Új Szó, 2015. június (68. évfolyam, 124-149. szám)

2015-06-06 / 129. szám, szombat

20 Szalon

ÚJ SZÓ 2015. JÚNIUS 6. www.ujszo.com

Feljebb már említettem, hogy a várakozásokkal szemben nem bukkant fel kimagasló felvidéki magyar dráma az elmúlt ötven év alatt, értékelhetők, játszhatók viszont igen. Ezért furcsál- lottam, hogy például a 60. jubileumi évadban felvidéki magyar színmű nem került műsorra, mint ahogy azt is, hogy tanult rendezőink sem jutottak szóhoz az ünnepi repertoárban. Színpadra került egy indiszponált III. Richárd (Martin Huba rendezésében), egy minősíthetetlen Osztrigás Mid (Verebes István víziójában), egy fél fel- vonásos Príma környék (Valló Péter férceként), ugyancsak fél felvonásnyira sikeredett a Magyar zombi (Bagó Bertalan látomásában), valamint a feledhetetlen Made in Hungária (Méhes László leporolása által). Elfogadhatjuk, hogy a szocializmus idején nem született jelentős felvidéki magyar dráma, de vissza lehetett volna nyúlni például Bihari Mihályhoz, Merényi Gyulához s főképp Lányi Menyhért színműveihez. Mindegyiké ér annyit, mint - Shakespeare-t leszámítva - az egész 60. évad. Méhes László főrendező egy közönségtalálkozón ezt mondta: „A színháznak nem az a küldetése, hogy ítéletet mondjon.” Azt, hogy mi a küldetése, nem árulta el.

Honnan kap visszajelzést a társulat?

Az Új Szó ez év március 27-i számában interjút közölt Tóth Tibor színigazgatóval, Miklósi Péter tollából. Az újságíró (e- gyebek mellett) ezt a kérdést is feltette: „A kritika mennyiben befolyásolja a színházi légkört?” Tóth Tibor: „Többnyire mindenki elolvassa a premiereket követő kritikát, bár olyan társulati tagról is tudok, aki eleve kerüli XY színházkritikáit.”

Minden színésznek szíve joga, hogy melyik színházi kritikust kedveli, kivel ért egyet, kinek a tanácsát, meglátását fogadja el. A Komáromi Jókai Színház esetében az a faramuci helyzet alakult ki, hogy XY-on kívül más nem ír kritikát a premierekről. Egy-egy recenzió itt- ott megjelenik, de elemző kritika nem. Mi több, a magyarországi kritikusi első vonal nem is látogatja az előadásokat. Meg a második vonal se, meg a harmadik se, meg a szlovák se, esetleg csak akkor, ha ismert szlovák vendég a rendező. De nem jön a japán, a kínai, a kubai meg a mexikói kritikus se.

A valóság az, hogy a Komáromi Jókai Színház teljesítményei kapcsán kikerült a magyar

nyelvterület színházi érdeklődési köréből, a magyar színjátszás vérkeringéséből. Lehet, hogy a fesztiválzsűrik elemzése mérvadó a színház vezetése és a színészek számára (lásd a tavalyi POSZT-értékelést), de honnan kap visszajelzést a társulat akkor, ha egyetlen fesztiválra sem kap meghívást, mint idén, amikor sem a POSZT, sem Tu- rócszentmárton nem jött össze. Mi több, az alanyi jogon járó kis- várdai fesztiválra is kerülő úton jutott ki a Bányavirág. Annál inkább furcsa ez, mert a folyó évadban két ragyogó előadás is született, a Bányavirág mellett az Álszentek összeesküvése is kiváló előadás. Nem biztos, hogy az információáramlás a kritikusok térfelén akadozik. Az alapvető problémát inkább abban látom, hogy a jelenlegi főrendező tévútra vezette mind az igazgatót, mind a társulatot. Kommercializálódott a rendszer, s ez a folyamat megállíthatatlannak tűnik. Pedig megtanulhattuk volna: „Hogy a színház nemcsak üzlet, hanem kultúrintézmény is, azt ma már szinte csak a kritika dokumentálja. Puszta létével. Egyszerűen azzal, hogy van. Hogy számon tartja és méltatja a színház produkcióját, az előadást és az előadott darabot. Tudvalévőén üzletről nem szoktak kritikát írni, csak reklámot. Mikor tehát a kritikus bírálattal tiszteli meg a színházat, tulajdonképpen minden más üzlet fölött álló kulturális rangját emeli ki és ismeri el. Más lapra tartozik, hogy a mai színház kezdi magára nézve kényelmetlennek találni ezt a megtiszteltetést. (...) Már alig csinál titkot belőle, hogy érdekeinek sokkal inkább megfelelne a független kritika leváltása - megfizetett kommünikével.” Nos, ezt a pár mondatot nem mostanában, hanem 90 évvel ezelőtt írta le egy Kárpáti Aurél nevű ember, aki más mellett színházi kritikákat is írt. Okosakat, érvelőket.

A Komáromi Jókai Színház kiváló társulat, 11 univerzális színésszel. Meddig bírhatják testileg, szellemileg azt az irdatlan megterhelést, aminek ki vannak téve? Ha közülük csak egy vezető színész hosszabb időre - Isten mentsen meg tőle - megbetegedne, nem lehetne kiosztani az új évadot. A vezetés részéről ez felelőtlen hazárdjáték. Vigasztaljon bennünket, hogy ilyen módon megnyílhatna az út a pesti celebeknek Komárom felé. A minap már bérletes előadást celebráltak Stohl Andrásék. Azt gondolom, át kellene gondolni a színház jövőjével együtt a küldetését is.

Caligula helytartója, 2012. Rendezte: Béres Attila.

(Kiss Gibbó Gábor felvétele)

MiDIATiR

Performanszok az időről

Az érsekújvári Zmeták Ernő Művészeti Galériában a közelmúltban Juhász R. József (művésznevén Rokkó) és Wenmin Tong közös, 60 perces performanszát élvezhették az érdeklődők. A produkció három részre tagolódott, a kínai hölgy kezdett, majd bekapcsolódott Rokkó (így átfedés jött létre a két akció között), aztán az utóbbi zárta a műsort. A triptichon az időről szólt. Nézzük a részleteket.

H. NAGY PÉTER

Mielőtt azzal foglalkoznánk, hogy a művészet és Rokkóék performansza milyen viszonyban van az idővel, arra kell utalnunk, hogy a tudományban sok-sok időirány különböztethető meg. Néhány ezek közül: az univerzum tágulása jelöli ki az idő kozmológiai irányát; a világ rendezetlenebbé váló szegmensei az idő termodinamikai irányát határozzák meg; az élőlények öregedése az idő evolúciós irányát képviseli; a múlt és a jövő különbsége az idő tapasztalati irányát szabja meg; a fény terjedésének iránya - ugyancsak a múltból a jövő felé - az idő elektromágneses irányát jelenti; a töltések szétterjedése az idő gravitáci- óshullám-típusú irányával áll kapcsolatban. Megkülönböztethetünk továbbá pszichológiai, oksági, részecskefizikai, kvantumfizikai és radioaktivitáson alapuló időirányokat is.

Ha szigorúan a tudomány felől közelítenénk az idő problémájához, akkor mindenekelőtt Einstein relativitáselmélete, Hawking Az idő rövid története című bestsellere és Lee Smolin Az idő újjászületése című könyve jelölhetné ki azt a háromszögelési pontot, melyen belül mozoghatunk. Ha viszont a művészet és az idő kapcsolatrendszerét próbálnánk feltárni, erre egy élet munkája is kevés lenne. Az időben kibomló folyamatok ugyanis szinte minden művészeti ágat és médiumot érintenek, a ritmustól kezdve a mozgóképekig. Nem is beszélve azokról a művekről, melyek magát az időt teszik témává (Cage-től, Dalitól kezdve a Pink Floydon és az időutazásos sci- fikenátProustig).

Ebben a történetben természetesen fontos szerepet játszik a performance art, amely alapvetően a testi, rituális és teátrá- lis történés térközében megvalósuló esemény bemutatását jelenti, és a kifejező- és magatartásformák eklektikus összekapcsolására épül (illetve konkrét színházi értelemben a vizuális művészetek színházát értjük alatta, de persze a kortárs képzőművészeti vagy konceptuális performansz és a perfor- mansz-színház elkülönül egymástól). Az avantgárd indíttatású performerek nem a kanonizált helyeket keresik, szándéRokkó szíve, Wenmin szája

(Fotók: Ersekújvári Zmeták Ernő Művészeti Galéria)

kosán a periférián mozognak és kerülik az intézményesülés látszatát. A performanszok általában sajátos köztes (liminális) világokat jelenítenek meg, melyekben csak médiumok és testek léteznek, az idő pedig történeti (allegorikus) vagy végtelen (szimbolikus). Ezt az utóbbit az akció lehetséges világa és a néző aktuális világa közti törésként lehet érzékelni.

Juhász R. József és Wenmin Tong közös, Time’s up - paralleles (Az idő múlása - párhuzamok) című performansza az érsekújvári galéria alagsorában, egy labirintusszerű térben zajlott. Az egyes pillanatok hosszú kimerevítésével, a hasonló tárgyak, mozdulatok és történetfoszlányok használatával a három különálló rész (Wenmin, közös, Rokkó) egységesen is értelmezhető komplex egésszé állt össze. Csak néhány mozzanatot emelünk ki. Miután a kínai hölgy elidőzött a fal felé fordulva, és nagyon-nagyon lassú stilizált kézmozdulatokkal előadott egy ülőszámot, felállt az asztalra, a pólóját a fejére húzta, és szintén lassú kézmozdulatokkal függőleges csíkokat húzott a hasára. Az ismétlés azt a kérdést (is) implikálta, hogy a test jelölése meddig folytatható, ugyanis a mozdulatból nem következik a megjósolhatóság, a tetszőleges számú mozdulat bármikor abbahagyható, de a néző nem tudja, hogy ez mikor következik be. A bőrszín elváltozása utalhat az idő irányára, ám a szekvencia elvben végtelen ismétlődése az egyik pillanatról a másikra meghozott döntés fluktuációjával áll kapcsolatban.

Miután Wenmin az elválasztófalhoz ment, az ajkát kezdte simogatni körkörösen, miközben az fekete színűvé vált. A fal másik oldalán Rokkó'a mellkasát kezdte ütni szabályos ritmusban (a tér akusztikája a hangot hatásosan felerősítette), ezzel mintegy sérüléseket okozva magának. A közös rész alatt a fal mindkét oldalán videofelvételek mentek, Wenmin felvétele Rokkó oldalán, és fordítva. Az anyagok egy időben készültek Budapesten és Chonggingben, de az időeltolódás miatt a kínai mégis hat órával korábbi, mint a budapesti. A képanyag tehát összekötötte a két performert, de az idő részben szét is választotta őket. Az élő előadás úgyszintén: a fal két oldala közös, de mégis egymástól elhatárolt térként funkcionált. A liminalitás tehát többszörösen is érvényesült, a különféle - a ruhák, kézmozdulatok szintjén is kimutatható - aszimmetriák és az élő performansz ritmusa a tapasztalati idő rétegeit tette láthatóvá és hallhatóvá a különféle médiumokon keresztül.

Az akció utolsó harmadában Rokkó összeépített két különböző időt mutató órát kerékké, melynek mozgása jelölte ki azokat a helyeket, ahol a performer régi, meghatározhatatlan rendeltetésű tárgyakkal és sóval nyomokat hagyott. Ezek az emlékezet rekvizitumaiként utaltak az idő - egyik - természetére, arra, hogy az idő megváltoztatja az emlékeket, sóval hinti be azokat. Ez a rész ugyanakkor az idő antropomor- fizálásaként is felfogható volt, hiszen Rokkó mintegy az időt reprezentálva (az helyett) hajtotta végre a mozgássorokat. Később az órapárt felerősítette egy gumiszalagra, amely így az idő flexibilitását, relativitását jelképezte. Az óra vonszolása emellett a viszonyítási rendszer és az idő elválaszthatatlansá- gát, dinamikus működését tette láthatóvá.

Juhász R. József és Wenmin Tong performanszai közel hozták azt a tapasztalatot, hogy a szóban forgó „műfaj” időalapú, de efemer (átmeneti, rövid ideig fennálló) művészet, amely a befogadó emlékezetében realizálódik. Ezzel egyrészt lehetőséget ad az üzenet egyéni dekódolására, de ez az idővel folyamatosan változik (az idő függvényében az egyik akcióelemet máris váltja a másik, ez lassíthatja, gyorsíthatja, de lehetetlenné is teheti az értelem megragadását). A befogadói műveleteket tehát ugyanúgy az idő különbségteremtő játéka határozza meg, ahogy a tapasztalati úton megszerezhető tudás is ki van téve az idő munkájának. A kultúrák találkozási és szétkap- csolási pontjain különös élességgel vetődik fel ez a dilemma. Innen nézve a fenti felsorolás kiegészíthető az idő performa- tív irányával, mely alkalmas arra, hogy a biológiai és a fizikai idő mellett prognosztizálhatat- lan időről is beszéljünk, melynek közege a mintázatot és a véletlent egyaránt előállító, megismételhetetlen művészi tevékenység.