Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)

2015-10-03 / 228. szám, szombat

Létlaboratórium Van-e lélektanuk a gépeknek, és lehetséges-e a gépek legalább me­taforikus „pszichoanalízise”? Van- nak-e gépi archetípusok, illetve mennyire gépiesek az archetípu­sok? Nagyjából ezekkel a költői kérdésekkel foglalkozik Balázs Imre József Jung a gépteremben című kötete. Az utóbbi időkben a versek antro­pológiai tétje jelentősen megnöve­kedett, de az antropocentrizmus radikális kritikája is felerősödött. Nemes Z. Márió például már egyenesen „antropológiai töredé­kekből” építkező hibrid költésze­tet hoz létre, melyben a test, a gép, az állati, az emberi vagy a tárgyi közti átmenet zökkenőmentesnek mondható, és ennek megfelelően a megszólalás formája is az „emberi formátlanság erőterében születő pszeudo-forma” lesz. Balázs Imre József nem ilyen radikális: nála a gépterem potenciális lédaboratóri- um, ám e laboratórium tevékeny­sége nem írható le egzakt tudomá­nyos terminusokkal, minduntalan vissza kell kanyarodnunk a ter­mészethez: „a félelem a torkodban növekvő kúszónövény / a félelem a szemet elárasztó víz”. A lélektani megfigyelések hasonlóan metsző pontosságúak: „a félelem ha mozog a szád és más beszél belőled”. A gépi egzisztencia szigorú nyelve megkö­veteli a rajta kívül lévő világ pon­tosabb definiálását is. Számos ilyen ragyogó definíció keletkezik ebből a poétikai elhatározásból, pl.: ,A méz olyan, akár az égben feloldott édesség”, vagy „a vér egy labirintus­ba zárt folyó”. Az álom is fontos léttereppé válik: teljesen egyenér­tékű lesz a gépterem egzaktságával vagy bármilyen léthelyzet köznapi megnyilvánulásával. Az álomnak igazsága lesz, alakítható és befolyá­solható értelmezői tereppé válik: konstrukciók jönnek létre és „kép­ződmények”, melyek öngerjesztő munkába fognak az asszociativitás terén is. Balázs Imre József rendkí­vüli felkészültségű költő: épp ezért a versírás géptermeinek működé­sével is abszolút tisztában van, az alkotás lélektani vonatkozásait is képes kívülről, objektív módon megfigyelni. És épp ez a szenvte- lenség teszi különösen intimmé ezt a könyvét. Míg Nemes Z. Márió természetet konstruál, Balázs I. Jó­zsef magát a „természetest” keresi. Viszonya a természethez néha nem titkoltan nosztalgikus (erre utal a szerzőre jellemző, jellegzetes vid­ramotívum felbukkanása). Az én egyik személyes kedvencem a Saját bohóc című költemény, mely egy Fellini-ötleten alapszik. ,A bohóc kifelé szétterjed és befelé elmélyül” - írja a költő, és a vers fokozatosan terjed szét és mélyül el, mintegy bizonyítva az ember örök előnyét az antropomorfizált gépekkel szemben: egyedül az ember képes a szerepjátszásra, az öniróniára, hi­szen egyedül csak az ember lehet egyszerre önmaga és önmaga ár­nyéka, azaz bohóca is. Balázs Imre József Jung a gépteremben. Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2014. Boldog feloldódás Juhász Tibor első kötete, az Ez nem az a környék a legvadabb szociolíra benyomását keltheti - de nem elsősorban az. A nyomor, az éhség és az elfogadás könyve, filmszerű jelzések, mint például „a gyerekekkel játszadozó nyomor” vagy a szobát ellepő „négysarkú penész”, a szélben tökéletesített ördögszekérként guruló tescós sza­tyor vagy a „babakocsiba szíj azott gázpalack” látványa. E világ idillje a „májkrémeš kenyér csendje”, ero­tikája pedig az, amikor a „gyársza- gú apa" nem a hitves, hanem „egy másik nő érintésétől / felajzva meg­csinálta” a versben megjelenített főhős testvérét. A telep behatárolt világa a tűrés terepe, a csontok­ra „soványodott jövő” világa. Ez a múlt idejű jelzővel ellátott jövő a jelen legiszonyatosabb tragikuma, a kötet egyik legmegdöbbentőbb felismerése. A vallás, a transzcendencia meg­jelenése különösen érdekes eleme a kötetnek: a templom ott van a telep látóhatárában, a remény vi­szont teljesen arctalanná és fogha- tadanná vált, ahogy az a „szúette elnök halálhírének bejelentésekor, mint köztudomású, megszakítot­ták a televíziós adást, épp a Kacsa­mesék című Walt Disney-sorozat egyik epizódjának (A gonosz bálna) közepén, és Chopin gyászindulóját kezdték el játszani. Ez a jelenség az akkori gyerekek számára ún. vakuemléknek minősül: azaz ön­kéntelen emlékezeti momentum­má vált, ráadásul a szociokulturá- lis magánmitológiák részévé lett. Az új nemzedék régi-új traumáit, csalódottságát, a politikai bulvár agresszióját (a rendszerváltás mint „kacsamese” stb.) és főként a po­litika beteges patetizmusát, a nagy szavak és a korszakok üres ideáljait, a „megpattanó gerinc"hangját Fehér Renátó szólaltatta meg a legtermé­szetesebb hangon Ká-európai isme­rős című versében: „Egy régi-régi beszédet idézek, / a fiú mára zavart öregember. / Korszakká szervezte az életünket, / nem tartozom semmiért legjobb szerzői mindannyian a határátlépések költői, legyen az társadalmi, szociális, verstani vagy individuális-lélektani határ. Ilyen értelemben a kötet meghatározó jellemzője a trauma: a trauma vi­szont nem mindig tragikus, gyak­ran épp a traumaként mutatkozó létszorongatottság perverz szépsége mozgósít költői energiákat. A hu­mor, a szarkazmus és az önirónia is ebbe a kettősségbe ágyazódik. Épp ezért kedvelem különösen Horváth Imre Olivér szövegeit, melyek a norma és a degeneráció feszült­ségével dolgoznak. Kerber Balázs verseinek sűrű háttérmintázatai, leírásainak megbicsakló radikaliz­musa, Szenderák Bence geometri­kus szerkesztésmódja, Balogh Zetas Péter verseinek érzékközpontúsága, Győrfi Kata párkapcsolat-analízisei, a rimaszombati születésű Guiák Klaudia identitás-megingatásai, Kemény Lili „közösségi mitológiá­KEMÉNY KÖTÉS Gépek, tájak, kacsamesék Négy kortárs verskötet Csehy Zoltán könyvespolcáról hanem a befogadásé és a pokoli alámerülés perverz boldogságáé is: az utolsó nagy ívű költemény pl. azt mutatja be, miként sikerül a főhősnek betagozódnia egy Kitar­tó nevű kocsma törzsközönségébe, azaz magába a társadalomba. A minta sajáttá tevése nem létprog­ramként felvállalt önpusztítás, és nem is divatos szerzői szerep, hanem az önismeret fázisain ke­resztül megrajzolt pszichográfiai térkép, melynek kiindulópontja az az állapot, mely a kocsma egészét metaforikusán jellemzi: ,A Kitar­tó olyan volt, mint egy romok alá / szorult, lélegző test, mely túl sebzett ahhoz, / hogy segítségért kiabáljon, viszont túl erős ahhoz, hogy / fel­adja”. Juhász páratlanul érzékeny képekkel dolgozik, melyeket egy spontán, az élőbeszédhez közel álló beszédmód epikumába illeszt. Kötete lényegében az „étel helyén magukat / emésztő emberek”, illetve a „lenémított cselekmények" eposza lesz. Speciális látásmódját jól jelzik az olyan döbbenetesen és szívszo- rítóan tragikomikus képek vagy feszület, melyről valaki lekaparta Krisztus arcvonásait". Ez a kötet az arcvonások eltüntetéséről szól eslősorban: ahogy az individuum beleolvad a törzsközönségbe, ahogy az egyén felszámolja kü­löncségeit, egyediségét és végre paradox módon „boldogan” oldó­dik fel a kilátástalan nyomorban. Juhász Tibor nem megdöbbenteni akar, könyvében nincs se oknyo­mozó, se tényfeltáró hatásvadászat: hangja természetesen szemlélődő, az ábrázolt környezetbe mint „ter­mészetes” térbe simuló. Juhász Tibor: Ez nem az a környék. FISZ, Apokrif Budapest, 2015. Egy nemzedék traumái Juhász Tibor is szerepel a rendszer- váltás utáni generációt bemutató R 25 című antológiában. Ez a ge­neráció a „kacsamesék-nemzedék” (az irodalomban ez nagyjából az ún. Telep-csoport korosztálya) ré­sze vagy annak közveden örököse. 1993-ban Antall József miniszter­köszönettel. II Öregen ér tehát a feltá­madás reggele. / Mert bennem bujkál félelem és lakik bátorság. / Ezek pedig régimódi dolgok”. Afra János 1989 után született huszonöt költő verseit válogatta be a kötetbe, melynek szerkezetét a belső szövegtörténések dinami­kája adja, és nem a személyekre kiszabott tér. Ez az elrendezés a sokszólamú hangzásvilág külön­leges összhangzatát teremti meg: valóban egy nemzedék hangját lát­szik imitálni. A slamre emlékezte­tő spontán, ritmizált szövegeléstől (pl. André Ferenc) kezdődően a neoklasszikus zenei nyelvig (Nyer­ges Gábor Adám) széles skála rajzolódik ki. Az alanyi költészet intimitása mellett jelentékeny sze­rep hárul a szociokulturális kritikai attitűd régi-új formáit felélesztő költői szerepekre is. A magánmi­tológia bűvölete is erős, olykor egyenesen konceptszerű költői megszólalásmódokkal szem­besülhetünk (a versek motívum- rendszere alárendelődik egy na­gyobb én-narratívának). A kötet ja”, Zilahi Anna újszerű testpoéti­kája vagy a losonci születésű Nagy Hajnal Csilla nyugtalanító látomá­sossága ebben az egyébként min­den tekintetben nagyszerű arány­érzékkel összeállított antológiában mindenképp figyelmet érdemel. R 25. A rendszerváltás után szüle­tettgeneráció a magyar lírában. Szerkesztette: Afra János. JAK+PRAE.HU, Budapest, 2015. A délután vére Krusovszky Dénes Aki ül című fényképesszéjében így írja le azt az ifjúkort, mely a mára már fel­nőtt „kacsamesék-nemzedék” sajátos életérzésévé vált: „Ami ezután következett, az meg vég­képp mindennek a karikatúrája lett. Bocskai sapka és árvalányhaj, lord Baden-Powell meg a KDNP, Jézus és a rovásírás. De még ennek az alján is mennyi öröm volt leta­padva. Szinte bármit rá lehet ter­helni a gyerekekre, főleg ha nem érdekelnek senkit a következmé­nyek. Végül is nem egy nagy történet ez, talán nem is érdemes ennél hosszabban fejtegetni, vagy legalábbis nem itt és most, tehát csak ennyit: lényegében a püs­pök nem hazudott az avatáson, amikor a hagyományok fontos­ságáról beszélt, ő maga például az antiszemitizmus hagyományának ápolásában jeleskedett a követ­kező években, a cserkészcsapat nemsoká széthullott, mert eltávo­lították a parancsnokot a helyéről, ugyanis kiderült, titokban éjszakai pornómozit üzemeltet a városban valahol, én meg, mivel jobb nem jutott eszembe, kissé szomorúan levetettem az egyenruhát és in­kább karatézni kezdtem, biztos, ami biztos.” Elégiazaj című vers­kötetében ezek a kérdések koránt­sem vetődnek fel ilyen harsány- sággal: a nagyszerű kötet csendes (elégikus) kegyetlensége azonban helyenként szinte elviselhetetlenül pontos. A kötet egy vonulata a kapualjban elheveredő hajlékta­lan asszony „sípoló lélegzetvételeit” imitálja, a másik vonulatot az „egy visszapillantó tükörben / végezzünk magunk is” metaforikussága ké­pezi, mely az emlékezés mecha­nizmusait ragadja meg, de nem nosztalgikusan, hanem beépítve a jelenbe, a mindenkori elbeszél- hetőségbe. Krusovszky lelki tájak geometriáit vázolja fel: a tapaszta­lás konstrukció lesz (Az Augarten fái mögött), az egyéni létező egy­szerre vágyik elkülönülésre és fel­oldódásra, a szépség pedig egyre „kétségbeej többé” válik. A kötet egyik fontos eleme az öngerjesztő és önismédő mecha­nizmusok leleplezése, és ez is a tereprendezés metaforikusságán keresztül érvényesül: ,Az erőgép / áttolta az egyik helyről a másikra a szemetet, / hogy helyet csináljon a szemétnek”. A zajos elégia önel­lentmondás. ,Az emberi zaj nehéz masszája” azonban már csöndesen formálható alapanyag. Krusovszky könyve különös intenzitással figyel az érzékszervek érzettársításaira („a másnapos szegfűk tornatermi öltözőszaga”, „az iskolaszüneti napok átható spermaillata) és a tapasztalás viszonyára a helyhez mint léttérhez. A költő berendez számunkra egy tájat, megkonstruálja, átalakítja, benépesíti, belakni viszont nekünk kell. A kötet egyik legszebb elégikus felismerése talán az, hogy noha a tér adott, alakítható, az időt tulaj­donképpen mi visszük bele a térbe, a létezésbe („mindenre rálöttyen a délután vére’). Krusovszky Dénes: Elégiazaj. Magvető, Budapest, 2015-

Next

/
Thumbnails
Contents