volna tovább. A bevágást szörnyű ramazuri követte. A meredek parton, a bokrok közt nagy nehezen kiimádkoztam a halat a vízből, míg a többiek világgá mentek. Fél óra múlva visszatértem, s láss csodát: a csapat ismét ott grasszált a fa alatt. A következő áldozathoz azonban több dobásra volt szükség, hiszen nem is balinok lettek volna, ha nem találják gyanúsnak a dolgot. Végül csak sikerült elcsípni egyet az igazán nagyok közül is. LEGYES-ÓLMOS SZERELÉK A távolban harsányan tomboló nagy balinok a frászt hozzák a horgászra. Különösen akkor, ha elérhetetlen távolságban, 80- 100 méterre tombolnak az önök. Nincs az a körforgó, rapala, amely eldobható ilyen távolságra, márpedig megfogni őket c$ak akkor lehet, ha a közvetlen közelükbe tudjuk juttatni a csalit. Ekkor jön képbe a legyes- ólmos szerelék (amelyet a választéskosabb kínálatú boltokban ma már készen is megvehetünk). Azt szokták mondani, hogy minden horgászújdonság hazája Anglia. Ez alól a balinólmos szerelék kivételt képez. Magyar horgász találta ki, jó hetven évvel ezelőtt. Az illető azon agyait, hogyan'juttathatná be a legyet a távolban raboló balinok- hoz, ezért egy ólmot kötött a légy elé. Meglepetésére a balinok az ólomnak is odavertek, ezért az ólmot is el- < látta egy hármas horoggal. Ez persze nem jelenti azt, hogy az önök elsősorban az ólomra kapnak, de a két rész kombinációja kiválóan működött. Lényege, hogy a szerelék végére egy hármas horoggal ellátott szivarólmot kötünk, eléje kb. 80 centi méternyi re egy pátemoszter-fülbe legyet. A legyes élőké hossza aszerint változik, milyen távolságba dobálunk - a lényeg, hogy a légy közvetlenül a felszín alatt, olykor ki-kibukkanva a víz felszínén mozogjon. Az ólom akkor fogós igazán, ha rovátkáit, hogy húzás közben minél több apró buborékot hozzon létre. Ezt egyszerű bevagdosás- sal is el tudjuk készíteni. A rovátkák a bedobáskor levegőt fognak, és a vízben való vontatáskor az ólom ezüstösen csillog, s még rezonanciát is kelt. Újabban szivarólom helyett sokan fahalacskával próbálkoznak, ennek azonban megvannak a korlátái: nem tudjuk akkora távolságba eldobni a szereléket. Az ólmot sokan fel is díszítik színes bojttal, vagy színesre - többnyire fehérre - festik. A fantázia, mint más területeken is, itt sem jelent hátrányt. Mindenesetre ez a hungarikum- nak számító szerelék mind a mai napig a legfogósabb csali az önök megfogására. Még egy szempont nagyon fontos: a szereléket sose dobjuk a halak közvetlen közelébe, mert a bombaként becsapódó balinólom szétugrasztja a csapatot. Jobban tesszük, ha túldobunk a célon, és igyekszünk a hal előtt elhúzni a csalit. Kövesdi Károly A túloldal vonzásában Horgászvideók, cikkek nézése, olvasása közben sokszor kiakadok. A horgászokat oktató mester csónakba vágja magát, néhány méternyit beevez, és elmagyarázza, hogyan kell koncentrált (vagy éppen szétszórt) etetést készíteni a helyen. Majd fogja magát, és átmegy a túloldalra, és onnan horgászik a bójával megjelölt helyen. Eközben - már persze, ha a tó mérete lehetővé teszi - átdobálja a tavat. Nyolcvan-százhúsz méteres távolságra pecázik, természetesen fee- derbottal, miközben hosszan ecseteli, hogy melyik botfajta teszi lehetővé a gigantikus méretű dobást, akár öklömnyi etetőgombóccal is. Nem egy alkalommal fordult elő velem is, hogy ültem a tóparton, félig-meddig takarásban. Előttem, körülöttem bokrok, vízre hajló öreg fűzfák, nyárfák árnyéka. Ideális hely a nyári hőségben, ráadásul a halak is szeretik az ilyen terepet. Természetesen úszózok, partközeiben. A pár maréknyi etetőanyagot - többnyire főtt kukoricát, olykor kukoricás pelletet - alig három-négy méternyire szórom be a bokrok elé. Nem sokat kell várnom, a halak hamar megtalálják az etetést. Fél, egy óra múlva megjelennek az első buborékok, pontytúrások, jelezve, hogy be kell élesíteni a szemem, mert az úszó hamarosan mozgásba kezd. És akkor, derült égből villámcsapásként, az úszóm mellett egy óriási 'robbanás. Öklömnyi etetőanyag vágódik a vízbe. Rosszat sejtve átnézek a túloldalra. Két pasas éppen szétrakodott, teherautónyi cuc- cuk szanaszét. Botjaik állványokon, egyikük éppen elhelyezi az orrom elé zuhintott szerelék botját. Felcsippenti a csipogót, motoszkál. Jól elvan magának, láthatóan cseppet sem törődik azzal, hogy az etetésemre hajított. Mikor figyelmeztetem, kórusban méltatlankodnak, hogy már pedig ők ide szoktak dobálni. Én pedig itt szoktam a part mentén úszózni, válaszolom alig palástolt ingerültséggel, ráadásul én voltam itt előbb. Ha part mentén akarnak horgászni, szíveskedjenek átfáradni erre az oldalra. Ha nincs kedvük, akkor pedig pecázzanak a saját oldalukon. Nem részletezem. Tíz perc múlva fogom a sátorfámat, és más helyre költözök, hagyva az etetést, a közben megjelent pontytúrásokat, s a reményt, hogy fogok valamit. A dzsungel törvényé ismét győzött, és az okosabb engedett. Nem értem - pontosabban érteni vélem -, honnan ez a nagydobási mánia, miért kell rekordokat döntögetni, távdobó versenyeket produkálni egy-egy halastavon, amikor a víz mérete nem indokolja a távoli dobásokat? Nagy tavakon érthető, hogy beljebb keressük a halat, a törésvonalat akarjuk elérni. De kis vizeken? S mindezt úgy, hogy közben megzavarjuk a már ott horgászó társunkat? A dolog mögött persze kereshetjük az általános társadalmi jelenségek leképeződését. (Nagyobb gépkocsim van, leszorítom a kisebbet az útról, több a pénzem, rázom a rongyot stb.) Azt sem igen várhatjuk el, hogy a horgászvizsgán (aminek meg kellene előznie a horgászengedély megszerzését) az is szóba kerülne, hogy tekintettel kell lenni egymásra a vízparton. Hiszen manapság már nincs is horgászvizsga, bárki vehet engedélyt, ha van rá pénze. Tartok azonban tőle, hogy a jelenségbe besegítenek a fent említett „oktató" filmek is, amelyek azt tartják normálisnak, hogy a túloldalra dobálva pecázzunk. Hiszen ezek sugalmazásával lehet bemutatni és eladni a legújabb csodabotokat. Máskülönben nem lenne létjogosultságuk. De arra azért mindenki odafigyelhetne, hogy nem dobál a másik orra elé. Az arrogancia nem tartozik a vízpartra. Kövi Fotó: archív Az év hala: a compó Compó? Márna? Selymes durbincs? Melyik lesz az év hala? Ezt a kérdést tették fel az október elején indított internetes szavazáson Magyarországon. Szavazni december 31-éig lehetett a Magyar Halta- ni Társaság honlapján. Végül a közel hat és fél ezer leadott szavazat több mint felét (58%) a compó nyerte. A Tinea tinea „haldoktorról" legutóbb júniusban írtunk, ezért ezúttal eltekintünk az ismertetéstől. Az viszont örvendetes, hogy ez a színpompás, őshonos halunk nyerte el a horgászok és a szakma bizalmát. Második a selymes durbincs lett, amely kizárólag a Duna és mellékfolyói vízrendszerében él. A 2010 óta tartó akció igazi célja természetesen nem a halfajok versenyeztetése, hanem a vizeinkben több mint ezer éve itt élő, őshonos halfajok ismertebbé tétele. Az akció sikere tehát nem az első helyezettre leadott voksokban, hanem a szavazatok együttes számában mutatkozik meg, mert ez tükrözi a társadalom halaink iránt mutatott érdeklődését, rokonszenvét, olvashatjuk az MHT közleményében. A compó és a selymes durbincs mögött egyébként harmadik helyen a folyóvizeinkben sűrűn előforduló márna végzett, amely a szavazatok 18 százalékát kapta. Az eddigi győztesek: 2015: kecsege, 2014: magyar bucó, 2013: menyhal, 2012: széles kárász, 2011: kősüllő, 2010: nyúldomolykó. Dobogósak voltak az elmúlt öt évben: sujtá- sos küsz, réticsík, lápi póc, szilvaorrú keszeg, leánykoncér, kurta baing, sügér, garda, galóca, vágódurbincs. (k)
