Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-10 / 234. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2015. OKTOBER 10. 21 Lásd, mint fent! Az író-költő tanítványaimra tett esetleges hatásom kérdésének a megválaszolására nem én vagyok a kompetens személy, annak a megállapítása majd az irodalomtörténészek dolga lesz. Annyit mondhatok, jó érzés látni, hogy kulturális-irodalmi intézményeinkben többnyire már azok a fiatalemberek, nők ülnek és dolgoznak, akiket a két említett tanintézetben én (is) tanítottam az irodalom értésére, szeretetére. Ami pedig a szerkesztői-tanári munka alkotásaimra való visszahatását illeti, hadd beszéljek előbb a pozitív visszahatásról. Azt hiszem, ennek a munkámnak köszönhetem, hogy az 1972-ben megjelent Érintések című verskötetem óta már a szellem, a gondolat, sőt maga az irodalom is olyan kifejező anyaga a verseimnek, mint korábban többnyire csak az objektív világ tárgyai voltak. A negatív visszahatás pedig természetesen a két szakma „négermunka” jellege, azaz hogy a szerkesztő és tanár munkája névtelenül épül bele más nevek alatt futó produktumokba, egzisztenciákba úgy, hogy ő maga közben kicsit kiüresedik. Az én generációm Tőzsér Árpádot már az irodalomtankönyvekből ismerte meg; a Férfikorral megzenésítve találkozott; Tozsér- monográfiát vehetett a kezébe. Milyen érzésekkel követte ezt a viszonylag hamar megindult ka- nonizálási folyamatot? Nem tudom, hogy valóban kanonizált személyisége vagyok-e már az irodalomnak. A meglévő kvázi hírnevemet sem tudom komolyan venni, mert ismerem a kanonizációs folyamatok természetét, esedegességét: ha valaki jókor van jó helyen, könnyen irodalmi szentté avatják érdemek nélkül is. Az ún. határon túli irodalmak esetében meg sokszor összekeverik az érdemeket; szükség van egy reprezentánsra, s esedeg ennek a reprezentánsnak tulajdonítják be mások érdemeit is. Csak remélni tudom, hogy én nem reprezentánsként, hanem önértékeimért kaptam az elismeréseket, irodalmi díjaimat. Számos elismerés mellett 2004- ben Kossuth-díjat kapón, tagjai közé invitálta a Magyar Művészeti Akadémia, tavaly a Nemzet Művészévé választották. Több kitüntetése kapcsán is úgy nyilatkozott: sokra tartja, hogy a magyar kultúrpolitika egységes magyar kultúrában gondolkodik, a szlovákiai magyar szerzőket is ennek részeként kezeli. Ugyanakkor a magyar kultúrában az utóbbi években is mélyülő törésvonalak mutatkoznak, az írástudók magatartása pedig sokféle, az aktuális kultúrpolitikai kurzussal szembeni protestgesztusoktól kezdve a „köszönöm, hogy rám gondol- tak”-ig. Foglalkoztatják ezek a kérdések - a tagságokhoz, elismerésekhez kapcsolódó „kultúr- harcos” jelentések, értelmezések? Csak kevéssé. Ilyen szempontból mi, irt, Pozsonyban egyébként is kivételes helyzetben vagyunk. Budapest közelsége miatt úgy vehetünk részt a magyar irodalmi életben, hogy a nézői státusunkat azért többé-kevésbé megtarthatjuk, azaz a magyarországi politikai és irodalmi „töréseknek” nem kell, hogy okveden szenvedő alanyai legyünk. Én egyébként soha nem tolakodtam sehová, akik olvastak, s úgy gondolták, hogy személyemben is lehetek érdekes a számukra, azok kerestek meg. Aztán vagy elfogadtam a megkeresést, vagy nem. Ez már más kérdés. A summa summárum meg ennyi: az alkotó művésznek, legyen bár akármennyire is szuverén egyéniség, bele kell törődnie, hogy bizonyos értelemben „használják”. Ez ellen a „használat” ellen ugyan míg él, tiltakozhat, de ez alig változtat a dolgokon, mert halála után a művét úgyis a korok ízlése szerint dobják el vagy avatják az éppen érvényes művészed és politikai kommunikáció részévé. „Már csak folytatásokat írok, a befejezése bárminek is lehetetlen...” — írta nem is olyan régen egyik versében. Közben a Kalligramnál sorra jelennek meg a naplói, a legutóbbi résszel 2007-ig jutottunk el. Emellett mit „folytad’ még a 80 éves TS- zsér Árpád? Nyolvanévesen már befejezni illene a dolgokat, s nem folytatni. Ennek az „illenének” a kényszere alatt én viszont éppen arra éreztem rá, amit egyébként már korábban is tudtam: az irodalmi alkotásnak lédényege a befejezhetedenség. Nincsen tökéletes mű, mert nincs olyan metafizikus etalon, amelyhez a „tökéletesség” hozzámérhető. Ezt jelend az idézett sor a maga helyén, a versben. Meg azt, hogy ha létezne is ilyen mérték, a nyolcvanéves embernek már akkor sem igen lenne ideje a , » Úgy vehetünk részt a magyar irodalmi életben, hogy a nézői státusunkat azért többé-kevésbé megtarthatjuk. befejezésekhez. S jelenti végül az idézet azt is, hogy az igazán izgalmas alkotás szükséges orfikusságát, azaz rejtélyességét paradox módon talán éppen a befejezhetedensége adja. De az Ön kérdése valószínűleg nemcsak ide célzott, hanem oda is, hogy min dolgozom, min dolgozhat még egy nyolcvanéves ember. Azt kell mondanom, most sokkal többet dolgozom, mint fiatalabb koromban. Jelenleg is két könyvem kézirata van félkész állapotban az asztalomon. Év elején megjelent az Ön által említett naplókönyvem, Einstein a teremtést olvassa címmel, az idei könyvhétre hozta ki a Kalligram az összegyűjtött verseim kötetét, Erről az Euphorboszról beszélik címmel, s az év végéig még meg kellene jelenjen az irodalom- történeti és elméleti írásaim válogatása. Emellett tulajdonképpen kész az új verskötetem is. Azért csak tulajdonképpen, mert egyszer már leadtam egy magyarországi kiadónak a kéziratot, a szerkesztő el is fogadta, de mire a kiadásra került volna sor, a kiadó megszűnt, illetve betagolódott egy nagyobb kiadóba. S ha már így visszakerült a kézirat hozzám, feltöltöm még az azóta írt verseimmel. Szóval jelenleg ez utóbbi két kéziraton - a tanulmányválogatáson és az új verskötetemen - dolgozom. S remélem, hogy ha nem is a tökéletesség, de az orfikum fokán be is tudom őket fejezni. (Kérdezett: Lakatos Krisztina, fotó: Somogyi Tibor) „A fényeket! Jöhetnek a hangeffektek! Akció! Dobhatjátok! Dobjátok rájuk!” Ezekkel a felkiáltásokkal indult az egykori Pink Floydvezér, Roger Waters megashow-ja, amely most a filmvásznon tér vissza. Világszerte egy időben, szeptember 29-én mutatták be a mozik a The Wall című kvázikoncertfilmet. Fletcher Watersszel, aki a második világháborúban esett el, ugyanúgy Eric Fletcher sem láthatta soha az apját, George Henry Waterst, az első világháború áldozatát. Tágabb értelemben maga a The Wall és a show is az ő emlékükre készült, azt pedig innentől kezdve nem nehéz kitalálni, hogy ez a filmváltozat a sokrétegű alkotás háborúellenes szálát domborítja ki (a koncerteken is ez, illetve a politikai utalások domináltak, némileg háttérbe szorítva a történet főhősének belső válságát). A mikor Liam Neeson a film nyitányaként elmondott egy nagyon személyes monológot az önmagában felépített belső falakról és arról, hogyan segítette hozzá ezek lebontásához Roger Waters alkotása, majd maga a szerző egy katonai emlékműnél halkan eltrombitálta az Outside The Wall dallamát, megvallom őszintén, végig az motoszkált a fejemben: hé, én nem erre a mozira váltottam jegyet. Lehet, hogy ódivatú vagyok, de nekem egy koncertfilm legyen az, ami, és szóljon arról, amiről szólnia kell. Ha nem is képes visz- szaadni az élő koncert élményét, legalább idézze fel a hangulatát, bonuszként pedig mutasson meg olyan részleteket, nüanszokat, amelyeket a helyszínen esedeg nem láthatott a közönség; közben pedig ne traktálják a nézőt interjúkkal, sztorizgatással, werkfilmmel, se road movie-val, mert az úgyis csak kizökkent. Meg egyáltalán, hogy fog az kinézni, hogy a békés, őszi tájban felvett jelenetből hirtelen átcsapunk a The Wall-show látvány- és hangorgiájába? Hát például úgy, hogy az emlékmű fölött hirtelen a semmiből előtűnik egy hatalmas katonai gép, és szó szerint átrepíti a nézőt a megashow monumentális nyitányába, melynek egyik leglátványosabb eleme éppen a közönség fölött átrepülő és végül a színpadon felrobbanó repülőgép. Az ehhez hasonló rendezői megoldásoknak köszönhetően lassan megbarátkoztam a dalok közé beiktatott dokumentumfilmszerű betétekkel, sőt egy idő után már vártam is a folytatást. (Ezen a ponton merül fel a kérdés, vajon nem éppen a koncertbejátszásokat tekinthetjük inkább egyfajta közjátéknak, amely Waters kopár tájakon át vezető utazását hivatott színesebbé tenni? Bizony, nehéz eldönteni.) Roger Waters a filmben átutazik Franciaországon és Olaszországon, ellátogat abba az első világháborús temetőbe, ahol a nagyapja nyugszik, illetve ahhoz az emlékműhöz az anziói tengerpart közelében, amelyre az apja neve is fel van vésve. Kiderül: ahogy ő nem találkozhatott soha apjával, Eric A kimagasló minőségű, 4K felbontású, Dolby Átmos technikával rögzített koncertfelvételeken valóban feltárul mindaz, ami az élő show közben a nézők számára láthatadan maradt. A koncert közepére ugyanis felépült egy hatalmas, 2000 négyzetmétert is meghaladó felületű fal (erre vetítették az albumhoz készült, 1982- es film egyes jeleneteit, különféle egyéb animációkat, valamint az élőképeket a zenekarról), fokozatosan eltekarva szemünk elől szinte az egész színpadot a zenészekkel együtt. Most viszont azt is láthatjuk, ami a fal mögött történik, amíg a fináléban aztán le nem omlik az egész. A totálképek és a közeli felvételek - melyeken gyakran alulról, szinte fölénk tornyosulva látszik Waters - egyaránt lélegzetelállítók, ha lehetséges, még tovább fokozzák a monumentalitás érzetét. Meglepően sokszor mutatják a közönséget is, az egyeden utalás a Pink Floydra éppen itt villan be - egy srác pólóján virító felirat erejéig. Pedig nem egy rajongó szívesen vette volna, ha az egyébként több előadásból összeollózott filmben feltűnik David Gilmour és Nick Mason is, a 2011-es londoni 02 Aréna-beli koncerten ugyanis mindketten ott voltak. Gilmour játszotta el a Comfortably Numb híres szólóját; a közönség már-már őrjöngésbe hajló örömmámora is megért volna egy misét, amikor felfedezték, hogy a fényárban úszó, gitáros alak a fal tetején bizony nem más, mint a jó öreg David. Az utolsó dalban, az Outside The Wallban pedig Nick is felbukkant egy csörgőkarikával a kezében — és persze volt megint nagy összeboru- lás, ahogy kell. Isten tudja, Roger Waters hányadszor nyúlt vissza a The Wall ■ Eredeti cím: The Wall ■ Színes, feliratos angol koncert- film, 135 perc, 2014 ■ Rendező: Sean Evans, Roger Waters ■ Forgatókönyvíró: Roger Waters, Sean Evans ■ Operatőr: Brett Turnbull ■ Zene: Roger Waters ■ Producer: Clare Spencer, Roger Waters ■ Vágó: Katie Mcquerrey ■ Közreműködők: Roger Waters (basszusgitár, ének, gitár, trombita), Graham Broad (dob, percussion, ukelele), Ion Carin (billentyűsök, steel gitár, programozás, gitár), Dave Kilminster (gitár, bendzsó, basszusgitár), Snowy White (gitár, basszusgitár), Harry Waters (Hammond- orgona, billentyűsök, tangóharmonika), G. E. Smith (gitár, basszusgitár, mandolin), Robbie Wyckoff (ének, percussion), Jon Joyce (vokál, percussion), Kipp Lennon (vokál, percussion), Mark Lennon (vokál, percussion), Pat Lennon (vokál, percussion), Chris Kansy, Peter Medak, Willa Rawlinson, Liam Neeson témájához, de valahogy mindig bejön neki - a koncertsorozatra több mint 4 millió belépőjegy kelt el, és ezzel minden idők harmadik legtöbb bevételt hozó turnéja lett. Az már most borítékolható, hogy a siker a mozifilm esetében sem marad el, és nemcsak a zseniális zene vagy a lélegzetelállító látvány miatt. A monumetális falra felfirkált mottó - fear builds walls (a félelem falakat épít) - vagy éppen a végtelen sorokban masírozó kalapácsok rémképe sajnos éppen olyan aktuális, mint 35 évvel ezelőtt volt. Kacsinecz Krisztián A film előzetesét megnézhetik az .zn.com-on. FILMKOCKA A Fal A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12,814 64 Bratislava 1.
