Új Szó, 2015. szeptember (68. évfolyam, 202-225. szám)
2015-09-12 / 211. szám, szombat
Beszélgetés Nagy Csilla képzőművésszel 20. oldal 2015. szeptember 12., szombat, 9. évfolyam, 36. szám Kétszáz vagy kétszázöt év margój ára Két évszázad hány előadás? Hány játszó? Hány néző? Mennyi kudarc, siker, mekkora erőfeszítés? Színpadon maradni, hitelesnek, igaznak lenni? Bolondnak tettetni magad, széjjelszaggatni a lelked estéről estére, csak hogy szeressenek, hogy megértsenek? Két évszázadba mennyi színházi pillanat fér bele? A felvidéki magyar nyelvű professzionális színjátszás kétszáz éves. 1816 májusában Miskolcról útra kelt egy kis csapat Murányi Zsig- mond vezetésével: kilenc színésznő és tizenhat férfiszínész. Az utazást többé-kevésbé kényszer szülte: az otthontalanság kényszere. Kolozsváron kettéoszlott a társulat, az egyik fele Pestre ment, hogy megalapozza a magyar színjátszás otthonát, de Pest-Budáról rövid időn belül kiszorították őket a német színészek, hát jobb híján vándorlásra adták a fejüket. így lett az egyik vidéki bázis Miskolc, s Miskolcról ki-kiröppentek egy-egy hónapra a környező városokba. Csörgő sapka Az útirány ezúttal Kassa városa volt, mén „Kassa tótos város, jó lesz magyarosítani - javasolta a nemzeti színjátszás patrónusa, Kultsár István. - Menjetek és hirdessétek a magyar nyelvet és terjesszétek, mint hajdan az apostolok az egy igaz hitet.” Az apostoli küldetést egészíthette ki az a fontos szempont, hogy Kassán 1781-től a pesti német színház mintájára állandó jelleggel működött német színtársulat, s 1789-ben megnyílt a város közepén az első színházépület is, melyben addig nem játszottak magyar színészek. 1816. május 15. a nevezetes dátum (vagy május 16. - ebben nem egyeznek meg a források), s az első előadás a Csörgő sapka című „babonás énekesjáték”. A sikerhez és főleg a későbbi „fészekrakáshoz” hozzájárulhatott az a tény, hogy ezen a napon tartotta közgyűlését Abaúj vármegye, így nemcsak a városi elöljárók, hanem a megyei nemesség vezetői is részt vettek a magyar színházi ünnepen. „Kilenc hétig voltunk ott, és háromszor kaptuk ki a fizetésünket” - írja naplójában Déryné, kis túlzással, mert május 30-án lépett fel utoljára a társulat Rákóczi városában. A siker és a hatás azonban vitathatatlan. A Kolozsvárról szép reményekkel indult, Pestről elűzött színházi csapat színháztörténetet írt: a Csörgő sapka a felvidéki professzionális színjátszás alapkövét rakta le. Hohó, nem úgy van az! - vághat közbe itt az éles eszű, színháztörténetben jártas olvasó. Még hogy 200 év?! A komáromi diákok 1792. február 14-én mutatták be magyar nyelven Simái Kristóf Zsugori, a vén fösvény című vígjátékát, annak a piarista tanárnak a színpadi játékát, akinek Mesterség és ravaszság című vígjátéka a Kassai Magyar Museum első kötetében jelent meg 1788-ban, s akinek az Igazházi, egy kegyes jó atya című színművével debütált a magyar színészet (Kelemen László társulata) 1790. október 25-én. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy Komáromban 1811. május 8-án tartotta első előadását Benke József vezetésével a Magyar Játszó Társaság, mely Kotzebue Papelli, vagyis a csodálatos egybetalálkozás című bohózatával örvendeztette meg a nagyérdeműt. Szóval Komáromi öt évvel és egy héttel „beelőzött”. (Ráadásul a társulatban Murányi Zsigmond, Láng Ádám, Balog István mellett, akik szintén ott voltak a kassai magyar színjátszás bölcsőjénél, ott volt már a 18 éves Schenbach Rozália is, aki Déryné Széppataky Róza néven vált a magyar színházi világ ünnepelt csillagává.) Akkor most 200 vagy 205? A számok igazsága szerint Komáromé az elsőség, bár azt gondolom, színjátszásunk születését ostobaság lenne a versenyfutás eszköztárával méricskélni. (Ne feledjük: Komárom sokkal közelebb van Pesthez, tehát az országban maguknak helyet kereső társulatok jóval hamarabb értek ide.) Ami Kassán történt közel kétszáz évvel ezelőtt, azt hiszem, egy kicsit más jelentőségű esemény, mint a komáromi „kiszállás”. Nem csak azért, mert a következő évben a nagy sikerre való tekintettel - és a pártfogók szavára - visszahívták Kassára a társulatot, majd 1818-ban Péchy József, a színház akkori bérlője szélnek eresztette a német színészeket, s teljes szezonra leszerződtette Murányi csapatát. Eközben Komárom „csak” egy játszóhely maradt, ahol persze hálás és lelkes közönség fogadta a művészeket, s évről évre szóba kerül a saját színházépület lehetősége is, de az ígéretek és fogadkozások gyorsan elhalványulnak, amint elbúcsúzott a társulat. (Az első előadáshoz képest 179 évet kellett várni arra, hogy Komáromban saját épülete, otthona legyen a szín- házcsinálóknak.) Kassán viszont intenzív változás vette kezdetét, a magyar társulat jelenléte elkezdi átformálni a közösséget is. Igaz, ez sem ment könnyen, a folyamat meg-megszakadt, egy-egy évad kimaradt, de minden visszatérés erősítette a magyar színház iránti igényt. S bár a német nyelvű színjátszásnak sokkal komolyabb hagyományai voltak a városban, a magyar társulat mellett fokozatosan elhalványult a szerepe, s egy idő után megbukott. A bukás nem politikai manőverek eredménye volt, hanem a közönség döntése. Kegyelmi állapot A kassai magyar színjátszás első nagy korszaka az 1828-37 közötti időszak. Az aranykor kezdetén Ber- zeviczy Vince báró vette gondjaiba a magyar színház ügyét. Berzevi- czynek nemcsak a színház életben tartására, anyagi problémáinak megoldására volt gondja, hanem- a darabok kiválasztásától a próbák felügyeletéig - részt vállalt a szakmai problémák orvoslásában is. (Fiatal korában német nyelvterületen maga is színészkedett, tehát szakmailag is tapasztalt kézbe került a színház irányítása.) Kétségtelen, hogy a tartós virágzáshoz hozzájárult az is, hogy Kassa városa és Abaúj vármegye képviselői egyöntetűen az „ügy”'mellé álltak. Épp ettől példaértékű ez az évtized, mert ha volt is egy-egy ilyen támogató fellángolás, ritkán adatott meg az a közösségi kegyelmi állapot, hogy az alkotói és befogadói szándék ilyen módon ilyen hosszú ideig kiegészítette volna egymást. Ha színházalkotói szempontból nézem, nem is csoda, hogy ebben az ideális helyzetben ilyen gyorsan lángra kapott a szellem és az alkotói kedv, hiszen nem kellett megélhetési problémák miatt aprópénzre váltani a tehetséget. S talán az sem véleden, hogy ebben az időszakban, Berzeviczy igazgatásának utolsó esztendejében, 1833. február 15-én kerül színre és indul el hódító útjára Katona József Bánk bánja. A szereposztás az akkori időszak legismertebb színészeiből áll össze: Melinda - Déryné, Biberach - Megyeri Károly, Ottó - Egressy Gábor; a kassai szereplők közül né- hányan az 1848. március 15-i félbe maradt előadásban is játszottak. Felettébb tanulságos az is, ahogy ez a nagyreményű időszak véget ért: amikor Pest-Budán hosszú huzavona után 1837-ben végre megnyitotta kapuit a Pesti Magyar Színház, rövid időn belül elszippantotta a kassai társulat legjavát. Ismerős jelenség ez, Kassán és Komáromban a későbbiekben még jó néhányszor megismédődött ez a szituáció. „Kassa városa ragyogó példáját adta annak, hogy nem kell központban, nem kell fővárosban lenni, hogy igazi kultúrát teremthessünk. Any- nyira lehetett ez, hogy még adtak is belőle a fővárosnak, mert hiszen amikor a nagyszerű magyar szín- társulatra Pestnek szüksége lett, Kassa önzedenül odaadta maga színészeit a Nemzed Színháznak. Bebizonyította ez a nemes, művelt város, hogy csak az igazi műveltség után való lelki szomjúság az a varázsvessző, amely kopár sziklából is eleven forrást tud fakasztani. A Felvidéknek szomjúhozó magyar lelke nevelte fel azt a nagyszerű, kassai színésztársaságot, amelyről nem volt túlzás azt mondani: apostoli szövetkezés” - mondta Hevesi Sándor 1916-ban, a Faragó Ödön által szervezett kassai színházi centenárium ünnepi ülésén. Szép szavak, megható méltatás - csakhogy az önzeden adakozás után értelem- szerű hanyadás következett. Előbb szakmai válság, majd meglazult a patrónusokkal kötött szövetség is, 1840-ben pedig újra megszűnt a magyar színház Kassán. Bár ez az adott pillanatban visszalépést jelentett, nem volt még végjáték, hiszen ekkor már kész volt az alap, s jöttek még szép időszakok, évtizedek. A következő nagy korszakra ugyan 20 évet várni kellett, de Latabár Endre igazgatása alatt a kassai magyar színjátszás újra az „élvonalba” került, és a Komjáthy János, majd a Faragó Ödön által irányított kassai teátrum is bekerült a magyar színházi élet nagykönyvébe. S közben persze a nyugatí országrészben is megerősödött a magyar színházkultúra. Az első centenárium S ha már a centenáriumi ünnepségről szót ejtettem, hadd jegyezzem meg azt is, hogy valószínűleg azért tartjuk számon inkább a kétszáz évet, s a kétszázötről szót sem ejtünk, mert Faragó Ödön, a kassai színház direktora 1916-ban, az első világháború kellős közepén, két menekülés és a társulat újraszervezése között is fontosnak tartotta megünnepelni ezt az évfordulót, s az jubileumi eseményre meghívta a régió politikai, kulturális és színházi elitjét. Nem túlzás azt mondani, hogy aki nem volt a fronton vagy nem volt kiemelten fontos feladata a háború miatt, tiszteletét tette a kassai rendezvénysorozaton. Faragó akkor még nem tudta, hogy nemcsak ünnepel, hanem búcsúszertartást is celebrál. Az első száz év végén a történelmi fordulat derékba törte a színházkultúránkat (is), és teljesen új fejezetet nyitott a színházi nagykönyvben. Az első száz év tehát ünneppel és az ünnepet követő tragikus széthullással zárult. Nincs bátorságom jóslatokba bocsátkozni, hogy mit hoz és mit visz a bicentenárium... A terjedelem sajnos nem engedi, hogy bővebben szóljak az államfordulatot követő évtizedekről. Az közelgő jubileumi évad apropóján azért ragadtam ki az első két évtizedet, mert elgondolkodtató, hogy 200 év távlatából is visszaköszön néhány jelenség: két évszázad sem volt elég, hogy színházi végzetünk bizonyos passzusait felülírjuk. A legmagasabb körökben kétszáz évvel ezelőtt sem volt igény a magyar színházkultúrára. Akkor is a táblabírák és a kisemberek dobták össze a színházi költségvetést, és sokan ma is összespórolják a bérlet árát. Azt hiszem, már az is nagy eredmény és szellemi luxus, ha valakiben felmerül a színházba járás igényének visszatérő gondolata. Lázadni, számonkérni nem lehet, nem szabad, nem érdemes. Tudomásul kell venni ezt is, s azt is, hogy színházi örökségünk a vándorszínészet rendszerén alapul, a központosítás - bár jóval kényelmesebb egy intézmény számára - kevés. Azzal a ténnyel is meg kell békül- nünk, hogy ha minden nehézség ellenére időszakosan sikerül feltörni, és szakmai-szellemi bázist létrehozni, egy-egy fővárosi ajánlat forgószél módjára romba döntheti az ígéreteket. Ez is része az örökségünknek. A politikai csatározásokat, a klik- kesedést, a kelet-nyugat tengely feszültségét most nem említeném, mert egyrészt azt hiszem, ez nem csak regionális probléma, másrészt egy hosszabb elemzés tárgya lehetne. Kezdődik a színházi évad. A Komáromi Jókai Színház a hatvanharmadik színházi szezonját kezdi, a kassai Thália Színház a negyvenhatodikat. A felvidéki professzionális színjátszás pedig a kétszázadikat, illetve a kétszázötödiket. Tudunk-e, akarunk-e még ünnepelni? Varga Emese A szerző a Komáromi Jókai Színház dramaturga Bocsárszky Attila, a kassai Thália Színház színművésze Németi Róbert vintage fotóján
