Új Szó, 2015. május (68. évfolyam, 100-123. szám)
2015-05-02 / 100. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2015. MÁJUS 2. www.ujszo.com NAGY aGNeS MAGYARUL & VILÁGUL TÓZSÉR ÁRPÁD EINSTEIN A TEREMTÉST OLVASSA NAPLÓK NAPLÓJA KALLJGRAM Kemény kötés Szemlélni, bírálni, nevelni és nevetni önmagunkat Esszék, (úti)naplók, feljegyzések Polgár Anikó könyvespolcáról Lemarva a felületet, a látszatot Konrád György Itt, Európában című esszékötetének mindkét szava hangsúlyos. Az itt egyrészt a múltjával terhelt Magyarországot jelenti, melynek mai államformája Konrád szerint „demokratára”, másrészt azt a szűkebb, a hollétet meghatározó közeget, a várost, a lakóhelyet, mely mindig biztosabb vagy legalábbis semlegesebb adat, mint a hovatartozás. A nyugat-európai értékektől eltávolodó, a nemzeti tekintélyuralmon alapuló „demokratú- ra” az EU-val „a kollektív nemzeti egoizmust” állítja szembe. Mit tehet a szó embere, aki érzékeli, hogy „az állam nagyon kövér”, s annyira elfoglal minden helyet, hogy állampolgárait alig hagyja megmozdulni? Természetesen vállalja a mozgás kockázatát: kisesszéivel, feljegyzéseivel (akárcsak regényeivel és egész írói munkásságával) olyan szellemi közeget próbál kialakítani maga körül, melyben lehetségessé válik a „gazdag és maradandó társalgás időn és téren át kivételesen tehetséges európaiak között”. Miközben az „itt” tágabb közege egyre távolodik Európától, a lakhelyével mint az egyetlen biztos adattal meghatározott én az európaiságot tartja egyetlen lehetséges ars poeticájának. Az európaiság lényegét egy bravúros definícióban négy igébe sűríti bele: „Az európaiak szemlélik, bírálják, nevelik és nevetik önmagukat.” Önmagunk szemlélésének, alaposabb megismerésének követelménye az antik filozófiából ered, s „az önbírálat és a tökéletesedés zsidó-keresztény igényével” társult. Mindemellett, vagy inkább ebből adódóan Konrád számára Európa „tanuló kontinens”, s ez az európaiságot meghatározó nevelés és önfejlesztés egyaránt alapul a továbbvihető hagyományon és a kitörölhetetlen múltbeli traumák tanulságain. Az európaisághoz tartozó negyedikjellegzetességgel, önmagunk nevetésével függ össze Konrád stílusának egyik lényegi eleme, az önmagát sem kímélő irónia és a felületet, a látszatot lemaró, a mögöttes, megdöbbentő igazságokat feltáró szarkazmus. Az a fejezet például, mely az Egy százados legalább sírt ironikus címet kapta, felidézi azt a (Konrád korábbi esszékötetéből, a Zsidókról című műből már ismerős) telefonbeszélgetést, melyet a szerző a Berlini Művészeti Akadémia elnökeként Ligeti György zeneszerzővel folytatott. A századost, aki a megdöbbentő látvány hatására elsírta magát, Ligeti látta, 1944- ben, a Konrádék háza mögötti, akkor lóistállóvá átalakított zsinagógában. A kötet 146 számozott, rövid, gyakran csak egy-másfél oldalas írásból áll össze (nem egyszer kérdésfelvető) címekkel tagolt, egyetlen nagy esszévé, az első kérdéstől - Miért egyesüljünk? - logikus ívben haladva az Összefoglaló kérdések címet viselő utolsó fejezetig. A pontos, tárgyilagos, ugyanakkor személyes érintettségtől izzó feljegyzések akár az írójuk közérzetét dokumentáló naplóbejegyzéseknek is tűnhetnek, ám a kötet szerkezetét nem a napló esetlegessége uralja. Bár a rövid írások különböző korszakokból származnak (a régebbi írások címe mellett az ak- tuálpolitikai kapcsolódások be- tájolhatóságát segítő évszámokat is találunk), az egységek olyan gondosan vannak egybefűzve, mint egy lánc egymásba kapaszkodó szemei. Konrád György: Itt, Európában. Budapest, Európa, 2014. 232 oldal. Regényterv, életterv, halálterv Kertész Imre legújabb könyve naplóbejegyzésekből, töredékből, egy regényterv dokumentációjából áll össze. Anaplójegyze- teiben különösen erőteljes hangsúlyt kap az öregség állapotának rajtaütésszerű észlelése, a „fellebbezés” lehetetlensége, mely A végső kocsma című regénytöredék egyik vezérmotívuma is lesz: ,A halállal fiatalkorunkban drámai viszonyban állunk, később megpróbáljuk filozófiai problémának tekinteni, öregségünkre azonban realitássá, egyszerű gyakorlati kérdéssé válik” - mondja a főhős Sondenberg. Ez a halálviszony olyan mentális térképet rajzol ki, mely a Kertész-életmű alapmintázatait is meghatározza. A regényterv, az életterv és a halálterv éppoly kérlelhetetlen analízis tárgya lesz, mint például egy- egy zenemű struktúrája vagy az idegenek viszonya a liberális európai demokráciához, a magyarországi helyzet vagy Berlin világa. Kérlelhetetlenül pontos definíciók (pl. „Mi az antiszemitizmus? Szennyes lelkek gyilkossággá fajuló szórakozása.” ,Az irónia világa Mephisztó világa.”), intellektuális, éles fókuszálás, melyben mindig helyet kap a szubjektivitás is, a nyelvtől elválaszthatatlan én. A közvetítés és a párbeszéd Kertész régi szenvedélye, s annak erejét még akkor is fennen hirdeti, ha a párbeszéd korántsem lehet teljes vagy pontos: a fordítás akkor is célt érhet, ha nem a legpontosabb, ellenben vannak reménytelen párbeszédek is. „Virág Benedek nekem sem magyarul, sem török fordításban nem jelent semmit - persze, én hazaáruló vagyok” - írja, miközben A Karamazovokban nem sokat számít, „ha az ördöggel való beszélgetés ószlávja nem a legpontosabban van lefordítva.” Kertész Imre: A végső kocsma. Magvető, Budapest, 2014. 404 oldal. A saját kuckó és az idegen bolygók 1979-ben az iowai írótalálkozó egyik rendezvényén, egy görög költő felolvasásán az ösztöndíjasként ott tartózkodó Nemes Nagy Ágnes is felszólal, megkérdezi Argyristől, lehet-e újgörög nyelven antik metrumokban verset írni. A kérdező ugyan előre tudja a választ, inkább csak megerősítést vagy megnyugtató magyarázatot vár, s naplójába aznap furcsáll- va és büszkélkedve jegyzi fel: „szóval, mi magyarok őrizzük az utolsó falat antik verset a világon”. Az utazások, találkozások, beszélgetések a költőnő számára nemcsak a saját és az idegen, a mi és az ők ütközési terepei, hanem annak tudatosítására is szolgálnak, milyen érzelmi szálak fűzik saját kultúrájához, európaiságához. A távolság megnövekedésével különösen érezhető ez, elsősorban az Amerikában írt útinaplóban, hiszen Amerikát „a múlt asszociációit teljesen nélkülöző, új bolygónak” tartja. „Úgy vágyom Európába, mint egy kuckóba” - írja. Az írószemináriumok tanulságait megörökítő bejegyzésekben érezhető a közös középeurópai tapasztalatnak, különösen a keleti blokk közös asszociációs bázisának megnyugtató megléte. A korábban sose látott tájban ugyanakkor valami régről ismerősét, valami ősit, mitikust fedez fel, mely mintha a lélek belső, csak megsejthető tereit vetítené elénk. A Grand Canyon a Tordai-hasadékra emlékezteti, a fennsík erdeje a Kalevala tájait juttatja eszébe, s mindezek mögött saját korábban írt verseinek kitalált, megálmodott képei sejlenek fel. „Érdekes, hogy ebben az idegen Amerikában hány olyan természeti tájjal, miegyébbel találkozom, ami nekem ősien fontos, aminek a képét sokszor kitaláltam magamban, sőt meg is írtam. Az elhagyott állomást például az egyik Ekhnáton-versemben.” A hagyatékból előkerült, nem kiadásra szánt útinaplók tehát nemcsak a személyiség közelebb hozását, a biográfiai adatok pontosítását szolgálják, hanem a versek értelmezéséhez is újabb távlatokat nyitnak. A kötet nyolc utazás dokumentumait közli, időrendben, az 1956-os erdélyi úttól kezdődően az 1989-es párizsi útig. Közülük a legterjedelmesebb és legrészletesebben kidolgozott az idézett Amerikai napló, a többség a tényeket emlékeztetőül rögzítő, saját célra készült feljegyzés, a jelen kiadásban alapos jegyzetekkel ellátva, fényképmelléklettel kiegészítve. A jeruzsálemi írónő-találkozón, amelyen Gergely Ágnessel és Székely Magdával vett részt 1987-ben, méltatlankodva szembesül azzal, hogy a világban nem ismerik a nevét: „Mindenki Csoóriról és Juhászról beszél. Hiába, 40 év homokba-ásó politikáját nehéz egyensúlyozni.” Az életmű befogadásának keserű tanulsága persze nemcsak az irodalompolitikai folyamatok függvénye, hanem a fordítások minőségéből, sőt, a versfordítás elméleti problémáiból is adódik. „Mindez elsősorban a versre vonatkozik-új a az idegen nyelven olvasás kérdéséről elmélkedve. - A próza könnyebb. Ott a szavak önértéke jóval kisebb. A próza sokkal nemzetközibb.” Nemes Nagy Ágnes: Magyarul és világul. Helikon, Budapest, 2014.366 oldal. Emlékkutyák és turkáló Tőzsér Árpád naplóinak legújabb kötete, mely az idei Könyvhéten kerül könyvforgalomba, a 2005-2007-es időszak feljegyzéseit tárja elénk stilizált változatban. Ha az európaiság Komádtól idézett ismérveit, a szemlélni, bírálni, nevelni és nevetni önmagunkat elvét Tőzsér önéletrajzi prózájára próbáljuk vonatkoztatni, feltűnő, hogy mind önmagunk szemlélése, mind az önmagunkon nevetés (vagy inkább kényszeredett mosoly) mennyire kétélű és a másikkal milyen nehezen közölhetőjelenség. Tőzsér az önportrék megrajzolásához gyakran választja azt a kerülőutat, mely mások szemlélésén és láttatásán keresztül vezet. Az egyik bejegyzésben például négy idős ember áll egy pozsonyi kiadóban, s az asztalokra támaszkodva „erőltetik a jópofáskodást”. A monogramok alapján könnyen azonosítható három szlovákiai magyar író-szerkesztő mellett a negyedik, az ÉN is pongyolán beszélőnek, esetlennek, „végletesen” megöregedettnek látja-lát- tatja magát. A szemlélés egyik módja az emlékekben elmerülés is, ennek egyik elgondolkodtató darabja az „emlékkutyáknak” és történeteiknek a megrajzolása. A szemlélés mellett a bírálás és az értékelés (s emellett vagy ezen keresztül az önbírálat és az önértékelés) kap nagy teret a feljegyzésekben. Tőzsér következtetései néha szándékosan sarkítottak, például a Polcz A- laine és Mészöly Miklós kapcsolatát értékelő részben, melyet indokolatlanul futtat ki arra a gonoszkodó végkövetkeztetésre, hogy úgy hiszi, „minden idézett szerző azt sejteti, csak kegyeletből nem mondja ki, hogy Mészöly impotens volt”. Az idézett szerzők egyike maga Polcz Alaine, aki az Ideje az öregségnek című megrendítően őszinte naplójában kendőzetlenül vall özvegységéről és az öregség, a leépülés testi-lelki folyamatairól. Tőzsér hiányolja, hogy a „terjedelmes önéletrajzban sehol egy szó, sehol egy utalás Mészöly Miklósra, a hús-vér férjre, a nemi partnerre”. Furcsa elvárás egy nyolcvanéves asszonnyal szemben, aki írásában a szerelem szentháromságát (test, szellem, lélek) idézi, s az eltávozottal való szellemi kapcsolatot testi dimenziókkal is ötvözi (a halott ruhájának hordása, az általa kedvelt ételek megkívánása). Polcz Alaine „Nehéz Kisoroszi Miklós nélkül” kezdetű naplójegyzete nemcsak az öregkor elesettségét, hanem két ember egymásra utaltságának a nemi partnerségen túlmutató (de azt nem kizáró) dimenzióit is magába foglalja - egy halálig tartó hús-vér kapcsolat utolsó fázisát, amelyben az asztalhoz ültetés, az öltöztetés, a fürdetés lesz a házastárs szerepe. „Talán ízléstelen dolog a másik ember személyes dolgai között turkálni..- kezdi egy közbevetését Tőzsér. Ez a naplóírás, de különösen a naplóolvasás örök dilemmája marad: hol a határ az ízléstelen turkálás és a mások tükrébe nézés döbbeneté között. Tőzsér Árpád: Einstein a teremtést olvassa. Kalligram, Pozsony, 2015.288 oldal.
