Új Szó, 2015. szeptember (68. évfolyam, 202-225. szám)
2015-09-19 / 216. szám, szombat
Egy mítosz lebontása és újjáépítése 2015. szeptember 19., szombat, 9. évfolyam, 37. szám Lépés egy kisebbségtörténeti szintézis felé Popély Árpád történész legújabb kötete a szerző korábbi tanulmányait rendszerezi monográfiaként is olvasható könyvvé Popély Árpád FÉL ÉVSZÁZAD KISEBBSÉGBEN Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből P opély Árpád szlovákiai magyar történész Fél évszázad kisebbségben című, Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéről alcímmel megjelent kötete a szerző korábbi tanulmányaiból álló füzér, amely azonban koherens monográfiává áll össze. S mint ilyen, előrelépés ígéretét hordozza. Bizonyítja, hogy a kutató ott van a most talán minden egzisztenciális és más nyűg ellenére is többé-kevésbé zavartalanul gazdagodó történettudományunk élvonalában. Mintha beérni látszana a második világháború utáni kisebbségtörténettel (is) foglalkozók (Simon Attila, Vajda Barnabás, Gaucsík István és a velük témaválasztásban, -kezelésben rokon további szerzők) közötti sajátos „munkamegosztás” gyümölcse. Sorra jelennek meg olyan munkák, amelyek - mint afféle mozaikdarabok - idővel remélhetőleg összefüggő képet raknak ki előttünk a (cseh)szlovákiai magyarság múltjáról. Az összehangoltságot - és egymás kiegészítését - nyilván az is elősegíti, hogy a szerzők egy része ugyanazon intézményekhez, tudományos műhelyekhez kötődik. (Popély Árpád a komáromi Selye János Egyetem adjunktusa és a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa.) Mindez nem elhanyagolható szempont, hiszen könyvében a történész is kitér arra, hogy az 1989 előtti kisebbségkutatás terén mekkora gond volt az intézményi háttér hiánya. A Fórum Kisebbségkutató Intézet Nostra Tempora sorozatának 20. darabjaként megjelent könyvben alapos forrás- és irodalomjegyzéket, helység- és személynévmutatót, valamint szlovák összefoglalót találunk. Indokolt helyeken táblázatok segítik az eligazodást a jogfosztott- ság szomorú statisztikáktól terhes időszakában, így a regionális szempontú böngészgetés is könnyebbé válik. További hozadék (számos mai kiadvánnyal szemben), hogy a kép formájában megjelenő korabeli iratok (hivatalos levelek, felhívások, nyomtatványok stb.) jól olvashatók, tehát például az oktatást is segíthetik. Popély az 1945 és 1989 közti időszakról szóló bevezetője után kilenc fejezetben taglalja a (cseh)szlovákiai magyarság lassanként egy évszázadának „pártállami” felét. Mivel könyvét folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben publikált tanulmányokból áhította össze, a szerzőnek - a felelős szerkesztő Csanda Gáborral, továbbá a szakmai lektorálást végző két történésszel, Simon Attilával és Szarka Lászlóval együtt - valószínűleg nem jelentett komolyabb fejtörést, kihívást a könyvön belüli korszakolás és tematizálás. Mivel önálló tanulmányok szolgáltak az egyes fejezetek alapjául, óhatadanok a kisebb átfedések. A dolgozatoknak korábbi publikálásuk során külön-külön kellett megállniuk a helyüket, tehát minden esetben szükséges volt az általánosabb felvezetés, az előzmények vázolása és a kontextusteremtés, esetenként egy-egy kitérő is. A kéziratot gondozók erénye, hogy az ismédődő passzusok a könyv egy szuszra olvasásakor sem hatnak zavaróan, és csak a legszükségesebb terjedelműek. Éppen ezért ez a munka is jó lépés afelé, hogy Popély - egyedül vagy többedmagával - átfogó szintézist tegyen le az asztalra a honi magyar kisebbség korszakairól, felhasználva a korábbi köteteiben - A (cseh) szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992; 1968 és a csehszlovákiai magyarság; Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948-1956 közötti történetéhez- foglaltakat is. Hasznos volna egy komoly összegzés, amely egyrészt követi, másrészt szlovákiai magyar szemszögből is kiegészíti, pontosítja a cseh, a szlovák és a magyar történetírás hasonló vállalkozásait. A szerző is tudja ezt: előszavában jelzi, hogy a lassanként egy évszázados múltra visszatekintő közösségünk „történelmének tudományos igényű feldolgozása máig a szlovákiai és az egyetemes magyar történetírás nagy adósságai közé tartozik”. Bevallom, gyakran merül fel bennem a kétely, hogy van-e egy ilyen munkának még számottevő befogadó közege, de nyilván sokan érzik azt, hogy például a Magyarok Szlovákiában című sorozat, A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig című kézikönyv és a különféle összefoglalók mellett egy részletes, szempontgazdag, modern leíró kisebbségtörténet is kellene. Popély az 1945 és 1948 közti időszakot négy alfejezetbe rendezve tárgyalja, sorra véve a korabeli hatalomnak a magyar kisebbséggel szembeni eszközeit/módszereit: a lakosságcserét, a csehországi deportálást és a belső telepítést, valamint a reszlovakizációt. Nem ved el (nincs is miért elvernie) a korábbi- már Janicsnál és Vadkertynél is formálódó-megjelenő - rendszerezési elveket, a tényanyagot azonban legújabb, főként levéltári kutatásai alapján árnyalja, felülírja. Ezzel ösz- szefuggésben most csak két példát említenék. A lakosságcsere esetében maga is megállapítja, hogy a témával korábban foglalkozók elsősorban a politikai és diplomáciai hátteret rajzolták meg, ő azonban a kitelepítési terveket is górcső alá vette, részletesen elemezve a regionális hatásokat, különbözőségeket. A másik példa: a vonatkozó szak- irodalomhoz képest Popély talán világosabban mutat rá a csehországi deportáltak hazatérése és a szlovákiai elhelyezésük nehézségei miatti újabb magyarellenes megtorlás, vagyis az osztályellenséggé nyilvánítottak belső széttelepítése közti szoros összefüggésre. (Egyébként ennél a résznél is kijelöli a történetírás újabb részfeladatát: szükséges lenne a Dél-akció alaposabb feltárása.) Korábbi önálló tanulmányokból áll a kötemek a kommunista hatalom- átvételtől az 1956-os magyar forradalomig terjedő időszakot felölelő része is. Külön fejezetet kap a jog- fosztottságot lassanként és felemásan feloldó időszak kulcsfontosságú testületé, az amúgy kérészéletű Magyar Bizottság, amely köztudottan fontos szerepet játszott az Új Szó 1948-as elindításában és az 1949- ben létrejött Csemadok előkészítésében. Popély megjegyzi, hogy a bizottság tevékenysége „fehér folt” historiográfiánkban. Hozzáteszem: éppen az ő kutatásainak köszönhetően már nem teljesen az. A fentebb felsorolt témaköröket - a lakosságcserétől a Csemadokig - egy terjedelmes külön alfejezet a prágai és a pozsonyi magyar külképviselet szempontjából, a magyar külügyminisztériumnak küldött korabeli jelentések alapján is láttatja. Tanulságos annak a folyamatnak a leírása, amelynek következtében a budapesti vezetés az ötvenes években az államközi kapcsolatok konszolidációjának rendeli alá a magyarkérdést. Popély konkrétan rámutat, hogyan „veszik ki” a jelentésekből a kisebbségi témakör. Az említett nagy fejezet a diplomáciai iratok ismertetése mellett a magyar oktatás, sajtó és színjátszás újraindulásával, az 1950-es nép- számlálással, az eltávolított köztéri alkotások (köztük a pozsonyi Pe- tőfi-szobor) kérdésével, a szlovák burzsoá nacionalisták elleni per és a kisebbségi kérdés kölcsönhatásaival foglalkozik, de egy kisebb portré csírája is megjelenik Lőrincz Gyuláról, aki a kor legbefolyásosabb csehszlovákiai magyar vezetője volt. Kitér a szerző az 1945 előtti szlovákiai magyar politika kulcsfontosságú vezetőjének, Esterházy Jánosnak a sorsára, majd külön fejezetben az 1956-os forradalom csehszlovákiai hatásaira - a viszonylagos délszlovákiai visszhangtalanságra, az akkori fojtott légkörre. A felsorolt példáknál maradva: míg Esterházy sorsa és 1956 kapcsán már vannak fogódzóink (Molnár Imre, Szesztay Ádám és mások munkái), a szlovákiai magyarság fő pártállami reprezentánsairól még hiányoznak a részletesebb pályaképek. Igaz, a néhai Kiss József történész hiánypódó tanulmányaiban ezekhez is adott szempontokat. A prágai tavasz időszakáról szóló nagyobb fejezetben szépen kirajzolódik, ahogyan - részben alulról - a szlovákiai magyar társadalom a Csemadokon keresztül is megpróbálja felépíteni intézményi hátterét és jogi státusát, s persze az is, ahogyan a husáki normalizációs rendszer visszakozik, megtorol és tisztogat. Hasznunkra vált volna, ha a hetvenes évek és a nyolcvanas évek első felének normalizációs időszaka ugyanolyan markánsan jelenne meg a kötetben, mint a többi szakasz, de persze előre- és visszautalások szintjén az az éra is tematizált, elég, ha a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága említésére utalok Nem lehetünk türelmedének a szorgalmasan dolgozó és nyilván a jogfosztottsággal kapcsolatos kimutatásokra összpontosító szerzővel szemben, aki mindezek mellett a leendő történésznemzedék képzésében is részt vesz. A rendszerváltás előtti két évről - részben külképviseleti jelentések tükrében - megint csak árnyalt képet kapunk. A kutató kitér a csehszlovákiai magyarok 1988-as memorandumára, az ún. harminc- hármak memorandumára és az írószövetség magyar tagozatának a beadványára. A bős-nagymarosi erőmű kérdésének kisebbségpolitikai vetületein és a Panoráma Dubček-interjúján keresztül pedig eljutunk a már kisebb történetírói távlatot kínáló félmúlthoz, a rendszerváltás időszakához. A bársonyos forradalomhoz vezető és azutáni évekkel kapcsolatban Popély Árpád a következő figyelemre méltó megjegyzést teszi: „Miközben a cseh és a szlovák történetírás húsz éve gyakorlatilag folyamatosan publikálja a csehszlovákiai rendszerváltással és az azt megelőző normalizációs rendszerrel foglalkozó tanulmányokat, monográfiákat és dokumentumokat, a kérdéskör kisebbségi magyar vonatkozásainak kutatása szinte még gyermekcipőben jár.” Nyilván a szerző is tudja, hogy a körülbelül negyedszázados prespektíva miatt ez részben érthető is, mindazonáltal sajnálatosnak nevezi ezt a hiátust, mert a korra vonatkozó szlovák és cseh szakirodalomban „csak elvétve szerepelnek kisebbségpolitíkai utalások”. A tárgyalt fél évszázad (cseh)szlo- vákiai magyar történetét szlovákiai (magyar), de elfoguladan, a témától - a tárgyalt közösségtől - távolságot tartani tudó kutatóknak kell feldolgozniuk, mert témaérzékenységüknek köszönhetően gazdagíthatnák nemcsak a szlovák és a cseh szakmát, hanem a magyarországi/ha- táron túli magyar történészeket is. Egy részletekbe menő leltár nélkül kevésbé értelmezhető közösségünk több mint kilenc évtizede, tehát a tudás is nehezebben adható tovább a következő nemzedékeknek, márpedig a múltismeret identitásunk fontos eleme. Korpás Arpád (Az írás a könyv 2015. szeptember 16-i, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában tartott bemutatóján elhangzott méltatás rövidített, szerkesztett változata.)
