Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)
2015-07-16 / 163. szám, csütörtök
201 Horgász Új szó HOBBI A géb falánksága nem ismer határt Hogyan kerüljük el a törpéket és a gébeket? Aki már valaha is horgászott törpeharcsától fertőzött vízen, tudja, mennyire meg tudja keseríteni a szórakozást ez a „kis rohadék”. Ez az invazív, tehát nem őshonos, alig tizenöthúsz centiméteresre növő hal, sajnos, nagyon szapora. Ott is megjelenik, ahol azelőtt nyoma sem volt, s ehhez nem kell telepítés. Ikráikat a vízimadarak teijesztik. Egy alkalommal halszelettel süllőztünk éjszaka, majd miután minden szeletre törpe jött, élő snecire váltottunk. Az eredmény ugyanaz volt. A csalinál alig nagyobb törpeharcsák lehetetlenné tették a horgászatot. Nem is szólva a gilisztáról, csontiról, bármely élő csaliról. A törpék a kukoricát sem vetik meg, talán egyedül az átfúrt, kemény kukoricával nem képesek megbirkózni. De azért azt is csipegetik. Ellenük sokan azt a módszert alkalmazzák, hogy „áletetést" hoznak létre, jóval távolabb a meghorgászott helytől. Sok élő csalival, a fenéken, miközben távolabb próbálnak pontyozni, keszegezni. Ha ez sem segít, össze kell pakolni, és más vizet keresni. Lényegesen könnyebb a helyzet a gébekkel. A törpékkel ellentétben ezek a Dunán és vízgyűjtő területén szaporodtak el. Olyannyira, hogy az utóbbi években szinte megszállták a Duna némelyik szakaszát, s a keszegező, mámázó horgászok a hajukat tépik tőlük. A gébek elsősorban az élő csalira jönnek. Azt kell tudni róluk, hogy a hasukon levő koronggal tapadnak meg a köveken, s onnan ei-elrugaszkodva „vadásznak". Ha tehát ki akarjuk kerülni őket, beljebb kell dobnunk a szereléket, a sóderes, agyagos mederbe, ahol ezeknek a kis ragadozóknak nincs mire „rácuppanniuk". Értelemszerűen beljebb kell etetnünk is. Kövi Az utolsó dobás Utóbbi pontyozásaim kudarccal végződtek. Előbb a horgomat hajlította ki egy jókora állat, majd ugyanott a bokrok közé menekült egy másik. Ennek a vége szakítás lett, hiába próbáltam ki minden trükköt, hogy kicsalogassam a menekülőt a dzsumbujból. A pontot az i-re mégis az tette fel, amikor egy öt-hatkilós példány a szákolás előtti pillanatokban hagyott faképnél. zépen rótta a köröket előttem, már meg is pipál- tattam, s nyomtam alá a merítőt, amikor kipattant a szájából a horog. Ilyenkor az ember füstölög és fogadkozik, hogy na, majd legközelebb! S természetesen végiggondol minden apró mozzanatot, hiszen, mint tudjuk, az ördög a részletekben lakozik. Vajon megfelelő volt a szerelék? Mit csinálhattam rosszul? . Aztán be kell látnia, hogy egyszerűen balszerencsés volt, hiszen ilyen malőr bárkivel bármikor megtörténhet. A horgászathoz, valljuk be, olykor szerencse is szükségeltetik. KUKORICA A BOKROK ALÁ Fülledt a délután, ahogy mondani szokás, lóg az eső lába, amikor elindulok ismét a tóhoz. Természetesen telve reménnyel, hogy ma is sikerül kicsalogatnom egy-két szép pontyot a búvóhelyéről, a víz fölé hajló fűzfabokrok rejtekéből. A móló még mindig vízben áll, így most sem mehetek ki a végére, ami ismét csökkenti az esélyt egy esetleges jó hal kifárasztásához. Az idő szerencsére állandósulni látszik, s bár a felhők gyülekeznek, gomolyognak, nem hiszem, hogy nagyobb zuhé jönne. Beszórok két maréknyi főtt kukoricát a bokrok elé, kissé szétterítve, hogy keresgélni kelljen a halaknak. Ügyelek rá, hogy a bokrok közé is jusson belőle, mert általában onnan kell kicsalogatni őket. Ezúttal esőgilisztát is sikerült szereznem, s ha a mézes, ánizsos kukorica csütörtököt mond, azt fogom bevetni. A csontit általában nem preferálom, az csak arra jó, hogy odavonzza az aprónépet. Aztán nem marad más, mint várni, hogy feltűnjenek a kis buborékok, pörsenések, majd megdöccenjen az úszó bóbitája. Ma nem jöttem korán, mert úgy tapasztaltam, hogy a tavalyelőtti, tavalyi „menetrendhez" képest változott a pontyok ízlése. ÚJRA KI KELL TAPASZTALNI Az utóbbi években a déli meleg órák voltak eredményesek, most azonban délután, estefelé lettek aktívabbak a halak. Hiába írja teli az ember a horgásznaplót, és próbálja ugyanazt követni éveken keresztül, a vízi élet, a halak szokásai kiszámíthatatlanok. Egyszer hajnalban éhesek, máskor délben. Ezt mindannyiszor újra meg újra ki kell tapasztalni. Már jócskán benne járunk a délutánban, de nemhogy kapást, mozgást se nagyon tapasztalok a bokrok felől. Máskor a bokrokon túl, a bedőlt fa gallyai közt olyan zurbolást szoktak rendezni a nagy pontyok, hogy majd kiugrik az ember szíve az izgalomtól. Ezúttal semmi. Szinte döglött a víz, csak a récék korzóznak előttem ifjú csemetéikkel, mega snecik gyűrűznek a felszínen. így fordulunk rá az alkonyatra, amikor már, mi tagadás, fogyni kezd a türelmem. Hiába váltogatom a csalit is, hol mézes, hol ánizsos, hol natúr kukorica, hol esőgiliszta kelleti magát a horgon, nincs érdeklődés odalent. Lassan az úszó bóbitáját is nehéz szemmel követni, ahogy gyengéden hozzá- hozzásimul a fűzfalevelekhez, amikor végre hullámokat látok a fa mögött. Majd egy hatalmas csattanás. Lehet, hogy egy harcsa mozgatja meg végre a tunya népséget? Beélesítem a szemem, de hiába. Úgy látszik, ezt a napot megúszom kapás nélkül. Rég történt ilyen, a minimum két-három kapás itt mindig megvolt, s abból egy-két halat sikerült elcsípni. Lassan pakolni kéne. Gond üt, kipróbálom az utolsó csodafegyvert. Kitekerem a szereléket, leszedem róla az úszót, és a horogra rátuszkolok három nagy esőgilisztát. Nincs az a hal, amely ellenállna ekkora húsos falatnak. Mégis különösebb meggyőződés nélkül pottyantom be a szereléket a bokrok mellé, és lassan pakolászni kezdek. Fél szemem azonban állandóan a zsinóron, hátha csoda történik, és elindul. JÓ TANÁCS
