Új Szó, 2015. május (68. évfolyam, 100-123. szám)
2015-05-09 / 105. szám, szombat
20 Szalon 1945 ♦ március 4. - Finnország hadat üzen Németországnak. ♦ március 9-10. - Tokió ellen 334 amerikai B-29- es bombázó intéz támadást. A gyújtóbombázás 100 000 áldozatot követel. ♦ március 17. - Edvard Beneš és a londoni emigráns csehszlovák kormány képviselői a moszkvai kommunista csehszlovák csoporttal és a csehszlovákiai ellenállás képviselőivel egyeztetik az új kormány programját. ♦ március 19. - Hitler „Nero” parancsa elrendeli a teljes németországi infrastruktúra elpusztítását. + március 23-24. - az angol és amerikai csapatok átkelnek az Alsó-Rajnán. ♦ április 1.-az amerikai csapatok Japán eredeti déli területeihez érnek, szállnak partra Okinaván. ♦ április 2. - a Vörös Hadsereg megkezdi Bécs ostromát, amely április 13-ig tart. ♦ április 4. - a Vörös Hadsereg eléri Magyarország utolsó települését, Nemesmedvest. Az előrenyomuló szovjet csapatok beveszik Pozsonyt. ♦ április 5. - a szociáldemokrata Zdenék Fier- linger vezette csehszlovák kormány jóváhagyja a kassai kormányprogramot, amely a cseh-szlovák viszony rendezése mellett a német és magyar kisebbségek felszámolását is célul tűzi ki. ♦ április 21. - Az amerikai hadsereg cseh területre ér. ♦ április 25. - szovjet és amerikai csapatok találkoznak az Elbánál. Tor- gau városa közelében az I. Amerikai Hadsereg 5. hadtestének előretolt osztaga, a 69. gyaloghadosztály katonái felveszik a kapcsolatot a Vörös Hadsereg 58. számú gárdahadosztályával. ♦ április 28. - Mussolinit olasz partizánok kivégzik. ♦ április 30. - a szovjet csapatok elfoglalják a Reichstag épületét, Hitler a Führerbunkerben öngyilkos lesz. Politikai végrendelete értelmében Dö- nitz tengernagy alakít új kormányt. München amerikai csapatok kezére kerül. ♦ május 2. - a berlini helyőrség leteszi a fegyvert, a német fővárost elfoglalja a Vörös Hadsereg. ♦ május 3. - a szovjet hadsereg befejezi Szlovákia elfoglalását. ÚJ SZÓ 2015. MÁJUS 9. www.ujszo.com A háború után alapvetően változott meg a cseh és szlovák „többségnek" a német és magyar kisebbséghez való viszonya Mit hozott számunkra 1945? Hetven éve, 1945. május 8-án ért véget az emberiség máig legpusztítóbb fegyveres konfliktusa, a második világháború. Az alábbi írásban arra a kérdésre keresem a választ, mit hozott nekünk, felvidéki magyaroknak a háború befejezése. SIMON ATTILA Egyetemi oktatóként azt kell tapasztalnom, hogy a fiatalabb generációk számára 1945 nem több más történelmi évszámoknál. Körülbelül ugyanazt a reakciót váltja ki belőlük, mint 1526 vagy 1914, ami bizonyára így van rendjén, számomra mégis furcsa, hiszen az én generációm olyan világban nevelkedett, amikor a hivatalosan fel- szabadulásnak nevezett eseménysor még élő tapasztalat volt a nagyapáink és apáink számára. Front előtt, front után Sőt mi több, egyfajta új időszámítás kezdete, amit azzal a szófordulattal fejeztek ki, hogy a front előtt, a front után vagy épp a front alatt. A háborút húsba vágó valóságként falvainkba és városainkba ugyanis az azokon 1944 végén 1945 elején átvonuló front hozta el. Szerencsésebb vidéken ez csupán néhány nap, egy-két hét volt, de például a Garam mentén több hónapos szörnyű időszak, amikor az ott élőknek hetekig pincékben meghúzódva kellett hallgatniuk a fölöttük süvítő, mellettük becsapódó lövedékek hangját, s amikor a háború minden szörnyűsége - a sebesülés, a halál, az éhezés és az erőszak - beköltözött otthonaikba. A mai Dél-Szlovákia korabeli lakossága számára az 1944 végén, 1945 elején megérkező front nagy tapasztalatát az orosz katonaság megjelenése és viselkedése jelentette. A szovjet hadsereget évtizedeken át felszabadítóinkként kellett tisztelnünk, ám napjainkban már heves vita folyik arról, tényleg azok voltak-e. Hiszen megszabadították ugyan térségünket a nácizmus szörnyű valóságától, de a szabadság helyett a gondolat és cselekvés gúzsbakötésének a rendszerét hozták magukkal. Az orosz hadsereg átvonulása régiónkon máig feltáratlan és kibeszéletlen történet. Kibeszéletlen, mert nagyszüle- ink ugyan az almáriumba az üvegen keresztül benyúló muszkák - utólag fölöttébb mulatságosnak ható - eseteit ugyan elmesélték, de az ugyanezen katonák által elkövetett erőszakot igyekeztek eltemetni magukban. Pedig talán nincs is olyan település tájainkon, amelynek lakossága az orosz hadsereg tagjai által elkövetett erőszak valamely formájának áldozatul ne esett volna. S ez sajnos nemcsak a karórák, a biciklik elzabrálását jelentette, hanem a fizikai erőszakot is. Volt, ahol a családapát lőtték agyon, mert nem adta első szóra az egyetlen soványka tehénkéjét, máshol egy német katonai sapka viselése volt ok arra, hogy a hazafelé tartó fiút agyonlőjék, de még gyakoribb volt a nők elleni erőszak. A szakirodalom szerint az oroszok 1945 tavaszától a tél beköszöntéig csak Németország területén mintegy 2 millió nemi erőszakot követtek el, de Budapesten is 100 ezret meghaladó volt ennek a száma. Régiónkat illetően ugyan nincsenek adataink, de illúzióink sem lehetnek. Még akkor sem, ha ezekről az esetekről sem a megalázott családok, sem a szomszédok nem szívesen beszéltek, s persze 1989-ig a szovjet katonákról nem is volt ajánlatos ilyeneket mondani. Mint ahogy sokáig nem volt ildomos beszélni a málenkij robotra elhurcolt felvidéki magyarok ezreinek sorsáról sem. Pedig az Ung-vidéki és bodrogközi falvak számára ez a front átvonulásától is keserűbb és tragikusabb tapasztalat volt. De tömegesen hurcoltak el magyarokat a szovjetek Szepsi körszláv nemzetállam megteremtéséért - amely végül mégsem valósult meg - ugyanis nagy árat kellett fizetni, hiszen a Szovjetunió, az etnikai tisztogatás legfőbb patrónusa nem kevesebbet kívánt cserébe, mint az 1938 előtti csehszlovák parlamentáris demokrácia lebontását és az ország szovjet érdekszférába való betagolá- sát. Erre a korabeli cseh-szlo- vák politikai elit - a németeken (és magyarokon) vett reváns és a tisztán cseh és szlovák nemzetállam megteremtésének lehetőségétől elkápráztatva - készségesen hajlandó is volt. Csehszlovákia számára 1945 és egyben a második világháború után újrakezdés szimbolikus pillanata április 5. volt. Az a nap, amikor Kassán, az ott az előző nap bemutatott (de már az előző betekben, Moszkvában összeállított) csehszlovák kormány nyilvánosságra hozta programját, amely egyfajta új alkotmánya lett a háború utáni időszaknak. A kassai kormány- program kompromisszum volt a Beneš köré csoportosuló londoni és a Klement Gottwald vezetnapokban és években a tisztán szláv nemzetállam megteremtése érdekében Csehszlovákiában a németekkel és a magyarokkal történt, meglehetősen jól feldolgozott része a korszak történelmének. Most leginkább arra a mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet, hogy 1945 nem csupán olyan egyszeri eseményeket hozott magával, mint a németek vad elűzése, a magyarok és németek állam- polgárságának elvétele, az ún. anyások (vagyis az első bécsi döntés után az arbitrázsterületre költözött anyaországiak) elűzése, a magyarok vagyonának konfiskálása, a magyar szó betiltása, a magyar iskolák bezárása stb., hanem egy ettől mélyebb és hosszú távon súlyosabb változást indított el. A cseh és szlovák „többségnek” a német és magyar kisebbséghez való viszonyának a megváltozását. Ez a viszony ugyanis a két háború közötti időszakban alapvetően egyfajta kölcsönös elfogadásra és ebből kifolyólag kölcsönös alkalmazkodásra épült. 1945 után azonban a többség már nem fogadja el a kisebbség jeOtthonaikból kiűzött németek várnak a menet indulására (Képarchívum nyékéről, vagy a gömöri Abafa- láról és Nagybalogról is. Ez utóbbi eset azért is nehezen érthető, mert máig semmilyen logikus magyarázata nincs annak, hogy a Balog-völgyi kis falvak közül miért Nagybalogról hurcoltak el 136 fiatal férfit és nőt, miközben a szomszédos falvak lakosságát semmiféle hasonló atrocitás nem érte. A közel 10 ezer szlovákiai magyar, akit a szovjetek ezekben a hónapokban elhurcoltak, megérdemelne egy központi emlékhelyet. Talán épp Kisgéresben, ahol a 130 elhurcoltból 104 sohasem tért haza. A nemzetállam ára 1945 nemcsak az egyének, hanem a nagyobb közösségek, nemzetek, országok sorsát tekintve is mérföldkő volt. így Csehszlovákia számára is, a- melynek utódállamaiban, Csehországban és Szlovákiában hajlamosak kizárólagosan győzelemként ünnepelni az 1945-öt. Közben nem tudatosítják mindazokat a negatívumokat, amelyeket ez az év az akkori ország valamennyi lakosa számára hozott. A tisztán te moszkvai kommunista emigráció elképzelései között, mégpedig úgy, hogy mindkét fél a saját „sötét oldalát” építette bele. Benešék készségesen elfogadták a politikai és társadalmi élet Gottwaldék által preferált átépítését, a kommunisták pedig (akik eredetileg még jó és rossz németekben, illetve magyarokban gondolkodtak) idomultak a kollektív bűnösség Benešék által támogatott elvéhez. A kassai kormányprogram 14 pontja három fontos mozzanatra csupaszítható le. Külpolitikai szempontból rögzítette Csehszlovákia függését a Szovjetuniótól, belpolitikai szempontból az 1938 előtti liberális demokráciát a nemzeti front konstrukciójára épülő „népi demokráciával” cserélte fel, nemzeti szempontból pedig megfogalmazta a tisztán szláv nemzetállam igényét és kiépítésének eszközeit. Azt, hogy 1945-tel kezdődően Csehszlovákia mennyire letért az európai értékek útjáról, legjobban a nemzeti kérdés megoldásának a gyakorlata jelezte. Mindaz, ami a kassai kormányprogram szellemiségétől áthatva a következő hólenlétét és eltérő szokásait, az alkalmazkodás pedig egyoldalúvá válik - csak a kisebbség gyakorolja. Abban, hogy ez az intoleráns szellem felülkerekedett, meghatározó szerepe volt a háború lezárást követően kialakult - és alapvetően felülről gerjesztett - közhangulatnak, ami tragikus események láncolatát indította el. Etnikai tisztogatás volt A cseh történetírás szereti a cseh nemzet háború alatti szenvedése által kiváltott spontán harag számlájára írni azokat az eseményeket, amelyek 1945 tavaszán a szudétanémet vidéken lejátszódtak. Csakhogy ez az állítás több sebből is vérzik. A cseh közvélemény ugyanis hajlamos elfeledni, hogy a háború éveiben európai léptékben is milyen magas volt közöttük a német megszállókkal való kollaboráció mértéke, s hogy a cseh hadipar jelentősége miatt Hitler a viszonylag magas munkabérekkel, magas fejadagokkal eredményesen pacifikálta a lázongásra amúgy sem nagyon hajlamos cseh lakosságot. A vad elűzés időszakában lejátszódott tragikus események - amelyek mintegy 20-30 ezer német halálos áldozatot követeltek - hátterében pedig korántsem a spontán népharag, hanem a felülről irányított tudatos etnikai tisztogatás terve állt. Közismert, hogy az ún. brünni halálmenetnek mintegy 1700 áldozata volt, ezek egy részét egyszerűen agyonlőtték, más részük a Brünnből való kiűzetésük során végkimerültségben, betegségben hunyt el. Arról azonban ritkábban hallani, hogy Edvard Beneš köztársasági elnök alig két héttel a fenti tragikus események előtt épp a morva város főterén elmondott beszédében biztatott minden cse- het a németkérdés végleges „likvidálására”. Azok a tömeggyilkosságok és kivégzések pedig, amelyek Ústi nad Labemben vagy a szudétanémet fővárosként is számon tartott Liberec- ben (Reichenberg) történtek, egyértelműen az ún. forradalmi gárdáknak a számlájára írhatók, amelyek a Szovjetunióban toborzott és a későbbi államelnök, Ludvik Svoboda vezetése alatt álló ún. első csehszlovákhadtest katonáiból verbuválódtak, s a- melyeket a csehszlovák politikai és katonai vezetés küldött a határszélre. S bár Szlovákiában a tisztogatás mérsékeltebb eszközökkel zajlott, itt is történtek tömeges kivégzések. Például a ligetfalui internálótáborban, ahol egyes feltételezések szerint - a történtek, hála Szabó József kutatásainak, lassan ismertté válnak - több mint ötszáz főt, magyarokat és németeket öltek meg a háború befejezése utáni hetekben. Gyilkosaik pedig u- gyanúgy az akkor már első csehszlovák hadsereggé átnevezett Ludvik Svoboda-féle hadtestből kerültek ki. Súlyos örökség Csehszlovákia számára tehát 1945 nem egyszerűen a háború végét jelentő korszakhatár, hanem a cseh és szlovák közgondolkodás szempontjából is cezúra volt. Az intolerancia és a nemzeti türelmetlenség felül- kerekedésének éve, ami szorosan összekapcsolódik a demokratikus politikai keretek lebontásának kezdetével is. Ekkor vált ugyanis világossá, hogy az az ország, amely a két háború közötti időszakban meglehetősen jó képet - talán a megérdemeltnél is jobbat - alakított ki magáról a világban, letér a korábbi útjáról: a parlamentáris demokrácia helyett a totalitárius állam felé, a méltányos nemzetiségi politika helyett pedig az etnikai tisztogatások gyakorlata felé indul el. Mindannak a végére, ami ' 1945-ben kezdődött, 1989 tett pontot. Legalábbis abban az értelemben, hogy a szovjet tömb széthullott, az egypárti diktatúrát pedig demokrácia váltotta fel. A nemzeti intolerancia azonban tartósnak bizonyult, s a cseh és a szlovák nemzettudat szerves részévé vált. Ez talán 1945 legsúlyosabb öröksége. A szerző történész
