Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-31 / 252. szám, szombat
SZALON ■ 2015. OKTOBER 31 www.ujszo.com 11 Mélyfúrások „Van-e iszonyatosabb a hóhérnál? Ki olyan durva és kegyetlen? A törvényekben mégis megvan a helye szükségképpen, beilleszkedik az állam jól meghatározott rendjébe, saját szempontjából nézve árt, a rend keretein belül azonban más kártékony személyeket büntet.” Szent Ágoston írja ezeket a sorokat a hóhérról, s ezek a gondolatok általánosabb kérdésekhez is elvezetnek: vajon a gonosz erők mennyiben járulnak hozzá, hogy a rend ne forduljon káoszba? Szükség van a rosszra, hogy fennmaradjon a világ egyensúlya? Szvoren Edina nem tesz fel ilyen direkt morális kérdéseket novelláiban, mégis, már maga a cím olyan képzeteket kelthet bennünk, hogy a rossz mint olyan fontos szerephez jut ebben a kötetben. „Az ország legjobb hóhéra” - a „legjobb” itt vajon milyen értelemben szerepel? Vajon szakmai ismereteire nézve olyan jó ez a hóhér, vagy inkább a „magaviseletét” illetően? Válasz nincs; ami van, azok szűkös, zavarba ejtő élethelyzetek pontos, kíméletlen leírásai, ahogy azt már Szvoren Edinától két eddigi kötetében (Pertu, 2010; Nincs és ne is legyen, 2012) megszokhattuk. A rövid novellák általában monológok, amelyekben nem zajlik le a szemünk előtt egyeden valódi tragédia sem (kivétel ez alól A Hoy Trane-furótorony című szöveg, amelyben van bőven szerelem és halál közvetlen közelről), és amelyekben kitüntetett szerephez jut a nyelv: már-már az őrületig menő pontossággal elevenednek meg helyszínek, tevékenységek, különféle szakzsargonok bőséges használata mellett. Szvoren Edina figurái mintha arra tennének kísérletet, amit Simone Weil is megfogalmazott egyik írásában: „Az aljas szándékokban több energia rejlik, mint a nemesekben. A kérdés az: hogyan helyezzük át a nemes szándékokba az aljas szándékoknak fenntartott energiát?” Kísérleteik azonban rendre csődöt mondanak, megmaradnak saját nyomorúságukban és rettegésükben, amely valóságot és képzeletet egyaránt bekebelez: ,Azt mondják, a fúrótornyot messze elkerülik a madarak, de hát nem így van: látjuk, amit látunk, halljuk, amit hallunk. Ejjelente az ablakunkat kopogtatnák, ha nem védekeznénk ellenük. Állítólag csak képzelődünk. De én nem értem a csákót. ” Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra. Magvető, Budapest, 2015-192 oldal Posztmodemiádák Ardamica Zorán legújabb prózakötete két jól elkülöníthető részből áll. Az első, És más történetek című fejezet rövid abszurdokat tartalmaz, amelyek leginkább két fő elemmel operálnak: a posztmodern irodalomelméletek jellegzetességeivel, valamint a szlovákiai magyar (vidéki) lét kérdéseivel. Ezekben a rövidke szövegekben a szerző nem tudja (és nyilván nem is akarja) megtagadni publicista énjét, mivel egy-egy írás gyakorta kifejezetten publicisztikai eszközökkel dolgozik (F. szellemei; Kultúrmúmiák; Csak a halál stb.). Vannak itt szövegek, amelyek kifejezetten egy-egy nyelvi poénra építenek (Szerelők), ám vannak olyanok is, melyekben a nyelv „elszabadul”, és leleményes burjánzásba kezdve saját kis világot hoz fellépésről, a nemi jogok korlátozásáról, Üzbegisztántól Kínáig az Egyesült Államoktól Norvégiáig. A kiadvány egyben az Amnesty International munkáját népszerűsíti, hiszen olyan ügyek kerültek a kötetbe, amelyek kapcsán a szervezet valamilyen tevékenységet fejt ki, hogy a sértettek helyzetén segítsen. Az efféle kiadványok megjelentetése nyilván szintén hozzájárul ahhoz, hogy a jogsértésekről képet kapjon a közvélemény, s ez a kép ne csak a hatalmi mechanizmusok által gyakran befolyásolt médián ,A világ dolgai nehezen elviselhe- tőek, fájdalmasak, de egyszerűek.” Ez a mondat egy Szvoren Edina- interjúban hangzott el, de akár Hazai Attila posztumusz novel- láskötetét, A maximalistát is jellemezhetnénk vele. Hazai Attila fő tétele, hogy a világnak semmi értelme sincs, ám ennek az értelmetlenségnek számos oldala van (lásd az Egy pad oldalai című novellát). Egy írónak pedig az a feladata, hogy ezt az értelmedenséget több oldalról bemutassa — azok oldaláról is, akik az értelmedenségek ál1 Media Nova M ía'esairdsadák) KÉMÉNY KOTES keresztül terjedjen, hanem elismert művészek segítségével is. Más kérdés, hogy az adott szövegeknek, amelyek szépírók alkotásai, mekkora szépirodalmi értékük van, illetve hogy van-e értelme ilyen nyúlfarknyi (a kötetben szereplő írások leghosszabbika 5 oldal, de több közülük csak kurta 1 oldalnyi) írások kapcsán szépirodalmi értéket keresni? A rangos szerzői névsor (Maros András, Parti Nagy Lajos, Karafiáth Orsolya, Dragomán György, Gerlóczy Márton, Tasná- di István, Vámos Miklós, Kemény Zsófi, Simon Márton, Kiss Tibor Noé) láttán komoly elvárásaink támadhatnak, ezek azonban nem teljesülnek a könyv olvasása során. A vállalkozás közéleti jelentőségét nem biztos, hogy csökkenti az összegyűjtött írások esztétikai minősége (gyakran: minősíthe- tedensége), ám az olvasó számára csalódást jelenthet, hogy a szerzők általában nem tudtak mit kezdeni a felkéréssel. A legsikeresebben talán Parti Nagy Lajos oldotta meg a feladatot, aki nem próbált szépirodalmi úton közelíteni a témához, hanem egy korrekt publicisztikai cikkel járult hozzá a kötethez. Kiemelendő még Kemény Zsófi szösszenete, aki a fogoly magányosságán elmélkedik egy skizofrén „dialógusban”, egy másik emlékezetes írás pedig Kiss Tibor Noé nevéhez fűződik, aki egy transznemű norvég tengeralattjáró-kapitány történetét dolgozta fel. Ez utóbbi akár egy terjedelmesebb szépirodalmi próbálkozást is megérne, az alapanyag sokrétű, és a szerzőnek (ahogy az ebből a mikroprózából is kitűnik) megvannak az eszközei a továbbgondolásához. Tíz igaz történet. Szerkesztette: Nagy Boglárka. Libri, Budapest, 2015. 68 oldal. Értelmetlenségkutatások dozatai. Az írónak nem kell értenie a világot, elég csak tudnia róla egyet s mást; az akár egyenesen a kárára válhat, ha túl sokat tud. Hazai Attila azokban az években alkotta meg életművét, amikor az általa képviselt minimalista, javarészt nyelvi bravúroktól mentes prózát nem kényeztette el a kritika, így történhetett, hogy megmaradt szubkulturális ikonnak, akit felfedeztek ugyan, de a kanonizációja nem teljesedett be. Németh Gábor bensőséges előszava mintha kissé a szakma mea culpája is lenne, ami a nem beavatott olvasó számára már mindjárt az elején nehezen megközelíthetővé teszi a könyvet (taw Hazai Attila megmaradt szubkulturális ikonnak, akit felfedeztek ugyan, de a kanonizációja nem teljesedett be. A minimumtól a minimumig Négy kisprózakötet Szalay Zoltán könyvespolcáról létre (Esti mese a tévében; Végié). Egyes esetekben a közéleti összefüggések szerencsésen találkoznak a posztmodern elméleti kérdésekkel, és frappáns novellává szerveződnek (Féregérke). Már ebben az első ciklusban látszik, hogy ami a szerzőt a leginkább érdekli, az az identitások keveredése, felbomláA szerző nagy hangsúlyt fektet a történetekben a különféle nyelvek keveredésére, amiből gyakran humoros szituációk kerekednek. sa, szétszóródása egy olyan térben, amelyet a hatalom kegyetlen mechanizmusai határoznak meg. A kötet másik része, az Orökországi című fejezet négy hosszabb szöveget tartalmaz, amelyek rokon vonása, hogy - mint ahogy az az első rész abszurdjai között is előfordul - identitásokra kérdeznek rá. Az első történet egy „polgári szolgálatos” hányattatásait meséli el, a másodikban egy gitár élettörténetét olvashatjuk, a harmadikban egy malac számol be levágásáról, a negyedikben pedig az elbeszélő Mikes Kelemen bőrébe bújik, hogy egy amatőr színjátszó csoport kalandos utazásáról tudósítson. A négy történet négy különböző nézőpontból mesél ugyanarról: a rendszerváltás utáni szlovákiai magyar valóságról, ahol mindennaposak a hatalom packázásai. A szerző nagy hangsúlyt fektet a történetekben a különféle nyelvek keveredésére, amiből gyakran humoros szituációk kerekednek - a Tor című szövegben a magyar és szlovák elemek mellé a roma nyelv is csatlakozik, egészen hajmeresztő megszólalásokat eredményezve: „Cső ma tu bugyes ojebávaty, bazmegi! Mindenki előtt, te márela tyi gambu!” Az Orökországi című szövegben az elbeszélő 18. századi magyar nyelven szólal meg, tovább keverve a nyelvi regisztereket és az identitások fonalait. Ardamica kötetének célja alighanem éppen ez: bepillantást nyújtani az identitások zavarba ejtő kavargásába. Ardamica Zorán: Örökországi és más történetek. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2014. 198 oldal. Jogesettanulmányok Az Amnesty International Magyarország érdekes kísérletbe fogott: tíz népszerű kortárs magyar írót kért fel, hogy a világ különböző részein történt emberi jogi jogsértések történetét feldolgozzák. A Tíz igaz történet című kötet ezekből a szövegekből, a hozzájuk fűzött esetleírásokból és az esetekhez készült illusztrációkból áll. Van szó rasszizmusról, nők elleni erőszakról, hatósági visszaélésről, a szólásszabadság elleni durva Ián csak az előszó szép zárása menti meg a helyzetet). Még szerencse, hogy a novellák gyorsan felejtetik az esetleges kezdeti idegenkedést. A maximalista című kötet Hazai Attila folyóiratokban megjelent novelláiból nyújt válogatást - a tragikusan korán lezárult életmű (Hazai 2012-ben, negyvenöt éves korában hunyt el) kedvelői számára nagyon értékes gyűjteményről lehet szó, mivel azonban a korábbi kötetek is nehezen hozzáférhetők már, talán érdemesebb lett volna eleve egy bővebb válogatást kiadni. Ez persze nem von le a novellák élvezeti értékéből. A Hazai-novellák hősei olyan figurák, akik azzal szembesülnek, hogy abszurd és kiszámítha- tadan események kiszolgáltatottjai („Péter abban a tévhitben élt, hogy ő irányítja a felesége, a gyermeke és a saját sorsát” - A. magához tért feleség.) Egyesek a lázadást választják, feszegetik a határokat, mások beletörődnek a kilátástalanságba és a boldogtalanságba - általában egyiknek sincs jó vége. Persze, ahogy az a legutolsó, Gyuri találata című novellából kiderül, mindez még egyáltalán nem ok a rosszkedvre. Hazai Attila: A maximalista. Magvető, Budapest, 2015.144 oldaL
