Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)
2015-04-04 / 78. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2015. ÁPRILIS 4. www.ujszo.com Kemény kötés „Valójában cinikus szeretnék lenni”- négy elsőkötetes prózaíró könyve Szalay Zoltán könyvespolcáról Magyar Psycho az uszodában Totth Benedek Holtverseny című regénye napjaink Magyarországának egy vidéki városában játszódik, és tizenéves fiatalok életét mutatja be. Ezek a fiatalok uszodába járnak, kőkeményen edzenek, maradék idejüket pedig a szórakozásnak szentelik. Mindez egészen ártatlanul is hangozhatna, de a regényben megképződő világ minden, csak nem ártatlan. Aki eddig azt hitte, ifjúsági regényt magyarul csak A Pál utcai fiúk vagy a Tüskevár modorában lehet írni, azt most komoly meglepetés éri. A műfaji megközelítés persze, ahogy általában, most is zsákutcába visz - már a fülszöveg is felhívja rá a figyelmet, hogy a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei is megtalálhatók a könyvben. A szöveg indulása krimiszerű, nem kell sokat várni az első hullára. Ez a történetszál elő-elő- kerül, idővel azonban rádöbbenünk, hogy nem lesz meghatározó hatással az eseményekre. A szöveg legnagyobb része a kamaszok életének epizódjait meséli el, ezek általában a „nullánál is kevesebbről” szólnak. A Holtverseny - és ez már az első oldalakon ldderül - legfőbb tétje, hogy nyelvileg hitelesen építse fel azt a világot, amelyben a kamaszok életét a szex, a drogok, a pia és az erőszak határozza meg: a regény szereplőinek világa egy az egyben a pornó és a számítógépes játékok virtuális közegét képezi le. Amikor felbukkan egy ismeretlen arc, általában pomószí- nészhez hasonlítják [„Egész jól néz ki. Arra a színésznőre emlékeztet, akit egy biliárdos jelenetben láttam a neten. Levette a bugyiját, hogy legyen mivel összefogni a haját, közben kétlú- zer arc a nyálát csorgatva próbált besasolni a ruhája alá.’0, néha pedig a számítógépes játékokon belüli és kívüli valóság összemosódik (a Csi című fejezet egy játék jeleneteinek leírásával indul, a végére a valóságban is majdnem ugyanaz a történés játszódik le). A valóság határai képlékennyé válnak, így nem feltétlen tűnnek hihetetlennek olyan szürreális jelenetek sem, amikor a medence ' melletti pádon a tizenévesek nyilvánosan szexeinek, vagy amikor egy valódi kilenc milliméteressel szétlövik egyikük házimacskáját. A regény végére pedig olyannyira eldurvul a történet, hogy valóban minden elképzelhetővé válik. Dragomán György a könyv hátlapján a Trainspottingot emlegeti a szöveg előzményeként. Totth prózáját talán pontosabb lenne Bret Easton Elliséhez hasonlítani, aki a 80-as évek amerikai fiataljai kapcsán már megírta ezeket a nihiltörténeteket. A Holtverseny most magyar környezetben alkotja újra BEE koncepcióját, felmerülhet a- zonban a kérdés, hogy ezzel mennyire képes valóban újat teremteni. A Holtverseny mindenesetre alaposan megírt szöveg, még ha néhol vannak is elvarratlan szálak (például a regény első fejezetében felbukkanó hulla esete) és bizonytalan motivációk (a regény végén történő bűntetteknél). Erősségeként hitelesen megkonstruált nyelve hozható fel, gyengéjeként, hogy nem lép túl azokon az irodalmi előzményeken, a- melyekre támaszkodik, ráadásul egy pont után már ez a pör- gős, erőteljes nyelv is kevés, hogy fenntartsa a figyelmet, s az olvasó ne unja el az egymás után sorjázó zülléstörténeteket. Totth Benedek: Holtverseny. Magvető, Budapest, 2014. 248 oldal. Éretlenek A Boldogtalanság az Auróra- telepen a marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő Mán- Várhegyi Réka első kötete, amely nem egyszerűen magabiztos hangvételű írás: a szerző szemlátomást élvezettel lubickol a történetmesélés izgalmában. A14 történet a mai magyar valóság egy-egy szeletét mutatja be, teljes tárgyilagossággal, éles fénnyel közelítve a viszszásságokra, pontosabban arra, hogy ez az egész, amit „mai magyar valóságként” szoktunk emlegetni, úgy, ahogy van, egy nagy visszásság. Mindezt a novellák nyelvezete is közvetíti: már az első, Viszlát, kamaszkor! című szövegben ilyen kifejezésekkel találkozunk: „nyávogta” („mondta” helyett), „rohadó lambéria”, „kövér, aranyeres család”, „hánynom kell” stb., ami ugyan egy kamasz elbeszélő esetében természetesnek mondható, itt azonban a „ka- maszság” nem csupán egy korcsoportra jellemző, hanem szinte az összes szereplőre. Teljes éretlenség lesz úrrá mindenkin, a többgyerekes anyukáktól az idősödő nagyvárosi „hölgyekig”. Ehhez az éretlenséghez szervesen hozzátartoznak a képzelt betegségek: számos szereplő hiszi magáról, hogy súlyos betegségben szenved C,Egyre többet olvasott a depresszióról, és úgy döntött, ő is ezzel küzd” - Bűz). Egy másik közös tulajdonsága a szereplőknek az állandó szövegeléskényszer: kétségbeesetten próbálnak elmondani valamit, de mondanivaló helyett inkább csak üres szózuhatag árad belőlük C,Egész életemben csak beszéltem. Még akkor is, amikor hallgattam, például amikor a Nők a szalag mögöttet csináltam, két hónapig egy szót se szóltam, de folyamatosan dumáltam, nem is engedtem mást megszólalni”- Az ihlet súlya). A minimalista indulástól a szöveg olykor elrugaszkodik az abszurd (A csatárnő bal lába életveszélyes), a groteszk (Bűz) vagy épp a misztikus (Gyökér) felé, ám az alaphangvétel és a hétköznapi, a beszélthez közeli nyelv sehol nem változik. Mán- Várhegyi Réka gyakran talányosán nyitva hagyja a befejezést, rámutatva, hogy a novella záró poénja nemcsak narrációs szinten, hanem nyelvi szinten is működtethető: a Gyökér című novellából például nem tudjuk meg, hogy az előző életéről álmodó kisfiú története hogyan végződik, a zárómondat azonban kárpótol ezért a hiányért: „Hallgattuk a repülőket. ” Mán-Várhegyi Réka kötete tényleg a boldogtalanságról szól, a bravúrja, hogy a történeteit, akármennyire keserűek is, boldogság olvasni. Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen. JAK-Prae.hu, Budapest, 2014. 220 oldal. A nagy férfititkok kis történetei Mintha egy rejtett fejlődésregény rajzolódna ki Krusovsz- ky Dénes első prózakötetében - a főszereplők a kötet vége felé haladva egyre idősödnek. Az első novella, a Mielőtt apámat kettéfűrészelték elbeszélője a világra épp rácsodálkozó kisfiú, aki számára most jött el a szellemi ártatlanság elvesztésének ideje. Az utolsó, Az éjszaka vége című szöveg főszereplője pedig egy idősödő mester, aki a halál és az élet emlékművét alkotja meg. Közben végigvonulunk egy férfi életének megannyi stációján: találkozunk az erőszakkal (egyéni és társadalmi szinten), a szerelemmel és az ezzel járó felelősséggel, az ide- genséggel, a korosodás démonával, az emlékezés nehézségeivel, hogy végül elérjünk az éjszakavégére. Krusovszky Dénes költőként indult, és bár a hajdani Telep csoport azon szerzői közé tartozik, akik az egyszerű nyelvet, az érzéki, a hangulatokra nagyban alapozó beszédmódot választották, prózáján is észrevehető a költői háttér. Szövegei általában „tömbösek”, nem tagolja őket párbeszédekkel, a belső folyamatokra figyel, és mindent aprólékosan, egyszerű, gyakran az élőbeszédhez közelítő, de érzékeny, az intellektuális töltetet nem nélkülöző nyelven ír le. Szövegeinek alaphangja szemlélődő és melankolikus, nagy tragédiákat sosem közvetít, inkább a hétköznapi eseményekre fókuszál. Nem is nagyon találjuk párját a magyar prózahagyományban, sokkal inkább az angolszászban. Az Irodalmi Szemle online-nak adott interjúban nyilatkozta Krusovszky a következőt: „Én szeretem, amikor nincsen benne egy novellában a csillagvilág-mindenség meg az egész történelem, csak hálószobák, kocsibeállók és nappalik, aztán mégis olyan dolgok történnek, amiktől az olvasó többé nem tud megszabadulni.” Krusovszky mintha arra törekedne, hogy a magyar irodalmon belül is meghonosodjon ez a fajta beszédmód, a kis történetek megkapják az őket megillető helyet és figyelmet. A 9 novellában nagyon pontosan konstruálódnak meg egy férfiélet dilemmái, és elhangzanak azok a mondatok, amelyek később át- és átíródnak. A második, A tisztáson című novella elbeszélője az árulással szembesül (,,Mintha megint elvettek volna tőled valamit, mintha megint el kéne átkoznod mindent és mindenkit, hogy te magad túlélhess.”), A fiúk országa című novella elbeszélője arra ébred rá, hogy sarokba szorítva válik végleg férfivá, a Mélyebb rétegekben pedig erre jut az elbeszélő: „...mársejtettem, hogy valójában cinikus szeretnék lenni, csak éppen még nem találtam meg hozzá a megfelelő eszközöket”. A nyelv transzformációjának fázisait is nyomon követhetjük: állomásról állomásra, novelláról novellára íródnak át a létösszegzés- szerű megállapítások, mintha a nyelv maga keresné a formát és pozíciót, amelyben végre hitelesen szólalhat meg, tudósítva a nagy férfititkokról, amelyek a tapasztalatok mélyén lapulnak. KrusovszkyDénes: Afiúkországa. Magvető, Budapest, 2014. 220 oldal. Az eltűnt kocsmák nyomában Czinki Ferenc világos és átlátható koncepció alapján írta meg Egy kocsma város című könyvét: egyjellegzetes magyar vidéki város (Székesfehérvár, még ha ez annyira nem is hangsúlyos) peremterületeinek lepukkant kocsmáiról és rajtuk keresztül a „továbbélő” szocializmusról ad egyszerre szociografikus pontosságú, költői és ironikus leírást. Már ebből a mondatból is kitűnik: amennyire világos és átlátható a koncepció, olyan összetett is. Elszaladhatna a ló a szerzővel, stílusa átcsaphatna száraz szociográfiába vagy bágyadt kocsmanosztalgiába. Czinki azonban elkerüli a csapdákat. Az eredmény egy hitelesen felépített, élvezetes szövegegyüttes, egyszerre esszé- és riportkötet. Czinki számos helyen nyilatkozott arról, hogy stílusát szándékosan a publicisztika és a szépirodalom mezsgyéjén alkotta meg. Érthető ez a törekvés, hiszen a világ, amelyről ír, egyszerre követeli meg a zsurnalisztika profán hangvételét és a szépirodalomban rejlő lehetőségeket a szürreális és abszurd elbeszélésére. A megoldást azonban értelmezhetjük úgy is, hogy a szerző tulajdonképpen cselezik: belecsempészi az irodalmat a hétköznapokba (a kötet szövegei közül néhány a regionális napi sajtóban jelent meg), publicisztikának álcázva. A kocsmák Czin- kinél metaforikusán értelmezhetők: egy történelmi korszak, egy félresikerült történelmi kaland metaforájává válnak, mementóként emlékeztetve a 20. század egy nagy társadalmi ballépésére. ,A kocsma, amelyikbe az év egyetlen napján ittasan érkezik az ember, és onnan ittasan távozik, az a kocsma valójában nem történt meg. Az az idő máshol van, és már nem lehet visszamenni érte, mert nem adják, rácsukták az ajtót és a vasrácsot. ” Mi a megoldás? - kérdezhetjük Czinkivel. Felejtsük el ezeket a kocsmákat, mint egy szégyellnivaló görbe estét, vagy nézzünk bele a maszatos kirakatukba, hátha ott pillanthatjuk csak meg a valódi arcunkat? Ezek a lepusztult kocsmák úgy működnek, mint Proust madeleine süteményei, és egy olyan „eltűnt időt” hívnak elő, amit legszívesebben elfelejtenénk - mégis itt van velünk. Czinki Ferenc: Egy kocsma város. JAK, Budapest, 2014. 92 oldal.
