Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-31 / 252. szám, szombat
2015. október 31., szombat, 9. évfolyam, 43. szám Kintek és bentek: Mayer Éva lélekterei „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” (Immanuel Kant) E lső látásra akár azt is hihetnénk, hogy digitális printek, egy-egy fényképből, néhány egymásra exponált látványfóliából összeálló montázsok, egy képszerkesztő programban megdolgozva, áttetsző lemezekre nyomtatva. De ez csak látszat: Mayer Éva üveglapokra fest, olykor az ádátszó lemez mindkét oldalát felhasználva. A táblákat külön-kü- lön beszkenneli, majd az összesített kép színvilágát inverzbe fordítja - a Lélekterek sorozat darabjai egy számos technikai áttételre épülő, nagyon is analóg, sok tekintetben manuális és igencsak munkaigényes folyamat eredményei (a képek egyikén-másikán akár tucatnyi réteg bonyolódik egymásba). Mayer Eva már-már egy alkimista megszállottságával, elmélyültsé- gével és technikai apparátusával vértezi fel magát, hogy a vizuális végeredmény mintegy szándékolt kerülő úton, szinte minden esetben sorozatos produktív véledenek és előre nem kalkulálható formai meglepetések révén jöhessen létre. Akár csak egy akvatinta esetében, ahol a rögzített látvány, a mű végső megjelenése az utolsó pillanatig rejtve marad maga az alkotó előtt is. Van úgy, hogy a művész gézbe csavarja az üveglapot - ami egyrészt egy újabb vizuális élménnyel, egy finom szövésű, hullámzó textúrával gazdagítja a rétegekké fosztó felszínt, másrészt a megsebzettség, az ápolásra szorulás, a sérült testfelület konnotációját kínálja. Bármelyik képet (ha úgy tetszik: ablakot) nézzük, ugyanaz az alapélmény fogad: kintek és bentek feszülnek egymásnak, miközben a különböző észlelési szintek és térrétegek (mintázatok, rajzolatok) valósággal összemosódnak, egymásba ölelkeznek - úgy, hogy végső soron megkülönböztethetedenné válik háttér és előtér, kint és bent, a valós(nak vélt), topografikus értelemben vett tér, valamint az egymásra projektált mentális terek - emlékek, vágyak és képzetek síkjai -, ami így, együttesen egy ízig-vérig transzparens és minden tekintetben meditativ közeget hoz létre. Akárcsak egy elkerített belső térből, egy oltalmat nyújtó, biztos pontot jelentő szent körzetből (fanum) próbálnánk kifelé tekinteni - ki, egy végeláthatadan, a tekintet számára befoghatadan, talajtalan közeg (egy mesterséges végtelen) felé. Egy mesterséges végtelen, amelyből hovatovább egyre inkább kiiktatja magát a „valós” tér, és ahol lassan az egymásra csadakoz- tatott szimulákrumok, hubok és cloudok, display-ek és interface-ek válnak a mindennapi élet valósnak tetsző platformjaivá. Toronyházak és felhőkarcolók garmadáját látjuk, mintha megannyi csillagprotézis ragyogna az (amúgy nagyon is művi és konstruált) táj égboltján. Ezernyi ablak, mind csupán múló káprázat, ideig-óráig fénylő, hologramszerű, hibrid terekké összeálló diódafelhők - nem is kell sokáig hunyorognunk, hogy a fényfoltok összességéből előbb-utóbb egy félabsztrakt, fuggönyszerű textúra álljon össze, végső soron bináris kódok, egyek és nullák (digitális nyelven parancsok és tiltások) vég nélküli szövevénye. Sejtjük, sőt tudjuk, hogy az ablakok mögött emberek tevékenykednek (miközben vélhetően minden egyes ablak, ill. üvegfal mögül egy hasonlóan szép és hasonlóan szorongató látványvilág nyílik meg, kinek-kinek a maga kis sejtszerű, posztdigitális platóni open space-barlangjából) - és mégis, egyetlen arcot, egyeden szempárt sem látunk. Az emberiét (az emberi működés) apró indexei ragyognak csak, egy gigantikus léptékű bábeli rengeteg szintetikus szentjánosbogárfényei. Mintha minden egyes fényfolt azt jelezné csupán, hogy az egyes számban elgondolt ember már réges-rég nem központ, nem monumentum, hanem funkcionális alkatrész, csereszabatos (értsd: optimalizálható, racionalizálható, automatizálható) szerkezeti elem, nem aktív, teremtő centrum, hanem termelőerő (humánerőforrás). A saját maga technológiái, ideológiái - és innovációi - rabságában élő ember, bekerülve a varázstalanított világ véráramába, hálózatszerűén szerveződő termelési struktúrák és algoritmusok, absztrakt függési viszonyok és a kapitalizmus logikája által mozgatott gazdasági-pénzügyi tranzakciók osztópontjává, szinapszisává válik: akárcsak egy processzor gyomrában szunnyadó, milliónyi darab, kvázi-architektúrákká összeálló tranzisztor. Ebből a távlatból szemlélve a minket körülölelő (és bennünk munkálkodó) világ egyeden nagy szerverszobának, egy végtelen digitális kapcsolóteremnek tűnik. A szépsége és látványossága ellenére is szorongatóan hatalmas térrengetegbe helyenként egy-egy kézpár mosódik: az individualitás, a személyazonosság egyeden tetten érhető képi lenyomata. A panorámákra vetülő tenyerek (gondoljunk csak a Lascaux-i barlang tenyérnyomaira) erősen ambivalens alakzatok, hiszen egyszerre jelölhetik azt, hogy eddig, ne tovább! (azaz: ennyit szűrök ki és engedek be az ún. külvilágból), ugyanakkor egy kétségbeesett kitörés, kifele hatolás vágyának metaforáiként is értelmezhetők. Közben mindvégig eldönthetetlen marad, hogy az Én, a világhoz közelíteni (vagy legalább is azt letapogatni akaró) En van vitrinbe zárva, steril üvegfalak és hi- tech plexilemezek mögé szorulva, vagy a fenségesen nagyra nőtt világ került túlságosan távol az Éntől, minden képalkotó technikánk és fullhádés protézisünk ellenére. Es persze a törvény: ha már szóltunk a szintetikus pótcsillagokról, említsük meg hogy a képek (stációk) szinte mindegyikén egy-egy textuális üzenet is helyet kapott, még ha olykor alig észrevehető módon is. Az ószövetségi tízparancsolat Braille-írással szedett imperatívuszairól van szó - formalizált parancsok, melyek szuggesztív erejét rendre ugyanaz a paradox logika adja. Mi, látók, csak egy rövid beavatás, bevezetés révén tudhatjuk, mit közvetítenek (ráadásul így is csak hozzávetőlegesen, hiszen a pontokat és jeleket egyenként képtelenek vagyunk leolvasni és azonosítani). A nem látók számára pedig éppen az írás esszenciája, lényegi minősége hiányzik, hiszen a parancsolatok kétdimenziós pöty- tyei letapogathatadanok - puszta látványmintázatok a mindent elárasztó spektákulum sűrűjében. A Braille-írás ponthalmazai a nagyvárosi fények kavalkádjában már-már ornamentális mintáknak hatnak (olykor pozitív formákként, olykor pedig vésetek, furatok, lyukak alakját öltve, mint ahogy helyenként egy-egy ablak is inkább űrként, ékírásszerű nyomként, sőt sebhelyként hat). És épp ez a szándékolt csinosság nyitja meg előttünk a (vélhetően) lényegi kérdést: léteznek-e még univerzális, mindig és mindenütt leolvasható (értelmezhető), erkölcsi tartást, biztonságot adó normáink, vagy a rengeteg, magát termékként kínáló vizuális kód között a tízparancsolat apró ponthalmaza is csupán múló káprázat, a harsány felszíni gesztusokban pompázó külvilág vizuális ingereinek tét nélküli, illékony és dekoratív kiegészítője. Csanda Máté Mayer Éva (N)OMEN című kiállítása 2016. január 10-ig tekinthető meg Pozsonyban, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában Csontokban a jellem J ohn Dowland Flow my tears (Folyjatok, ó, köny- nyeim) kezdetű dala egyike a legismertebb reneszánsz lantszerzeményeknek. Az őszi színekben játszó melankólia e kis remeke nem pusztán historizáló repertoárdarab, hanem kortárs zeneszerzőket is minduntalan meg- ihlető alkotás. Jómagam is előbb találkoztam Fabio Vacchi Flow my Dowland (Folyj, én Dowlandem) című 1994-ben komponált alkotásával, s csak utólag az őseredetivel. Iestyn Davies (1979) kontratenor szólóalbumának címe nem vélede- nül viseli a Dowland-dal címét: a cím részint nyilvánvaló viszonyítási pontot képez, részint jelzi a melankólia dominanciáját a lemezen. Az időkeretet tekintve ugyan a reneszánsz dominál, Daviest azonban nem hagyja hidegen a kortárs zene sem. Bámulatos dramaturgiai érzékkel helyezi el Thomas Campion és Tobias Hume művei között a kortárs Nico Muhly (1981) Old Bones (Öreg csontok) című tízperces remekművét: ez a darab egyrészt sajtóhírekből, interjúból építkezik, melyek III. Richárd sírjának, csontjainak megtalálásáról szólnak (2013-ban, egy leicesteri parkoló aszfaltja alatt), másrészt Syr Rhys ap Thomast magasztaló verssorokból áll össze, aki a hagyomány szerint a királyt megölte. Muhly kompozíciója egyszerre történeti és komoly, illetve bölcselkedően ironikus, hiszen rávilágít a történelmi mítoszok mögötti esendőségre (elég, ha arra utalunk, hogyan fonódik össze a csontok zenei „szóra bírása” és a nagyság érzékeltetése). ,A csontokban nem látod meg a jellemet”- tartják a tudósok, ám erről a költőnek, illetve művésznek egészen más véleménye is lehet: a zene nem kísérője a „re- citációnak”, hanem archeológusa a csontokból megszabadult léleknek. Iestyn Davies, a dalt előadó kontratenor különös átéléssel énekel, hiszen itt szakmai hitvallását is előadhatja: az énekes ugyanis eredetileg archeológiát és antropológiát tanult Cambridge-ben, mielőtt a londoni Királyi Zeneakadémiára került. Thomas Campiont elsősorban latin költőként ismertem meg, de talán még ennél is izgalmasabb zeneszerző. Különös érzékenységgel képes a konkrét természeti képektől eljutni a kedélyborzoló transzcendenciáig. De ugyanúgy képes intenzív érzéki hangulatteremtésre is. Tobias Hume kapitány hangszeres kompozíciói mellett Dowland hangszeres kompozíciói is megszólalnak. Az igazi sztár azonban a változatos érzelmeket költői magasságokba emelő dalszerző Dowland, a kifinomult Robert Johnson, és John Danyel, aki egy bizonyos Mr. M. E. férje halálán való kesergését öntötte zenébe. Iestyn Davies lemeze élő felvétel, annak minden varázsával együtt. A felvétel természetessége és közvetlen élményszerűsége átsüt minden egyes megnyilvánuláson. A gondosan összeállított programot és az előadásmódot is világos arányérzék, dramaturgiailag motivált dinamika és érzékeny igényesség jellemzi. Lanton Thomas Dunford, a viola da gamba egy speciális változatán Jonathan Manson játszik. Csehy Zoltán Iestyn Davies: Flow my tears. Songs for lute, viol and voice. Wigmore Hall Live, 2015.
