Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-28 / 73. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. MÁRCIUS 28. ______________________________________________________Szombati vendég 9 T örök-lllyés Orsolya: „Nem szeretem, ha egy film szándékosan félrevezeti a nézőt, csak azért, hogy pont az ellenkezőjére gondoljon..." Délibáb a Hortobágyon, plusz egy nagy pofon Férje, Hajdú Szabolcs hortobágyi neo-westem- jében ő az egyetlen nő: a rabszolgateleppé változott, isten háta mögötti tanya érzelmi túsza. Török-lllyés Orsolya kevés szóval, inkább finom arcjátékával, a puszta lényével rajzolja meg a figurát, hitelessé téve minden gesztusát. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ez az ötödik közös filmjük. A Délibáb. Elsőként a torontói szemle közönsége láthatta a művet még tavaly, azóta húsznál is több fesztiválon vetítették a vüágban. Európán kívül Ázsiába és Észak-Afrikába is eljutott már a film, a következő hetekben pedig Dél-Amerikában mutatják be. Török-lllyés Orsolya Antalya, Haifa, Szófia, pár nappal ezelőtt pedig Pozsony és Prága vendége volt a Délibábbal. „Én most jutottam el arra a pontra, hogy elengedem a gyerek kezét” - fogalmazott Szabolcs a pozsonyi bemutató előtt, ami alatt azt értette: innentől fogva már a következő munkájára összpontosít. Hasonlóképpen érez ön is? Igen, a gyereket felneveltük, lassan elköszön a háztól. Nálam már az első nyilvános vetítés után megtörténik az elszakadás, Szabolcsnak ez nyüván nehezebb, mert tovább tart. Ahhoz viszont, hogy igazán nyugodtan nézhessek végig egy filmet, amelyben játszom, körülbelül tíz évre van szükségem. Akkor már mindentől függetleníteni tudom magam. Nem foglalkoztatnak a forgatási körülmények, nem kezdem el kritizálni magam, legalábbis nem olyan erősen... de mondom, tíz évnek biztosan el kell múlnia. Ilyen értelemben milyen viszonyban van a Délibábot megelőző négy filmmel? Az elsőt, a Macerás ügyeket már nyugodtabb szívvel nézem, sőt szórakozni is tudok rajta. A Tamarát is meg tudom már nézni, bár az nehezíti, hogy az egyik főszereplő tragikus körülmények között meghalt. Ettől nehéz elvonatkoztatnom. Az Off-Hollywooddal még vámom kell. Az 2007-ben készült. A Bibliotheque Pascalba sem tudok még nézőként belefeledkezni, hiszen időben az még közelebb áll hozzám. 2010-ben volt a bemutatója. De hogy ki mit mond, az igazából soha nem befolyásol. Sem pozitív, sem negatív vonatkozásban. A kritikától mindig összerándul a gyomrom. Hajó, ha nem. Amíg emlékszem a belső folyamatokra, és képtelen vagyok függetlenítem magam bizonyos forgatási helyzetektől, történésektől, addig nem tudom elválasztani a végeredményt a megvalósítástól. Minden filmnek megvan a maga stilizációs foka. A Délibábban több tényező is motiválhatta a színészi játékot. Egyrészt a helyszín, a Hortobágy csendje, nyugalma, másrészt a szereplők nemzetközi csapata, hiszen a főszerepet egy elefántcsontparti születésű francia színész, Isaac De Bankóié alakítja, körülötte pedig, a helybeliek mellett, román és szlovákiai magyar színészek vesznek részt a filmben. Én pedig romániai magyar vagyok, de a filmben csak románul beszélek. S ha a színész nem az anyanyelvét használja, talán még a személyisége, a mimikája is megváltozik egy kicsit. Meg ahogy gesztikulál, ahogy mozog. A román nyelv kevésbé szerteágazó, a magyar összetettebb mondatokban fogalmaz. A román inkább egyszerűsít. És igen, a Hortobágy is hordoz magában egyfajta visszafogottságot. Ott valahogy nem lehet túlreagálni, túlbeszélni dolgokat, ez egyszerűen benne van a tájban. Ahogy elnéz az ember a távolba, messze nem lát semmit a környéken. A fölösleges dolgok valahogy kikerülnek a gesztusrendszeréből. Főleg nyáron, a rekkenő hőségtől, és ha annyira közvetlenül kapcsolódik a természethez. Olyankor a létezés is leegyszerűsödik. Persze lehet, hogy ez a többi színész fejében meg sem fordult, csak az enyémben. Nekem mindig kell találnom valamit, ami ösz- szekapcsolja a forgatókönyvet, a helyszínt, a játékot, a viszonyaimat a többi alkotóval. A táj most nagyon erős kapaszkodó volt. Meghatározta a munkámat. Bár szóban keveset mond el a filmben, a lényével annál izgalmasabbá, összetettebbé teszi a figurát. Időbe telik, míg a néző ráébred, hogy hol és kinek az oldalán áll a történetben. Igazából én soha nem a figurából építkezem. Valahogy mindig egy világot látok, miután elolvastam a forgatókönyvet. Ha a figurából indulnék ki, akkor olyasmi jutna az eszembe, amit a főiskolán tanítanak, azzal pedig mindig szembemegyek. Hogy én ott találjak ki valamit, alkossak meg, sűrítsek bele valamiféle tudást. Én meg pont ezt nem akarom. Én szeretem, ha a figurát a környezete adja ki, rajzolja meg. Hogy olyan búvópatakként jelenjen meg, tűnjön el, majd térjen vissza újra, ha kell. Teljesen mindegy, hogy hol és milyen erővel. Ilyen értelemben észre sem veszem, hogy az én figurám mennyire van benne a forgatókönyvben, mert én akkor is vele vagyok, ha ő éppen nincs benne a jelenetben. Én az egészet látom mindig, s ez visszaveszi belőlem a teljesítési kényszert. Ha nem így lenne, épp ez a kényszer akadályozna a természetes létezésben. A képnek kell hatást elérnie. A képnek, amelynek én csak egy része vagyok. A színházi munka más. A filmben a kép egésze kell, hogy átadja az érzést, amelyet a rendező akar kiváltani. Én nagyon erősen hagyom, hogy hassanak rám a dolgok, a személyiségemet pedig nem veheti el tőlem senki. Ez a kettő adja ki aztán azt a képet, amely a filmben megjelenik. Nem is szeretem megfogalmazni, hogy ki az a nő, akit megformálok. Nem biztos, hogy meg kell fogalmaznom. Én egy médium vagyok. Nekem nem kell választ adnom. Döntsön a néző? Szabolcs szokta mondani, hogy ez olyan, mint egy naiv festmény. A néző fantáziájára van bízva, hogy ki mi felé megy el a történettel. A Délibábban épp a nő láttán vetődik fel a legtöbb kérdés a nézőben. Kinek a kije? Honnan jött? Mi a titka? Ki mellett áll? Ez a nő maga sem tudja. Nekem pedig ezekkel a kérdésekkel nem kell foglalkoznom. Nem mintha az lenne a célom, hogy mint figura titokzatos maradjon. Nem szeretem, ha a film szándékosan félrevezeti a nézőt, csak hogy pont az ellenkezőjére gondoljon. A Délibáb története is arról szól, hogy itt mindenki csak tapogatózik, nézi, hogy mi zajlik körülötte. Egy ilyen közegben nagyon nehezen tudják meghatározni magukat az emberek, hogy hol az ő helyük és mi a feladatuk. Ebben a történetben pedig csak egy nő van, s ez a tény önmagáért beszél. Állítólag sok mindent felvettek, ami aztán kimaradt a filmből. Szabolcs folyamatosan játszott a gondolattal, hogy hova, merre terelődjön a történet. A kihagyott jelenetek közül nem egy ugyanis egészen más irányba vihette volna a filmet. Ez a történet végül is a vágóasztalon született meg. De még a hangutómunkálatokkal is esz- szenciális változásokat lehet tenni, amelyek révén teljesen más értelmet kaphat a film. Színészként hogyan lehet ezt követni? Alkalmazkodom ahhoz, ami éppen van. Szabolcs természetesen tudja, miről akar beszélni. Cassavetes nyilatkozta egyszer, hogy a filmkészítés nem válaszadás. Nagyon szeretem a hasonlatát. Ázt mondta: van egy dzsungel, kezedben a machete, azzal vágod magad előtt az utat, de fogalmad sincs, hogy az hova vezet. Egyszerűen ki akarsz jutni a sűrűből, közben nem tudod, mi vár rád a végén. Öt közös filmjük, közül, anyagi nehézségek miatt, a Délibáb forgatása indult be a legnehezebben. Rendező félje mellett miképpen éli meg az ilyen időszakokat? Bajtársként. Mindenkinek megvan a maga harci feladata, mint a hadseregben. Közben persze minden felerősödik. A siker is, a kudarc is. Mindent együtt élünk meg. Mindkettőnk nagy problémája, hogy iszonyatosan ki vagyunk szolgáltatva a hangulatainknak. Nagyon szélsőséges természetűek vagyunk. Bizonyos értelemben ez hátráltat is bennünket a munkában, annyira tönkre tudunk menni ezekben a hullámvölgyekben. Nem könnyű megítélni, hogy ki és mi vagyok én ebben a folyamatban. Hajtóerő? Én inkább alulértékelem magam ilyen szempontból. Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a saját személyiségemnek. Sokszor megfigyeltem már, például a vágásnál, hogy ha Szabolcs nagyon elégedett, akkor én már a hibákat keresem, olyankor ugyanis könnyebben fogadja el az észrevételeimet. Ha viszont nagyon kétségbe van esve, akkor megpróbálom lelkesítem. Hány éve élnek is együtt? Tizennyolc. Van még olyan arca Szabolcsnak, amellyel meg tudja lepni? Ez gyakran előfordul. Nagyon szeretem nézni, ahogy dolgozik. Műidig lenyűgöz, ahogy belemerül a világába. Épp a minap panaszoltam valakinek, hogy nem igaz, mennyi aprósággal kell foglalkoznom a hétköznapokban, és hogy kettőnk közül én viszem a többet. Mire az illető: „És ez jó neked?” De pont azt szeretem benne, hogy ennyire át tudja adni magát a munkájának, és hogy mennyivel gazdagabb az ő víziója annál, amit én képzeltem el, hogy majd megjelenik a vásznon. Nagyítsunk ki három momentumot a filmből. Érdekel, melyiket hogyan élte meg forgatás közben. Egy: a szeretkezés Bankóiéval. Kettő: a Vasilescunak lekevert pofon. Három: a gépfegyveres lövöldözés a történet végén. Érdekes a három felvetés. Bankóiéval nem kellett szeretkeznem. Mindketten megúsz- tuk, mert dublőrünk volt, csak nekem kellett kirángatnom őket az ágyból, hogy gyorsan befeküdhessünk utánuk. A lövöldözést imádtam. Van egy nagyon jó barátnőm Romániában. Ő is színésznő. Annamária Marinca. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap című film főszereplője. A Viva Maria legújabb változatát szívesen leforgatnám vele. Nagy élvezet lenne. Még lovagolni is megtanulnék hozzá. Razan Vasilescuval irtó kemény volt a jelenetünk. Úgy nekem nyomta a fegyvert, hogy hirtelen egy olyan ellenérzést váltott ki belőlem, hogy irreálisan nagy pofont adtam neki. És az maradt a filmben. Teljesen civüben rám is szólt, hogy: „Baby, stop it!” Fél napig rosszul éreztem magam utána, hiszen Razan egy ikon számomra. Tízéves korom óta ismerem őt, még ma is hihetetlen számomra, hogy összekerültem vele. A Bibliotheque Pascalban ő volt az apám, a Délibábban ő a rabszolgatelep vezetője. Bankóié a Jim Jarmusch-fil- mek központi figurája. Vele azért volt jó, mert a legapróbb dolgokat is elképesztő pontosan oldja meg. Mindent lényegre törően csinál. Nagyon megbízható partner. Román filmben játszott már? Egyszer. Bárki eljátszhatta volna a szerepet, hiszen végig maszkban voltam, de annyira érdekelt a rendező, hogy elvállaltam. Egyébként a Bibliotheque Pascalban is többet beszéltem románul, mint magyarul. Következő filmünkben, Á játékosban pedig még több román szövegem lesz. Az egy román család története Amerikában. Azért mennek ki, hogy felépítsenek egy ortodox templomot az ott élő román közösségnek. Las Vegasban azonban elverik a pénzt. Talán ősszel kezdjük a filmet, már Szabolcs is nagyon várja. S addig? Szabolccsal csináltunk egy előadást. Szobaszínház. Két házaspárról szól a történet, rokoni kapcsolat van köztük, és mindkettőnél van egy-egy gyerek. Ebből adódnak a konfliktusok. S kijátssza a férjét? Szabolcs. Akkor kettőjük életéből is bekerült néhány történet a darabba. Igen. Kérdések, felvetések a gyerekneveléssel kapcsolatban. Ahogy mi látjuk. Színház is van, film is lesz, a Délibábbal pedig, gondolom, tesznek még néhány kört a világban. Lesz más is. Dragomán György legújabb regényét, a Máglyát olvasom majd áprilisban a rádióban. Az is nagyon érdekes lesz. Gyuri jó barátom. A szüléink is nagyon jóban voltak Marosvásárhelyen. Ösz- szejártak, így aztán mi is sokat voltunk együtt gyerekkorunkban. A Máglyában szereplő lány, Emma pont annyi idős, mint amennyi én voltam 1990- ben, amikor a regény játszódik. Tizenhárom éves. Nagyon sok közöm van a regényhez.
