Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)
2015-08-01 / 177. szám, szombat
SZALON ■ 2015. AUGUSZTUS 1. 20 www.ujszo.com (Folytatás a 19. oldalról) A szocializmus építésének korában nem merült fel komolyan a szlovákiai magyar autonómia kérdése. Komolyan sajnos a rendszerváltoztatást követő időkben sem, csak úgy, mintha. Ne húzzuk tovább az időt, ne fokozzuk művileg a feszültséget, s mondjuk ki kegyetlen őszinteséggel: 1989. november 17-én Szlovákia magyarságára ráköszönt a demokrácia. Mielőtt még visz- szaköszönhettünk volna, kiderült, hogy ebben a műforradalomban már léteztek korábban kijelölt képviselőink, vezetőink, szószólóink, ügyintézőink, akik úgy viselkedtek, mintha ők lennének a képviselőink, vezetőink, szószólóink, ügyintézőink. Ok voltak a beavatottak, ők tudták, hogy másnap majd váradanul, spontán kitör egy forradalom. Volt spontán autójuk és önmagától működő telefonjuk, egyenes vonaluk Prágába az ottani beavatottakhoz. És volt bicebóca hazai sajtójuk és egy perccel a forradalom kitörése előtt spontán megjelent a nemzetközi sajtó, és a beavatottak spontánul nyilatkoztak erről a váradan eseményről. Az elmúlt huszonöt év részleteibe, amelyben köztudottan az ördög is megbújik, itt nem mennék bele - később, ha valaki megszólít, szíves örömmel -, ezt a mámorító lehetőséget meghagyom a történészeknek. Két alapvető kérdésre összpontosítanék, tételesen a szlovákiai magyarságra vonatkozó nemzetstratégiára, annak részelemére, az autonómiára, valamint a felvidéki magyar társadalompolitika kritikájának hiányára: a rezignált, sorsába beletörődött, csüggedt, reményét vesztett felvidéki magyar tömeg szemszögéből. A rendszerváltoztatás pillanatában már létező Függeden Magyar Kezdeményezésnek (FMK) a szlovákiai magyarságra vonatkozó, kidolgozott nemzetstratégiája nem volt, elméleti pozícióit elsősorban a magyarországi szamizdatokból, valamint a Charta 77 holdudvarához kötődő gondolkodók írott anyagaiból erősítette - mindkét oldalról erős liberális felhanggal -, bízva az új szlovák hatalmi erő (VPN) tisztességében, ami eleve zsákutca volt. Liberális eszmék mentén nemzetstratégiában gondolkodni több mint körülményes. Duray Miklós Amerikából való hazaérkezésekor még felcsillant a reménye annak, hogy a Felvidék magyarsága elindulhat egy autonóm létforma irányába, mi több, törvényben szavatoltathatja a Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségek jogállását. Ehhez két dokumentum megszövegezésére és a parlament elé terjesztésére volt szükség: az autonómiatörvény tervezetére és a nemzeti kisebbségek jogállását garantáló törvénytervezetre; egyik sem került az SZNT elé. Még annak reményében sem, hogy a nacionalista szlovák többség elutasítja a törvénytervezetet. Ez azért érthetetlen és elfogadhatatlan, mert a pártegyesítés után mindkét törvénytervezet része volt a párt választási programjának, majd feltétele a kormányba való belépésnek. A pártvezetés érdekes módon mégis úgy döntött, hogy kormányozni jobb. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy Csapó József székelyföldi autonómiatervezete közkézen forgott, gondolkodni sem kellett volna fölötte, csak átírni a fejlécet és a Szlovákiára vonatkozó specifikumokat.) Politikusainkból akkor is az hiányzott, ami ma: a felvidéki magyarság ügye iránt érzett küldetéstudat, a felelősség, a kreativitás, a nemzeti büszkeség és a férfias bátorság. Általánosan domináns jellemvonássá lett a megalkuvás és a politikai alibizmus. Duray visszaérkezése után néhány pillanatig fanyalgott az FMK liberalizmusa fölött, majd elutasította a közösködést, és Együttélés PM néven új politikai formációt hozott létre, melynek ő lett az elnöke. A mozgalom küldetése (összefogni a Szlovákia területén élő összes nemzeti kisebbséget és vállalni a képviseletüket), alap- szabályzata és koncepciója nem több - de nem is kevesebb mint egy gigantikus operett librettója; a népnek viszont tetszett a mutatvány, a bonvivánt minden fellépésekor álló tapssal jutalmazta, ami az MKDM-mel (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom) koalícióban választási sikerhez vezetett. A sikernek viszont ára volt, amelyet később drágán meg kellett fizetni. A kamatokat most nyögi a Felvidék magyarsága. Duray az Együttélést a Csemadok struktúrájára és annak segítségével építette ki: csemadokos volt a telefon, az autó, az írógép, a papír és a titkárnő. De csemadokos volt a kapcsolatrendszer is az alapszervezetek és a helyi nemzeti bizottságok felé. Azaz: kommunista. Az alulról való építkezés kezdetének a pillanatában felülről nyomban elindult a lavina. A bukástól rettegő tanácselnökök megorrontották az új lehetőséget, bennfenteseikkel megalapították az Együttélés helyi alapszervezeteit, átvették az irányítást, majd elindultak az 1990-es helyhatósági választásokon és... győztek. Az Együttélés akkori diadala újfent helyzetbe hozta a felvidéki magyar kommunistákat. De miket is beszélek?! Hiszen már egy sem volt az. Az említett mozgalom létrejöttének értelemszerűen áldozatául esett maga a Csemadok mint kulturális mozgalom. Politikai szerepvállalása miatt a taglétszáma rohamosan csökkent, megreformálása szükségszerűvé vált, azaz elölről, az alapoktól kellett kezdeni mindent, az Együttélés pedig a Csemadok romjai fölött mosta kezeit. Duray külszíni egoizmusát kis időre az a törvény írta felül, amely megszabta, hogy mozgalmak nem, csakis pártok indulhatnak a parlamenti választásokon. Kényszer által megvalósult a felvidéki magyarság hőn óhajtott vágya: Dunaszerdahelyen megalakult a Magyar Koalció Pártja. A közvélemény azt várta, hogy az egységes magyar párt elnöke Duray Miklós lesz, mégis Bugár Bélát választották Duraynak egy újságíró árulta el a titkot valami kávéházi asztalnál, mondván: „Kedves Miklós, akkor most nem te leszel az elnök. Jó?” Ettől a pillanattól kezdve egy másik történet kezdődött. * * * Felállók a pádról, koccintunk Hamvas Bélával, s amikor indulnék, még utánam szól: „Jellegzetesen tapasztalható ez Magyarország három egymással határos körében. (...) Északon a szocialitás felbomlik, de a kultúra is eltűnik, vele együtt a lét finomsága és az ember újra a természet anarchiájába merül, sőt onnan ki se lép; a közösség itt puszta felület és látszat. Északon csak individuumok vannak (...) Jó éjszakát.” Soóky László A harmónia ükapja és a cselló „Mintha folyton a halál eszméje foglalkoztatta volna, sokkal jobban félt tőle, mint a kortársai, pedig abban a korban élt, amikor menny és pokol félelmes igazság volt, nem elvont képzet”- írta Bachról Harold C. Schonberg. Sfahel korabeli, rekonstruált hangszere és poétikus előadói művészete egyaránt állta a versenyt a legnagyobbakkal (Képarchívum) A halál (vagyis barokk értelemben az üdvözítő halálban kicsúcsosodó élet) analitikus bűvöletében alkotó Johann Sebastian Bach 1750. július 28-án, 265 éve halt meg. Ebből az alkalomból adott a nagy zeneszerző halálának napján koncertet Michal St’ahel a pozsonyi Klarisszák templomának koncerttermében. A kiváló csellóművész Bach hat szóló csellóra írt (rendkívül gyakran játszott, a csellisták számára szinte kötelező) szvitsorozatából az első hármat játszotta el (a G-dúr, D-moll és a C-dúr szvitet, valamint a szvitek mellé a D-moll partita átiratát). Külön érdekesség, hogy mindegyik mű zenei struktúrája, „tételvezetése” azonos, s hogy Bach alkotása nagyban hozzájárult a cselló szólóhangszerként való emancipációjához is, annak ellenére, hogy zenetudósok körében máig vita tárgyát képezi, vajon Bach egészen konkrétan milyen típusú barokk csellóra írta a kompozíciót. A helyenként virtuóz előadást megkövetelő szvitek rendkívül változatos témái mintha a létérzékelés teljességét kívánnák lefedni: a megrendítően, örvényszerűen mélyülő mozzanatokat „szélsőségesen” lendületes egységek ellensúlyozzák. Az első szvit közismert prelúdiuma a maga „hullámzó” zenei anyagával alaposan próbára teszi mind az előadót, mind a hangszert, de ugyanez mondható el a C-dúr szvit prelúdiumáról is, ahol Bach szinte a játszhatóság határáig „feszíti a húrt”. St’ahel korabeli, rekonstruált hangszere és poétikus előadói művészete egyaránt állta a versenyt a legnagyobbakkal. Pablo Casals, miután 13 éves korában édesapjával ráakadt a műre egy barcelonai kikötői antikváriumban, állítólag tizenkét évig készült arra, hogy az első darabot megszólaltassa. Nem véletlen, hiszen Bach szvitjeiben ugyanúgy kitárul a teljesség, mint nagyobb lélegzetű alkotásaiban, s igazat kell adnunk Beethovennek, aki azt mondta: „Bachot nem Bachnak, hanem Tengernek kellett volna hívni” (Bach neve németül patakot jelent). A „harmónia ükapja” (ezt ugyancsak Beethoven mondta róla) otthonosan szólalt meg Pozsonyban: a környezet szakrális pompája nem tompította a darabok világi pajkosságait sem. (Csak rajongóknak szánt megjegyzésként írom le, hogy Michal St’ahel Solitude című 2012-es lemezén az ötödik csellószvitet is megszólaltatja.) Csehy Zoltán Óriásgobelinnel tisztelegnek John Lennon emléke előtt ■ 1 Manhattan H /yr J szigetét sárga \ 1 tengeralattjá■ »J róként, John i J J Lennont pedig annak kapitányaként ábrázoló hatalmas faliszőnyeggel tiszteleg a néhai Beatle emléke előtt az Amnesty International emberi jogi szervezet. Az alkotást a U2 zénekar két tagja, Bono és The Edge, valamint Jimmy lovine zenei producer avatta fel, illetve adományozta a héten a Szabadságszobor-Ellis Island Alapítványnak. Az óriásgobelin költségeit Bono, The Edge és lovine állták. A New Yorkban élő cseh művész, Petr Sís által tervezett alkotást a New York-i kikötő bejáratánál fekvő Ellis Island Bevándorlási Múzeumában láthatják az érdeklődők augusztus 14-ig, majd a mű 20lótól a múzeum állandó kiállításának része lesz. A gobelin elkészítését Bili Shipsey, az Art fór Amnesty A New York-i kikötő bejáratánál fekvő Ellis Island Bevándorlási Múzeumában látható az alkotás (Képarchívum) Lennonnak több kiutasítási meghallgatáson kellett részt vennie. A gobelint Petr Sís, Amerikában élő cseh művész készítette International alapítója kezdeményezte, ezzel mondva köszönetét Yoko Onónak, amiért 2004-ben engedélyezte az emberi jogi szervezetnek, hogy feldolgozza Lennon szólóslágereit, amelyek eladása azóta több mint ötmillió dollár bevételt hozott. A gobelin felavatását negyven évvel az után tartották, hogy Lennon megkapta az egyesült államokbeli letelepedési engedélyt. „Johnnak harcolnia kellett azért, hogy ide kerülhessen” - idézte fel a ceremónián Yoko Ono. Hozzátette: „tudta, hogy amit itt teszünk Amerikában, az az egész világra hatással lesz”. A Liverpoolból származó Lennonnak számos kiutasítási meghallgatáson kellett részt vennie az 1970-es évek elején. Kezdetben nem kapott letelepedési engedélyt, ám a döntést végül 1975-ben megváltoztatták. Az ünnepségen a New York-i városi tanács John Lennon-napnak nyilvánította július 29-ét. (MTI) Bíróságra megy a Golgota-ügy Bíróságra viszi a Golgota ügyét Pákh Imre, ha az állam végigviszi a védetté nyilvánítási eljárást - ezt a műgyűjtő ügyvédje mondta a Népszabadságnak. Holló Gábor szerint ami történt, kimerítheti a kényszerítés vagy a zsarolás fogalmát, amit az állam nem követhet el, de a képviseletében eljáró természetes személyek igen. Gerhardt Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke és Baán László, a Szép- művészeti Múzeum főigazgatója a napokban teljes bizonyossággal nyilatkozták, hogy „előbb vagy utóbb, de a Golgota magyar lesz”. Utaltak arra is, hogy nem áll szándékukban a Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának részét képező festményéért a kép tulajdonosa, Pákh Imre által kért árat kifizetni. Mind nagyobb az esély rá, hogy a kép sorsa - beleértve a vételárat is - a bíróságon dől majd el. Holló Gábor, az Egyesült Államokban élő műgyűjtő ügyvédje azt mondta, jogi úton megtámadják a kép védetté nyilvánítási eljárását, mivel álláspontjuk szerint a magyar államnak nincs joga megtiltatni a Golgota tulajdonosának, hogy a képet kivigye az országból. Munkácsy Párizsban festette a Golgotát és ott is értékesítette. Ezt követően a kép a mai napig mindvégig amerikai tulajdonban volt, illetve van. Magyarországra restaurálásra és kiállítás céljából került, jelenleg a debreceni Déri Múzeumban is letéti szerződés alapján szerepel egy tárlaton, (nol)
