Új Szó, 2015. május (68. évfolyam, 100-123. szám)
2015-05-02 / 100. szám, szombat
2015. május 2., szombat SZALON 9. évfolyam, 18. szám A nyelvre való fókuszálás, a magyar mint regionális nyelv, a kisebbségek pozitív diszkriminációja az MKP és a Híd programjában is visszaköszön Szlov. magy. kult. - a pártok szemével A kortárs kultúra és művészet - valószínűleg elképzelés híján - szinte nem is szerepel a programokban (TASR - illusztrációs felvétel) Cikksorozatunk első részében a szlovákiai magyar kultúra elméleti megközelítésére vállalkoztam, a második részben azt vizsgálom, hogy a két jelentős, magyarokhoz köthető párt miként vélekedik a (magas) kultúra szerepéről. BEKE ZSOLT Elemzésemben a Híd két tervezetét veszem alapul, a Polgári vízió 2016-ot, amely - ahogy Bugár Béla bevezetőjében olvasható - programként és a nem tárgyalt kérdésekben az eligazodást segítő iránytűként szolgál, valamint a kulturális alapot érintő újabb nyilatkozatokat. Két forrás áll rendelkezésre az MKP esetében is: a pártprogram, valamint a barokkos című A szlovákiai magyar közösség megmaradásának és gyarapodásának, valamint Dél-Szlová- kia gazdasági felzárkóztatásának intézményi feltételei. A Híd-féle ötletbörze A Híd Víziója a nyitottságra, a párbeszédre épít, szempontunkból lényeges eleme a kulturális és oktatási önkormányzatiság tervbe vétele, amihez a kisebbségek jogállását szabályozó törvény elfogadása, illetve a kisebbségekért felelős kormányzati pozíció tartalmi és szervezeti stabilizációja társul. További fontos rész a kisebbségi kultúra finanszírozása kereteinek rögzítése, és a közigazgatás átszervezése a valós szociális, gazdasági és kulturális viszonyoknak megfelelően. A részletek szemügyre vétele előtt érdemes megemlíteni két múltbeli eseményt, amely más megvilágításba helyezi a Víziót. Az egyik a kormányhivatal nemzeti kisebbségi kultúra programjának elhibázott pályázati struktúrája, melyben például nem lehet a kisjátékfilm vagy a kortárs képzőművészet projektjeivel pályázni. A struktúra megváltoztatására a Híd jelölte ldsebbségi miniszterelnök-helyettes, Rudolf Chmel vezetése alatt lett volna lehetőség, de a Radičová- kormány másfél éves fennállása ehhez kevésnek bizonyult. A másik szintén a pályázási feltételeket érinti: a kormányhivatal kisebbségi főbiztosi posztjának feladása a Fico-kormány idején. Az azóta eltelt időszakban sokat nehezedett a pályázás: említsük meg például a kft-ék kizárását a pályázatból, a túlértelmezett törvényeket, a szabályok szigorodását, nem utolsósorban pedig nehezebb lépéseket tenni a keretösszeg csökkenése ellen. A Szlovákiai magyar nemzetpolitikai stratégia című fejezet első része az önmeghatározással foglalkozik. Egy negatív megállapítással indít, retorikailag nyilván azért, hogy a végkifejletet pozitívvá tegye: ,A szlovákiai magyarság a magyar kulturális nemzet része, de emellett ma egy közös név, jól körülírt regionális identitás és szimbólumok nélküli közösség is.” Innentől kezdve a Híd javaslatainak nagyobb része finoman szólva sem komolyan átgondolt terv, inkább látványos, de a lényeget elkerülő megoldásnak tűnik. A Felvidék helyébe a Dél- Szlovákia kifejezés bevezetése ugyan jó választás, a fogalom nem feleslegesen terhelt, a szlovák nyelvben is felbukkan, viszont az már probléma, hogy egy párt szeretne ilyesmit meghatározni. Kétségeim vannak afelől, hogy a nyelv működése ilyen lenne. Amit egy párt tesz, az politika, s így tetteinek más hatása van kétpólusú világunkban, mint a nyelvújítókénak, ráadásul más korban is élünk. Nagyjából ez a helyzet a szlovákiai magyarság közös szimbólumainak kiválasztásával is. Mintha a Híd a hiányzó civil kezdeményezéseket szeretné pótolni. Nem beszélve arról, hogy nagy kérdés: mit lehetne kezdeni egy dél-szlovák zászlóval és címerrel, s hogy ezt a szlovákok vajon barátságos lépésként fognák-e fel. A dél-szlovákiai magyar imázskampánnyal és brand létrehozásával tulajdonképpen megint csak egy politikai mezőben meghatározott elvek szerint kialakított egyetlen kultúrakép válna dominánssá, elnyomva más szempontokat - ennek egyik rossz példája a Fidesz jurtás-nyilazós kultúraexportja. Ez nagy politikai befolyást jelent a kultúrára nézve. S ezt a félelmet támasztja alá a Vízió következő mondata is: „A finanszírozáson belül ésszerű kompromisszumokat kell találni szakmaiság és politika, valamint standard és feltörekvő pályázók között.” A fontos kulturális emlékeket listázó dél-szlovákiai kulturális kataszter létrehozása támogatható ötlet, de még mindig csak az értékőrzésnél vagyunk, nem a kortárs művészetnél. Ez utóbbinak lehetne fóruma a fontosabb intézményeket és tevékenységüket bemutató, tervezett weboldal. Ami viszont valószínűleg ott bukna el, hogy egyszerre kellene beszámolnia mondjuk a Csemadok dalárdaversenyéről és a magyar irodalom legjobbjai könyveinek megjelenéséről. A továbbiakban felvázolt megoldásokkal inkább többé, mint kevésbé egyet lehet érteni, különösen a mozaikidentitást érintő gondolatokkal, melyek lehetővé teszik a magyar közösség számára az aktív kapcsolatot az olyan állampolgárokkal is, akiknek több komponensből, köztük egy magyar részből adódik össze a személyisége. A már említett kulturális (és oktatási) önkormányzatiság nem különösebben részletezett terve - megfelelően kivitelezve - valóban biztosíthatja az intézményrendszer és a kultúrafinanszírozás stabilitását, fejlődését. Feltűnő, hogy a kortárs kultúra és művészet - valószínűleg elképzelés híján - szinte nem is szerepel a Vízióban, helyette a Híd a nyelvet teszi meg a nemzetpolitika központjává. Nem mintha a magyar regionális hivatalos nyelvként történő elismertetése, a jogtudatosság, valamint a vizuális és írásos kétnyelvűség elősegítése nem lenne pozitív gondolat. A nyelv középpontba állítása talán a politikai (-filozófiai) elméletek „magaskultúra-nélküliségét” tükrözi. Éppen ezért jelenthet nagy lépést a Híd törvénytervezete a Kisebbségi Kulturális Alap létrehozásáról, amelynek előképe a kulturális minisztérium ősszel elfogadott törvénye egy Művészeti Alap létrehozásáról. A minta tehát egy kormánytól nagyrészt független, önálló, garantált keretösszeggel gazdálkodó intézmény, mely egy évnél hosszabb távra is tud tervezni. A sajtóanyagokból annyit lehet megtudni, hogy a Kisebbségi Kulturális Alapban az autonómia elve érvényesülne, a 13 (együttesen mintegy 800 ezer főt számláló) kisebbség maga dönthetne a 8 milliós keretből (a mostani kétszereséből) neki járó összegekről, minden kisebbség többségben lenne a saját kuratóriumában, melynek szakmaiságát a legfontosabb kulturális szervezetek biztosítanák. Az MKP hangsúlyai A Híd Víziójának és a Magyar Közösség Pártja programjának összevetéséből kitűnik, hogy a Híd programja még mindig komplexebb, lddolgozottabb és konkrétabb, illetve korszerűbb terminológiát használ. Az MKP regionális pártként általánosabban, több harci metaforát alkalmazva fogalmaz, s ezekből kifolyólag több benne a redundancia, a közhely. A témánkat érintő kérdésekben viszont meglepő a két a- nyag hasonlósága, szinte u- gyanazokat olvashatjuk, kisebb hangsúlyeltolódásokkal. Visz- szaköszön az MKP programjában a Dél-Szlovákia kifejezés következetes használata, a kulturális és oktatási autonómia (megspékelve a területivel), a magyar regionális nyelvként való rögzítése, a jogtudatosság növelése, a kisiskolák megtartása, a magyar iskolarendszer erősítése stb. Míg az MKP mozaiktársadalomról beszél, addig a Híd mozaikidentitásról - láttatva a két politikai irányultság közti különbséget. Az MKP programja sok helyen hangsúlyozza az európai értékek iránti elkötelezettséget, a demokrácia fontosságát, a keleti-orosz kötődések bajosságát, a magyarországi politikai eseményekbe való be nem avatkozást, valamint a hasonló értékekkel azonosuló szérveze- tekkel, pártokkal való együttműködést. Ugyanakkor a párt honlapján a keleti nyitás politikáját meghirdető, az EU-irány- vonalat megkérdőjelező, etatista Fidesz és KDNP jelenik meg a Társoldalak ablakban az MKP ifjúsági szervezetéből kinőtt Via Nova és az Európai Néppárt mellett. Csáky Pál jelenléte a Fidesz-nagygyűléseken, a Jobbik és a Via Nova kapcsolata erősen megkérdőjelezi a leírtak hitelességét. A civil és a politikai szerepek nem egészséges keveredése a szlovákiai magyarok esetében a kezdetektől jelen van (erre utaltam már a Hídnál is), és az MKP programjában szintén megmutatkozik: „Közösségi szempontból értelmezve a párt szerepét az MKP több mint csupán egy politikai párt a sokközül. Tekintettel a szlovákiai magyar közösség nagyságára, ám hiányzó intézményeire, az MKP felvállalja a közösségi érdekek tágabb értelemben vett képviseletét is.” Az MKP és a Csemadok viszonya sokszoros összefonódást mutat. Elég, ha az MKP választási akcióin látható Csema- dok-műsorokra vagy az MKP által vezetett kuratóriumok Cse- madokot támogató döntéseire gondolunk. A Csemadok említése a pártprogramban ezért is árulkodó. Egyfelől az összefonódást emeli ki, másfelől a modernség hangsúlyozása ellenére is az értékőrzés programját, a kortárs helyett a jelenkori művészet támogatását mutatja. Hogy a Csemadok - s főleg a választásokkor mobilizálható tömegbázisa, sokakhoz eljutó „független” véleménye - kelendő portéka, bizonyítja, hogy 2010-ben, a Híd és a Csemadok vezetősége tárgyalását követően egy olyan törvényjavaslat megalkotásáról volt szó, mely a Csemadok intézményes háttérének feltételeit biztosítaná. Nem hiába írta a Csemadokot jellemezve 2004-ben Tóth Károly, hogy „a pártállami beideg- ződöttségeket követve mindig valamely párt befolyását igyekezett a saját hasznára fordítani”. A pártprogramnál sokkal konkrétabb, terminológiáját tekintve korszerűbb az MKP autonómiatervezete. Első, helyzetfelmérő, a „környezettanulmányt” azonban hanyagoló része részletes, bár olykor a nemzetközi (jogi) dokumentumokat felülértelmező érvelés az autonómiakövetelések jogossága mellett. Rávilágít a nyelv- használati jogok aránytalanságaira, hogy a közigazgatási határok nacionalista jellegű megvonása nemzetközi vállalásokba ütközik, Dél-Szlovákia gazdaságpolitikai elhanyagoltságára stb. S újra előkerülnek a Híd Víziójánál már tárgyalt gondolatok: a nyelvre való fókuszálás, a magyar mint regionális nyelv, a kisebbségek pozitív diszkriminációja, a szerves régiók jelentősége. Nem véletlen ez az egybeesés, hiszen ahogy a szakiroda- lom leírja, az állami nacionalizmus az egyéni jogokat betartva háromféle eszközt használhat a kisebbségek erejének csökkentésére: a kisebbségek lakta területeket érintő belső migrációt és telepítési politikát, a hatalom és a határ kérdését a belső közigazgatási alegységekben, a nyelvpolitikát. S ezzel eljutottunk az autonómia kérdéséhez. A Híddal ellentétben az MKP-nál a személyi elvű mellett megfogalmazódik a különleges jogállású regionális önkormányzat kialakítása is - újra a kultúra rétegzettségének figyelembevétele nélkül. A személyi elvű kisebbségi önkormányzat jogkörei elsősorban a kultúra, az oktatás, a tömegtájékoztatás és az anyanyelvhasználat területén fogalmazódnak meg. A különleges jogállású regionális önkormányzatok esetében a kultúrát érintő tervek nem sokban térnek el a személyi elvű autonómiáétól, a regionális nyelvi státust leszámítva. (Az autonómiaformák bővebb tárgyalására itt nincs terünk.) Illúziók helyett Minden azon fog múlni, hogy a vázolt tervek milyen konkrét alakot öltenek. De ne legyenek illúzióink. Ahogy Rogers Brubaker, amerikai szociológus mondja: „Ha tudatában vagyunk, hogy az etnikai és nacionalista vezetők nemcsak a politikáért, de a politikából is élnek - hogy Max Weber klasszikus megkülönböztetésével éljek -, valamint annak is tudatában vagyunk, hogya vezetők érdekei és az általuk állítólagosán képviseltek érdekei eltérhetnek egymástól, akkor nem fogjuk kész- pénznekvenni e vezetőkkijelen- téseit az általuk állítólagosán képviseltek meggyőződéséről, vágyairól és érdekeiről.” Mi lehet a megoldás? A politika akkor tenne jót, ha csak keretet biztosítana a kultúra működéséhez. A szlovákiai magyar civil szféra átpolitizáltsága, a sokak számára megélhetést biztosító urambátyám rendszer miatt naiv álom a pozitív végkifejlet. Mindemellett mégis hasznos lenne, ha politikusaink leülnének a szakmával, hogy amennyire lehet, tisztázódjon számukra a kortárs kultúra és művészetfogalmajelentősége.
