Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-10 / 234. szám, szombat
20 SZALON 2015, OKTOBER 10. www.ujszo.com Jelenleg is két félkész kézirat fekszik az asztalán - egy tanulmányválogatás és az új verskötet anyaga. Idén eddig két könyve jelent meg: a megközelítőleg 60 éves költői pályájának ívét felrajzoló összegyűjtött versei (1963-2012), Erről az Euphorboszról beszélik címmel, valamint naplófolyamának negyedik darabja, az Einstein a teremtést olvassa, mely a „naplók naplója” műfaji megjelölést alkalmazva 2005 és 2007 között született feljegyzéseit kerekíti gondolat- gazdag kisesszékké, történetekké, vers- és műmagyarázatokká. A 80 éves Tőzsér Árpád azt mondja: most sokkal többet dolgozik, mint fiatalabb korában. A Kossuth- és József Attila-díjas költőt az életjubileum alkalmából kérdeztük, a nyolc évtizedhez egy-egy kérdést társítva. Mi az, amit gömöri gyerekkorából, a történelmileg is hektikus első tíz év gyermeki tapasztalatából a mai napig fontosnak, valamilyen módon meghatározónak tort az életében? Mi az, ami az adott szociokulturális közeg örökségéből levetkőzhetedennek bizonyult? Móricz Zsigmond az Életem regényében életének csak első tíz évét írta meg, mondván, hogy „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt”, s hogy annál többet nem mondhat magáról, mint amit az első tíz évéről tud. Énvelem viszont életem első tíz évében szinte semmi sem történt. Legalábbis azt az évtizedet semmiképpen sem tudnám megírni úgy, hogy benne legyen az egész életem. 1935-ben születtem, kb. hároméves koromtól emlékszem - sejtelmesen, mint a lélekvándor az előző életére - a prehisztorikus időm eseményeire, s éppen tízéves voltam, amikor a háború hozzánk is eljutott, s lezárta az én tízéves, csaknem öntudatlan „boldog békeidőmet”. S azóta, immár hetven éven keresztül, mintha permanens háborúban élnék. A világ háborúiban, a magammal s a világgal vívott háborúkban. Az első - homályos - emlékem még 1938-ból való, s nem éppen békés: a falunkból kivonuló cseh (vagy szlovák?) fináncok puskatussal verik a falu szélén álló házunk zárt ajtaját, mi pedig, gyerekek (én és két, csak valamivel idősebb testvérem) bent reszketünk a szobában, egyedül vagyunk otthon. Az utolsó „békebeli” emlékem pedig ez: a legidősebb bátyámat (ő tizenkét évvel volt nálam idősebb) 1944-ben leventeként elhajtották a szomszéd faluban felállított gyűjtőtáborba (később Németországba vitték őket), másnap utána mentünk anyámmal. Pista (így hívták a bátyámat) még akkor is egy könyvet nyomott a kezembe, Defoe Singleton kapitányát. Korábban az iskola könyvtárából hazahordta a fél magyar irodalmat, éjjel-nappal olvasott, s neki köszönhetően hatéves koromtól már én is habzsoltam a betűket. Az életem első tíz évének tehát talán ezek a legmeghatározóbb élményei: a rettegés és az olvasás szenvedélye. Apám mesterember volt, asztalos, tízéves koromig a falum életét, paraszti „szociokulturális közegét” csak alig éltem. Számomra mindent az olvasás helyettesített s a szülői gondoskodás. A továbblépés Komáromba, majd Pozsonyba tudatos, célirányos döntés volt, vagy a körülmények jelölték ki ezt az utat? Akkor és ott el tudott képzelni más jövőképet? A tízéves gyermek „döntését” többnyire a család, a szülők irányítják, de az én „döntésembe” jócskán beleszólt a közönségesen történelemnek nevezett „nagyszülő” is. A háború után, amint az köztudott, az új csehszlovák hatóságok bezárták a magyar iskolákat. Apám viszont szlovák iskolába nem akart járatni, de egyébként sem sokáig járhattam volna oda, mert 1947 februárjában a csehországi deportálások elől Magyarországra menekültünk, s én magyar iskolákba kerültem. A család egy év múlva hazatért, de én Magyar- országon maradtam egészen 1950- ig. Egyéves rimaszombati (polgári iskolai) intermezzo után mentem aztán a komáromi gimnáziumba. S az, hogy oda mentem s nem az akkor már szintén működő füleld gimnáziumba - Fülek csak húsz kilométerre volt tőlünk, KomáA befej ezhetetlenség pardoxonai rom viszont több mint kétszázra -, az teljesen a véletlenen múlott, mint ahogy az sem az én „döntésem” volt, hogy egyetemre Pozsonyba kerültem. A komáromi gimnáziumba ugyanis már járt a falumból egy fiú, s az beszélt rá Komáromra, amit aztán nem bántam meg. Ott ugyanis úgy kinyílt az elmém (és a szemem), hogy nekem már derogált Pozsony mint egyetemi város, s érettségi után a prágai Károly Egyetemre adtam be a kérvényemet. Nagy meglepetésemre és csalódásomra aztán meghívót a felvételire mégiscsak Pozsonyból kaptam. A szlovákiai diákok felvételi kérelmét egyszerűen áttették Pozsonyba. De hát » Tőzsér Árpád « 1935. október 6-án született Gömörpéterfalán. ■ 1954-ben érettségizett a komáromi gimnáziumban. ■ 1960-ban magyar-szlovák szakos tanári oklevelet szerzett a pozsonyi pedagógiai főiskolán. • 1960-1965 között A Hét, 1965-1971 között az Irodalmi Szemle szerkesztője (később, 1992 és 1996 között főszerkesztője). ■ 1963-ban jelent meg első önálló verskötete Mogorva csillag címmel. ■ 1970-től folyamatosan jelennek meg irodalomtörténeti és -elméleti tanulmányai, esszéi, kritikai írásai. ■ 1971-1976 között a nyitrai pedagógiai főiskola magyar nyelv- és irodalom tanszékén tanított. » 1976-1991 között a Madách Könyvkiadó szerkesztője volt. • 1991-2002 között a Comenius Egyetem magyar tanszékén oktatott. • 2004-ben munkássága elismeréseként Kossuth-díjat kapott. általában ilyen véledenszerű és kanyargós utakon jut célba a mégoly „célirányos döntés” is. Ami pedig a „jövőképemet” illeti: olyan előképzés után, amelyet Pista bátyámtól kaptam, a jövőmet már a legkorábbi időkben is csak a könyvek közelében tudtam elképzelni. Ma már irodalomtörténet: 1958-ban az Irodalmi Szemle, majd a Fiatal szlovákiai magyar költők című antológia megjelenése nemcsak az Ön pályájának egyfajta „hivatalos” nyitánya, hanem egy új nemzedék fellépését és a (cseh)szlovákiai magyar irodalom intézményesülésének a kezdetét is jelentette. Milyen volt ez a generációs élmény, és menynyiben hatott a munkásságára? Mint minden új nemzedék, mi is úgy éreztük, hogy mi vagyunk az irodalmunk eleje, s ami tájainkon előttünk volt, az tömény szocialista sematizmus, azaz dilettantizmus. Cselényi László a Juhász Ferenc-i szürrealizmus, Zs. Nagy Lajos a kassáki szabadversbe oltott irónia, Simkó Tibor a nyugatos formakultusz, én magam az illyé- si és Szabó Lőrinc-i gondolatlíra oldaláról próbáltam az előttünk járók irodalmát megújítani. Hogy egymásra mennyire hatottunk, annak a megállapítása nem az én tisztem, erről egy külön tanulmányt lehetne s talán kellene is írni. és az egyéb formaújító törekvések előtt. Főleg a cseh és lengyel avantgárd hatott ránk, de én azokban az években fedeztem föl magamnak Eliot és Ezra Pound formabontó költészetét is, Cselényi pedig Párizsból igyekezett betörni az új idők új dalaival, a párizsi Magyar Műhely avantgárd költőivel és formaiskolájával. Az évtized végén jött aztán az erősítés is, az Egyszemű éjszaka című antológia fiatal gárdája, amely Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc vezénylésével az újvidéki Új Symposion provokáló formaforradalmát inputálta irodalmunkba. S mivel antológiájukat éppen én állítottam össze, távoznom kellett a hazai irodalmi életből. Akkor kerültem a nyitrai tanárképző főiskolára. Indultak a hetvenes évek, jöttek a 68 utáni politikai-egzisztenciális megtorlások, kezdődött az ún. normalizáció vészkorszaka. S azóta, immár hetven ben keresztül, mintha permanens háborúban élnék. A világháborúiban, a magammal s a világgal vívott háborúkban. Grendel Lajos úgy fogalmazott: Tőzsér Arpád az első szlovákiai magyar író, aki az irodalmat nem úgy tekintette, mint „hobbit” vagy másodlagos tevékenységet, hanem teljes mértékben az irodalomnak élt, úgy is, mint az Irodalmi Szemle, majd később a Madách Könyvkiadó szerkesztője. Mennyire volt tágas az a horizont, amely a hatvanas-hetvenes években akár a szépíró, akár a szerkesztő előtt feltárult, feltárulhatott? A hatvanas évek Csehszlovákiában politikailag az enyhülés, a liberálisabb gondolkodás, irodalmilag a kísérletezések korszaka volt. Az 1963-as liblicei Kafka-konferencia megnyitotta a kapukat az avantgárd Szerkesztőként induló írók, költők munkái fölött bábáskodott; Nyitrán, később Pozsonyban egyetemi oktatóként generációkat tanított. Az a fájta rendszerezés, amely a tanári munka velejárója, visszahatott-e az alkotómunkájára? Másrészt pedig: tudja-e, hiszi-e az ember, hogy átadott magából valamit a fiatalabb generációknak? Konkrétabban: vannak-e a szó szorosabb értelmében véve Tőzsér-tanítványok?
