Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-15 / 238. szám, csütörtök
2015. október • www.ujszo.com VII Horgász - hirdetés ÚJ SZÓ HOBBI I Pontyokat hajkurászok a szokott helyemen, amikor bal oldalamon, tőlem vagy harminc méterre hatalmas loccsanás. Odakapom a 1 tekintetem: kisebb focilabdányi \ úszót látok landolni, amelynek óriási bóbitája billeg-ballag, majd beáll. Kisvártatva repül a másik, az sem kisebb az előzőnél. Nicsak, a szomszéd csuká- zik! Nyilván úgy gondolta, itt az ideje, ha már október van. Kicsit furcsállom a dolgot, mert ezen a tavon egész évben - tavasztól őszig - nem láttam csukarablást. Sajnáltam is, mert itt már fogtam pergetve egy-két, igaz, nem kapitális, csukát. Az utóbbi időben szinte teljesen eltűntek. Süllőből is csak egy elpusztult, erősen oszlásnak indult tetemet láttam még valamikor augusztusban. Utóbbi nem mérvadó, mert a süllő, a csukával ellentétben, napközben ritkán mutatkozik, tehát ott lehet, ha nem is látjuk. De ha lenne itt belőlük jónéhány, csak szétspriccelnének néha a bandázó kishalak. Egyedül harcsamozgást láttam, igaz, azt se sűrűn. Bár ki tudja? Lehet, a szomszéd sejt valamit, de inkább azt gyanítom, hogy a megrögzött szokások rabja ő is, és a naptár szerint horgászik. A naptár pedig azt mutatja, hogy megjött a hideg, lerohadt a hínár, tessék csukázni! Azért kedves csukát hajkurá- szó horgásztársak, nem árt utánanézni, hol keressük ezeket a gyönyörű ragadozókat. Ha nem muszáj, ne csukázzunk olyan vízen, ahol nyomuk sincs, hanem emeljük fel az ülepünket, és keressük meg őket. S ha megleltük a rablásaik, mozgásuk helyét, ott van csak esélyünk rá, hogy görbülni fog a bot. Kövesdi MP150121 Talán a legnagyoblTRar&'Sramitvak&a.iQg&m Amikor a fonott is szakad Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de állítom, egy nagy, tíz kiló körüli ponty jobban próbára teszi a horgászt, mint egy közepes harcsa. Különösen, ha akadós helyen fogjuk. Legutóbbi, szeptemberi írásomban elmondtam, hogy a gyakori halvesztés érdekében feladtam az elveimet (vagy inkább a gyakorlatot), és átszereltem fonott zsinórra. eredmény magáért Ĺ, A / beszélt: / \ / több szép, / lZ.ii.1—négy és nyolc kiló közötti pontyot sikerült akasztanom s végül megszákolnom. Ezek a halak, ha a harmincas monofiira jöttek, alig vagy egyáltalán nem voltak tárhatóak, és azonnal berontottak az akadóba. Aztán vagy-vagy. A fonottal fogottak között akadt olyan nyolckilós, amelynek a kopoltyújába akadt a horog, és szinte az egész fárasztás során nem sikerült elemelni a fenéktől. Először ő is berobbant a bokrok közé, majd onnan kifordítva sem óhajtotta megadni magát, s ott korzózott előttem, míg csak nem sikerült néhányszor megpipáltatni. A DOLOGTEHÁT MŰKÖDÖTT. Elégedetten konstatáltam, hogy bár a fonottnak rengeteg hátránya van (nem süllyed, és összeszedi a felszínen úszó szemetet, ezzel együtt hasasodig nehezebben kezelhető, könyebben gubancolódik, extrém terheléskor összeszorul a dobon stb.), azért vannak helyzetek - s főleg helyszínek -, ahol igen csak indokolt a használata. Bár már nagyon kívánkoztam egy folyóvízi fenekezésre, s a csukák is izgatták a fantáziámat, mégis úgy alakult, hogy szeptember végén ismét a pontyoknál kötöttem ki. Ahogy ballagtam végig a tóparton, régi ismerősökbe botlottam. Akadt, aki megjegyezte, ugye, a sarokba megy, hiszen maga ott szokott horgászni. Válaszul valami olyat morogtam, hogy igen, ott nagyobb a csönd. Amiben van némi igazság, hiszen a legtöbben a „kiült" helyeket szeretik, de arról mélyen hallgattam, hogy azért is járok oda, mert ott laknak a nagy halak. Maga a kis (hathektáros) tó egyre lehangolóbb látványt nyújt; szinte robbanásszerűen szaporodik benne a hínár, alga, mo- szat, mindenféle növényzet. Amurfogásról évek óta nem hallottam itt, csukarablásra nem is emlékszem, egyszóval szaporodnak az aggasztó jelek. A hosszú szárazság után ráadásul a tó közepén egyre kiterjedtebb homokpadok éktelenkednek, alig marad nyugodt élettér a halaknak. A parton meg egyre több a szemét. Szerencsére szokott helyem szabad, pedig nyilván láthatták már néhányan, hogyan viaskodom itt a szép aranyhasúakkal. A szokás nagy úr: aki fenekezni szokott, nem fog odaülni és a part mentén úszózni. Az én igazi műfajom és helyszínem tehát egyelőre nem forog veszélyben. Gyorsan lecuccolok, szemrevételezem a terepet. Mozgást nem látok, igaz, a forgandó időjárás és széljárás nem kedvez a jó pecának, pontytúrást sem látok, a bedőlt fa környéke is’ csöndes, de majd meglátjuk. Néhány gyakorlott mozdulattal összerakom az erős szurfbotból, húszas fonottból, 2,5 grammos, csúszóra szerelt önsúlyos úszóból álló szereléket, melynek végére pici, 0,6 grammos jelzőólom és egyes Hayabusa-horog kerül. A horogra két szem ánizsos kukorica. S már pottyantom is a horgot a bokorsor elé. Beszórok három félmaréknyi mézes kukoricát, és ettől fogva nem marad más, mint a csendes, feszült várakozás. Talán fél óra is eltelik, mire megpillantom a bokrok előtt és a lelógó gallyak közt az első apró pörsenéseket. Kisvártatva akkora buboréksor tör a felszínre, mint egy fél asztallap. Felgyorsul a szívverésem: harcsa koma rontott ki a bokrok alól. Talán vadászik. Gyorsan kapom a másik, előre elkészített botot, és beejtek egy nagy csokor gilisztás szereléket a buborékfürt elé. Hátha megtalálja, és felszippantja a bóklászó harcsa. Ez azonban nem jön össze, több jelét nem látom a bajuszosnak. Többször eszembe jutott már, hogy célzottan rá kéne ülni, kishallal vagy nadálycso- korral, hiszen fogtam már itt egy négykilós sihedert és több kicsit. Hátha nagyok is tanyáznak a dzsumbujban. Ez azonban akkora türelemjáték lenne, amire - mivel jó, ha kéthetente egyszer vízhez jutok - nincs időm, hiszen naponta két-három alkalommal ha előbújik egy-egy harcsa. Egész nap erre várni? Tanyájukhoz, a vízbe dőlt fa mellé, a lelógó gyökerekhez, vadszőlős, iszalagos akadóhoz dobni pedig egyenlő lenne a biztos kudarccal. Úgyhogy, témánál maradva, AZ ELSŐ KAPÁS is megjön végre. Igaz, ez már gilisztacsokorra, mert közben variálok, mi lenne a nyerő. Az úszó le-ledöccen, majd szaggatottan elindul a meder felé, el a bokroktól. Majd elmerülve tempózik tovább. Ez keszeg lesz, konstatálom. A ponty a bokrok alá, az akadóba indul, a keszeg kifelé onnan. Valóban: félkilós bodorkát cserdítek ki. Meg sem szákolom, csak kiemelem, egy mozdulattal kifordítom a horgot a szájából, s már pottyan is vissza vízbe. Rejtély, hogy ezek a kis falánk jószágok hogy tudnak befalni két nagy, ujjnyi gilisztát és egy jókora horgot. Ez pedig leslukkolta az egészet. Déltájban végre valaki megízleli a két szem kókuszaromás kukoricát. Addig-addig ízlelgeti, míg el nem indul vele. Természetesen a bokrok közé. A bevágás ül, a hal borzasztó erővel ugrik, szinte kiemel a kisszékből, és csavarná ki a botot a kezemből. Alig két másodpercig tudom tartani, s
