Új Szó, 2015. május (68. évfolyam, 100-123. szám)
2015-05-16 / 111. szám, szombat
2015. május 16., szombat SZALON 9. évfolyam, 20. szám Akkor működik jól egy kulturális intézmény, ha tevékenysége nyomán a hagyományok élővé, mai történéssé képesek válni a közösség számára Szlov. magy. kult. - az intézményes tér A cikksorozat első részében a szlovákiai magyar kultúra teoretikus megközelítésére vállalkoztam, a második részben a Híd és az MKP kultúraképét elemeztem. Jelen írás témája a szlovákiai magyar kultúra alapja, az intézményrendszer. BEKE ZSOLT A legnagyobb szervezettel, a Csemadokkal kezdem, hiszen története kitűnően mutatja meg a kultúraszervezés sikereit és visszásságait - jó és rossz értelemben vett közép-európaiságunkat. „A szlovákiai magyarság önösszeszedése” Az 1949-ben, a jogfosztott- ság évei után létrejött szervezet amellett, hogy biztosítania kellett a kommunista eszmék terjedését, az értelmiségét vesztett magyarság összetartójává, a kulturális élet újjászervezőjévé is vált. A ’68-as reformok idején megfogalmazott, a nemzetiségek jogait érintő javaslatai progresszívek voltak, aminek következtében a husáki norma- lizáció során le is cserélték Dobos László elnököt és a vezetőséget. A problémák azonban már jelen voltak a kezdetektől fogva, igaz, rejtetten, és csak’89 után váltak nyilvánvalóvá. Ahogy Jobbágy István fogalmaz: „A nemzetiségi intézményrendszer csúcsán a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete (Csema- dok) állt, mely összefogta, de egyben - a totalitárius ideológia jegyében - ellenőrizte is a kisebbségi szerveződéseket.” Az ügynököket soraiban tudó Cse- madok nem volt képes tisztázni a helyzetét a rendszerváltás után. Ennek több oka is lehetett. Akkoriban került szóba, hogy a szervezet párttá alakul, s ezzel eleve diszkvalifikálta volna magát, nem beszélve az egyéb „kényelmetlenségekről”. Bárdos Gyula jelenlegi Csemadok- elnök 2015-ben is bagatellizálja az ügyet, a későbbi munkájukkal jóvátett megbicsaklásoknak nevezve az ügynökök tevékenységét. „Mondhatni, az egyéni kapcsolatok és a megbocsátás szándéka fölülírta az erélyes számonkérést. Bár az sem kizárt, hogy a túl buzgó tisztogatások böjtjeként néhány régióban akár meg is bénulhatott volna a Csemadok” - nyilatkozta Bárdos az Új Szónak. Talán a tisztázás elmaradásának romboló hatása, talán a képtelenség az új körülményekhez való alkalmazkodásra, vagy egyszerre mindkettő az oka a szervezet rendszerváltás utáni hanyatlásának. Tény, hogy nem tudott elfogadható módon megújulni sem programjában, sem a pénzszerzés tekintetében. A Csemadokot még ma is a múltban élés romantikája határozza meg, ahogy Münchausen módjára Bárdos fogalmaz: teljesíteni igyekeznek „a szlovákiai magyarság önösszeszedésének” programját. Ebben a programban egy szó sincs a kortárs művészetről, helyette műkedvelő társaságokról, hagyomány- őrzésről stb. esik szó. A pénzforrások elapadása, 1995- ben az állami támogatás megvonása tovább erősítette a Csemadok átpolitizáltságát. A rendszerváltás után az Együttéléssel állt közeli kapcsolatban, majd az MKP- val, egyszer pedig a Híddal is szövetkezett, igyekezve elérni az állami támogatás törvényi biztosítását. Programjában most is olvasható az alanyi jogon járó, a „zavartalan működést biztosító állami támogatásról” szóló törvény megteremtésének igénye. Mindezzel persze nem szeretném lebecsülni a helyi szervezetek munkáját, a problémát az országos vezetés szintjén kell keresnünk. Rendezvényeiket általában szervezési gondok, apadó érdeklődés és olykor dilettantizmus jellemzi, még akkor is, ha programjukban azt hirdetik, hogy a szakértelem záloga az „országos tanács, az országos elnökség, az elnökök tanácsa a területi választmányok aktív szervező és irányító munkája, valamint a felkészült szakmai háttér”. Csak egy példa: a Tompa Mihály Országos Verseny legutóbbi döntőjén a pedagógusok nyílt levelet fogalmaztak meg a járási zsűrik szakmaiságának növelését kérve. Miután Bárdos Gyula kijelenti, hogy a működő civil szervezetek többsége a Csemadokból nőtt ki, csak remélni tudjuk, hogy ezek szakmaisága, politikai szerepe, a támogatókhoz való viszonya nem követte „anyaszervezetüket”. Tóth Károly 2005-ös tanulmányában olvasható, hogy a politikai pártok és civil mozgalmak a rendszerváltás után közvetlen intézményi alapításokon és személyi összefonódásokon keresztül is kapcsolódtak egymáshoz. Tehát rögtön az elején bukni látszik a remény... Pártos legitimitás De mi történik ma? Említett tanulmányában Tóth a „(Cseh)- szlovákiai Magyar...” nevezetű (ernyő) szervezetekkel is foglalkozik, s megállapítja, hogy az ilyen etnikai alapon létrejövő, a szlovákiai magyarság egésze nevében fellépő szervezetek monopolhelyzetre törekszenek, „legitimitásukat elsősorban a magyarországi hatalmi központoknál vagy a szlovákiai magyar pártoknál keresik, és ennek legfőbb kifejeződéseként a hang- súlyozott/kizárólagos anyagi támogatásukat tekintik”. Ha megnézzük az általa is kezdeményezett Szlovákiai Magyarok Kerekasztala tevékenységét, sajnos megvalósulni látszik az elnevezésben rejlő rossz lehetőség. A Kerekasztal, szemet hunyva a támogatási rendszer átpolitizáltsága felett, éves jelentésében sikeresnek nevezte a Szülőföld Alap működését már 2010-ben is, a tulajdonképpen egyszemélyes MKP-s kuratóriumok időszakában. Nemrég pedig az MKP és a Híd közös indulása lehetőségének helytelen módon történt felvetésével, a 2016-os parlamenti választáson megszerezhető erős képviselet vízióját kihasználva sikerült egy övön aluli ütést mérnie a Hídra. így áll tehát a pártok és a civil szervezetek viszonya. Ezt támasztja alá két magyarországi szakember, Bárdi Nándor és Misovicz Tibor 2010-es, de ma is érvényes megállapítása. Szerintük az oktatási és kulturális-közművelődési mezőn belül a kisebbségi pártok ellenőrzik a forráselosztást, ami a kisebbségi intézményesség átpolitizáltságát, függőségét eredményezi. Majd konkrétabban is kiemelik, hogy „a pályázók és a forráselosztók gyakran ugyanazon személyek, illetve közeli viszony áll fent közöttük”. A kör bezárult, az átpolitizáltság rátelepszik a civil szektorra, nagyban nehezítve a minőségi szakmai munkát. S aki ebből kimarad, kis pénzből, önkéntesként végzi el a feladatát, ami nem mutat jó irányba, hiszen az ilyen szervezetek nem versenyképesek, és a fenntarthatóságuk sincs biztosítva. Az átpolitizáltság és az intézmények elemzett működésmódja magyarázatul szolgálhat arra, hogy a szlovákiai magyar kultúrára fordított összegek miért tűnnek el valós eredmények nélkül a rendszerből. Másrészt pedig a bemutatott, különféle lobbitevékenységekkel súlyosbított érdekháló az, ami bénítóan hat a közéletre és ellehetetleníti a vita kialakulását is (s hogy ebbe a vitanélküliségbe mennyire beleszokott a közeg, jól mutatja az oktatásügyi minisztérium által az Állami Pedagógiai Intézet állásfoglalása ellenében visszadobott új szemléletű történelemtankönyvek esete, mikor csak a magyar történelemtanárok egyesülete tiltakozott). A szegregáción túl Miután a szlovákiai magyar intézmények átpolitizáltságának oka és mértéke némileg világossá vált, érdemes megnézni a szakmaiság, a minőség - természetesen relatív - szintjének problémáját. Akkor működikjól egy kulturális intézmény, ha működése nyomán a hagyományok, legyenek azok bármilyenek - irodalmi, folklór, képzőművészeti stb. -, élővé, mai történéssé képesek válni, akár egy kis közösség, akár egy nagyobb számára. Ebből következik, hogy a hagyományos értékek meddő halmozása, azokat meg nem szólaltató őrzése, dilettáns használata soha nem válik relevánssá a társadalom számára, mindig is szakmaiat- lanság, provincializmus marad. Ezeket szem előtt tartva lenne értelme foglalkozni a művészettel, a kultúrával, s utat nyitni a kortárs folyamatoknak. Ha megnézzük mondjuk a kormányhivatal által az utóbbi években támogatott projekteket, azt láthatjuk, hogy a szervezetek jó része nem képes átlépni ezt a küszöböt. Falunapszerű események, haknizó fellépőket programra tűző estek, böllérversenyek, botrányos tartalmú kiadványok... Arról nem is beszélve, hogy a könyvterjesztés nem lehet annyira üzleti kérdés, hogy szépirodalom, szellemtudomány szinte ne is kerüljön a kínálatba. De ezekkel részletesebben nem is foglalkoznék, inkább a szakmaiság, a minőség felé mutató irányokat emelném ki, hiszen ez az, ami elősegítheti a kisebbségi lét új modelljét, a szegregá- lódás, az elvágyódás, valamint az asszimiláció mértékének csökkenését. Hiszen ha elfogadjuk a Bár- di-Misovicz szerzőpáros vélekedését, mely szerint kulcskérdés, hogy a magyarországi közönség egyenrangúan tekintsen a kisebbségi magyar közösségek kulturális eredményeire, ahol az egyenrangúság azt is jelenti, hogy „ugyanazok a minőségi kritériumok érvényesek rájuk, mint másra”, akkor a szlovákiai magyar kultúra azon útjai válnak értékessé, melyek ilyen, sőt a nemzetközi mezőnybe való tartozáshoz elengedhetetlen minőségi kritériumokat mutatnak. Mindenekelőtt a szlovákiai magyarok számára legköny- nyebben elérhető szlovák és magyar tudományos és művészi intézményekkel, szervezetekkel való magas szintű kapcsolattartás segítene (bár Magyarországon a pökhendi politikának köszönhetően az utóbbi időben sikerült a feje tetejére állítani szinte mindent, ezek a lehetőségek ennek ellenére sem vesztek el). Jó példa a kapcsolattartás előnyeire a kultúra más-más területét képviselő Fórum Intézet, a Kalligram Kiadó, a két kőszínház vagy az Ifjú Szivek. Az említett intézmények kapcsolatrendszerüknek köszönhetően tudták erősíteni tevékenységük tudományosságát, művészi színvonalát. Sajnos nagyon lassan távolodik a civil társadalom attól a helyzettől, melyet Tóth Károly így írt le: „A ldsebbségi intézményrendszer alig ismeri a »civil szektor«, a »civil szféra«, a »civil szervezet« fogalmát. /.../ Helyette »szlovákiai magyar intézményekről«, »szlováldai magyar szervezetekről« beszél, amelyek egyszerre rejtenek etnikai, nyelvi-kulturális és hatalmi tartalmakat, éppen ezért az érintkezés, az átjárhatóság alig adott a többségi és a kisebbségi szféra között.” Tóth szerint mindez tudatosan történt így a rendszerváltás után, „az elkülönülés ideológiai következményeit” is vállalva. Ennek feloldásában nagy szerepet játszhat a Kerekasztal kezdeményezése, a madari.sk weboldal, mely a magyarokat hozza közelebb a többségi nemzethez azzal, hogy szlovák nyelven közöl írásokat a szlovákiai magyarok problémáiról, személyiségeiről, értékeiről. Ha még tágabb perspektívából nézzük, akkor a nemzetközi intézményekkel történő kommunikáció lehet a második lehetőség a szakmaiság elmélyítésére. Kiaknázatlan lehetőségek rejlenek a különböző színvonalas hálózatokhoz való csatlakozásban, mely a hálózati struktúrán túl működőképes nemzetközi közösségek kialakítását is elősegíti. Az Európai Dzsesszhálózat egyetlen szlovákiai tagja egy magyar szervezet, az Are you Free? nevű, free dzsesszre és improvizatív zenére szakosodott fesztivál szervezője, a Na’conxypan PT. A nemzetközi kortárs művészeti életbe kapcsolódott be Transart Communication fesztiváljaival a Stúdió érté, illetve napjainkban az At Home Gallery, ahol sok országból megfordulnak művészek. Harmadjára a (közönség)ne- velést kell megemlíteni. Például olyan kezdeményezésekkel, melyek a diákokat szólítják meg. Ezek esetében is fontos a szakmaiság, hogy a gyerekek ne az unalmas, nosztalgiával és pátosszal teli haknikkal találkozzanak, hanem élő, őket érintő problémákkal szembesüljenek. A Magyarországon már előrébb járó drámapedagógia eszköztárát kezdte használni először Szlovákiában például a budapesti Káva Kulturális Műhellyel együttműködő Vekker Műhely, majd a Thália Színház is. Fontosak a Szlovákiai Magyar írók Társasága rendhagyó irodalomórái kortárs szerzőkkel. Ugyanakkor nem pusztán a fiatal generációt érdemes mai eszközökkel megszólítani, ebben segíthetnek a beavató színházi előadások. A negyedik fontos elem pedig a támogatási rendszer. Erről a következő részben lesz szó. Ai Weiwei kínai művész és politikai aktivista Zodiakus című bronzszobrai Wyomingban (TASR/AP - illusztrációs felvétel)
