Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)
2015-08-01 / 177. szám, szombat
o N on Viccesen rémséges lények 21. oldal 2015. augusztus 1., szombat, 9. évfolyam, 31. szám Szőlőhegyi évődések Hamvas Bélával Kevés szobrot állítanak mostanában a felvidéki születésű Hamvas Bélának, talán azért, mert szellemisége nem ivódott be kellő intenzitással szobrászaink tudatába. De az ügyeletes szoboravatók gyújtó hangú szónoklataiból éppúgy hiányzik, mint az írástudók vagy a politikusok szótárából. Valahogy nem került be a köztudatba. Soóky László írása. H amvassal nem úgy vagyunk, mint például Fábry Zoltánnal, aki egy időben benne volt a szlovenszkói magyar köztudatban, majd kikerült onnan, hanem úgy, hogy nem veszünk róla tudomást. Nem a mienk. Semmilyen párhuzamot nem vonok Fábry és Hamvas között, hiszen nem azonos a szellemi szint, a műveltség, a történési időre való nyitottság Fábry belterjes, nyomorult eszmei bezártságban topor- zékol, míg Hamvas a szellemiség kozmikus vándora. Azért említem így együtt őket, mert kortársak voltak, idevalósiak, gondolkodók, ha más-más tartományban is, de filozófusok: véleményt alkottak valamiről, még akkor is, ha nehéz egymás mellé állítani a Fegyver s vitéz ellent mondjuk a Poétikával. Nincs is rá szükség. Fábryt mint tipikus szlovákiai magyar jelenséget említem, abban az értelemben, hogy a Trianontól lecsévézhető távlatban - leszámítva a bécsi döntés utáni hét esztendőt - miként valósult meg a szlovákiai magyarság szellemi önhamvasztása. Fábry életműve - még ha kitekintésünk csupán a magyar nyelvtájra korlátozódna is - jelentéktelen, mert jelentéktelen dolgokkal, emberekkel, helyzetekkel, történésekkel törődik. Ellent lehet persze vetni, hogy „és az antifasizmusa”?! Felületes, ellentmondások tömkelegé: egyenlőségjelet tesz a fasizmus és az antiszemitizmus közé, s érvek nélkül állítja szembe egymással a forradalmat és a háborút: Hitler gonosz fasiszta, Zederblum jó forradalmár. Arról megfeledkezik, hogy a fasizmusnak nem csupán zsidó, hanem keresztény, muzulmán, buddhista, hiteden, fehér, sárga, fekete, orosz, örmény, indián, német stb. áldozatai is voltak. Saját ízlése szerint szelektál. S ezt teszi az irodalommal, művészetekkel kapcsolatos megszólalásaiban is, Győry Dezsőt például költőnek nevezi, Szvatkó Pált meg cinikus firkásznak. Mégis van valami, ami miatt ma sem kerülhetjük meg Fábryt - még azok sem, akik úgy negálják őt, hogy egy sort sem olvastak tőle -, ez pedig a Kritikus és legendája című jegyzete, melyet 1936. augusztus 6-án közölt a Magyar Nap. Egyebek mellett ezt írja: „A szlovenszkói magyar irodalom: az önképzőkörnek és kaszinónak, a bazsalikomnak és kolportázsnak, a dilettantizmusnak és kvaterkamértéknek, az álbölcsességnek és komakritikának ez a szörnyű konglomerátuma 1929 januárjában a pozsonyi törvényszék tárgyalótermében döntő győzelmet aratott a kritikus felett.” Nos, ez az ítélet napjainkban is hatályos, hiszen a szlovákiai magyarság irodalmi, képzőművészed, zenei, drámai, közéleti, politikai valóságában mérvadó, elemző kritika nem létezik. Azért nem, mert hallgatólagos beleegyezéssel azt az érintettek beszüntették, majd bölcsen belenyugodtak, hogy nincs. S mert a szlovákiai magyarság körében a felsorolt érdekkörök ma még inkább szimbiózisban élnek egymással, mint bármikor a kisebbségi idő folyamán, s ez így is marad. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, paradigma- és szemléletváltásra lenne szükség, mondjuk a politika, a művészetek és a kulturális pályázati bizottságok bonyolult kapcsolat- rendszerében. De ne gondoljuk, hogy a politika, a művészetek és a bizottságok szimbiózisa agresszív lenne, mint például a csodás fagyöngy és a sudár jegenye esetében, mert nem az. Ez a szimbiózis meghitt, családias, kicsit titokzatos és általában produktív. Művészeti létünket, az 1920-tól máig számítandó időszakot hosszan elemezhetnénk, lebonthatnánk alkotókra, alkotásokra, idézhetnénk Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Koncsol László, .Fonod Zoltán, Csanda Sándor, Kováts Miklós, Farkas Veronika stb. vonatkozó észrevételeit, de ha csak egyszer is komolyan vennénk magunkat, rájönnénk, hogy irodalomtörténészeink, esztétáink megállapításai - túl a lexikális adatrögzítésen - menynyire hazarendelően jószándékúak: költőnek tekintenek mindenkit, aki versszerű szöveget ír, prózaírónak mindazokat, akik hosszabban s nem a verstan szerint rögzítik a gondolataikat. A Szlovákiai Magyar írók Társaságának a taglétszáma jelenleg 120 körüli, 1920-tól számítva valószínűleg eléri a 300 főt. Ha a magyar nyelvterületet vesszük alapnak, és Pilinszky János, Kormos István vagy Weöres Sándor költészetét, Szentkuthy Miklós, Mészöly Miklós vagy Mándy Iván prózáját, Örkény István drámáit tekintjük szakmai mércének, kiderül, hogy a Felvidéken mindösszesen négy költő (Tőzsér Árpád, Kulcsár Ferenc, Keszeli Ferenc és alapos válogatás után Gál Sándor), két prózaíró (Neubauer Pál és Grendel Lajos), továbbá talán egy drámaíró (Lányi Menyhért) alkotott olyat, ami mérlegre tehető, fajsúlyos. Rajtuk kívül él egy szobrászunk (Nagy János). Talán festőkből állunk a legjobban: az őserejű Dúdor István mellé bízvást odaállíthatjuk a szakmailag megbízható Bacskay Bélát, Dolán Györgyöt, Krasčenič Alexejt és az ösztönös Szkukálek Lajost is. Zene? Talán Szarka Tamás és Szarka Gyula. Ág Tibort száműzték. Volt egy fotós, a Soudek-tanítvány Szűcs Jenő. Tizenöt név, 95 év távlatában. Ök nem hígítják sem a magyar vers, sem a próza, sem a képzőművészet, sem a zene szakmai értékeit, hanem erősítik. Igen ám, de a felsorolásból kimaradt 200 költő, 100 prózaíró, 300 festő, a faszobrászokkal együtt sok-sok szobrász; ők nyilván szubjektív, sértő kritikának tekintik a vonatkozó fenntartásaimat, észrevételeimet. Hiszen számos alkotónk hagyott hátra maradandó művet, csak nem vette észre. Nem a kiválót tekintette mértéknek. Ez általánosan a belső kritika hiányára és az igénytelenségre utal, melynek következménye összességében a művészeti értékeink folyamatos hígulása, devalválódása, kommercializálódása. Ezzel nem azt állítom, hogy valaki közülük dilettáns, önképzőköri szintű lenne. Az viszont rögzíthető, hogy az évente megjelenő 20-25 verseskönyvből alapos válogatás árán ösz- sze lehetne állítani egy elfogadható antológiát, a rövidprózából ugyanígy, a futószalagon készülő festett és rajzolt képekből pedig biennále formában lehetne szervezni olyan kiállítást, amely meghatározná a képzőművészek szakmai szintjét. Az irodalomkritikát illetően persze a kép árnyaltabb, mint azt felvázoltam, hiszen mind a folyóiratokban, mind napilapunkban jelenik meg egy-egy recenzió, ám ezek esetében visszautalhatunk a Fábry-féle felvetésre. Az alapproblémát az jelenti, hogy a szerzők többsége úgy ír verset és úgy ír prózát, hogy előtte nem tanulta meg a szakmát. A felületességben a kiadók többségében partnerre talál, hiszen a pénzügyi támogatás a kéziratért jár, a kézirat pedig az, amikor sok betű van egy papíron. A mai szóhasználat szerint: megannyi karakter. * * * Most visszatérnék Hamvas Bélához, aki a szőlőhegyen ül a diófa árnyékéban: ha harcos kedvében van éppen, akkor Zrínyi Miklóssal, ha szerelmetes töprengésben találom, akkor Csokonai Vitéz Mihállyal, ha pedig utálatos hangulatban, akkor nyilván Nietzschével kvater- kázik. Köztudott, hogy Hamvas utálta a demokráciát. Nem utálta any- nyira, mint Nietzsche, de azért meglehetősen, különös tekintettel a csehszlovák demokráciára. E sakálképű demokrácia miatt kellett ugyanis menekülniük Pozsonyból, miután apja nem írta alá a hűség- nyilatkozatot. Nem volt hajlandó megtagadni a magyarságát. Ez a magatartásforma kisebb-nagyobb megingásokkal meghatározta a Trianon utáni felvidéki magyar közéleti személyiségeknek és politikusoknak a nemzetükhöz való viszonyulását is. Ma sincs másképp. Szívesen kezdeném nyomban a bársonyos forradalom áldott pillanatával, de annak érdekében, hogy összefüggéseket találhassunk az egykor és a most között, vissza kell kanyarodnunk a Trianont követő időszak társadalmi viszonyaihoz (anélkül persze, hogy belekon- tárkodnék Popély Gyula, Szarka László, Simon Attila, Popély Arpád következetes, precíz, elkötelezett történészi munkájába). Az államfordulatot követő bizonytalanságban az értelmiségiek sokasága menekült, jelentős szellemi űrt hagyva maga után. Aki maradt, arra tett kísérletet, hogy valamilyen módon rendezze magában a megélt traumát. Felértékelődött a napi sajtó szerepe, amely nyomban polarizálódott, s lett baloldali, jobboldali és nemzeti. A felvidéki lakosság úgy lelkesült, ahogy azt a prominens napilapok szerkesztőitől elvárta a mindenkori politikai és gazdasági hatalom. Skizofrén volt maga a helyzet is, hiszen a legnagyobb példányszámban megjelenő felvidéki magyar napilapokat Prágában és Bécsben írták. Hazaiak csak a kassai perio= dikumok maradtak, meg a számos regionális újság. Ilyen közegben alakultak meg az első köztársaságbeli felvidéki magyar pártok, amelyek többnyire a földhöz és a valláshoz kötődtek, a szlováksághoz mint nemzethez való viszonyulásuk hosszú ideig meghatározhatadan maradt. Alapvető okként azt jelölhetjük meg, hogy maga a szlovák nemzet sem találta helyét az ölébe pottyantott helyzetben, azt sem volt képes felfogni, hogy államalkotó nemzetté lépett elő. Nem föderációt, hanem autonómiát kért a cse- hektől, amit Masaryk Chicagóban nagyon komolyan meg is ígért az amerikai szlovákoknak. A magyar pártok meg abban reménykedtek, hogy ha a szlovákok kiharcolják az autonómiát, az ő oldalvizükön mi is részesülünk az áldásból. Ahogy Masaryk jókat derült az amerikás szlovákok naivitásán, Vavro Šrobár teljhatalmú szlovák miniszter ugyanúgy mulatott a magyar keresztények baleksága fölött. A felvidéki magyarság akkori politikai képviselői az urán kezdtek el komolyan foglalkozni az autonómia kérdésével, amikor Horthy Miklós éppen felült a lovára, hogy meghozza a bécsi döntés hírét. Nem, nem, rosszul mondom. A politikusok csak felfigyeltek arra, hogy egy Szvatkó Pál nevű újságíró felvetette, mi lenne, ha a svájci kantonok példáján okulva létrehoznánk a felvidéki magyar kantonokat, azaz a felvidéki magyar autonóm berendezkedést. A svájci példa (ez volt Szvatkó írásának a címe) csak azért megmosolyogtató, mert Magyarország területén az államfordulatig létező királyi vármegyék ugyanolyan autonóm formában működtek, csak szervezettebb keretek között, mint a svájci kantonok. A szudétanémetek már jóval korábban benyújtották vonatkozó igényüket, a ruszinoknak pedig minden kérelem nélkül, mintegy alanyi jogon megadták az autonómiát. (Folytatás a 19. oldalon)
