Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)

2015-03-21 / 67. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. MÁRCIUS 21. ________________________________________Szombati vendég 9 T ordy Géza: „Annyira teljes volt az életem! Igazából semmi nem hiányzik. Őrült szerencsém, hogy elfogyott belőlem a színészet iránti vágy...” Nem játszik, nem rendez, meccseket néz a tévében Elért mindent, amit színész elérhet. A közön­ség szerette és még ma is szereti, tiszteli, a szak­ma díjazta, a Nemzet Színészévé választotta. Tordy Géza hetvenhét évesen a film élő klasszi­kusa. Nem örül, ha di­csérik, de annak sem, ha rosszat mondanak róla. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ebbe is, abba is beleizzad, mondja. Színpadon régen állt, kamera előtt ugyancsak, rende­zésre sem kap felkérést mosta­nában. így aztán dohog és ke­sereg. Miközben azt is többször hangsúlyozza. „Nem szólhatok semmit. Annyira gyönyörű és teljes volt a pályám, hogy igazá­ból nem hiányzik semmi.” Csak mégis! Egy jó szerep, egy jó da­rab, egy neki való film. Megér­demelné. Művészi nagyságára való tekintettel mindenképpen. Nem kapucsínót, hanem kappukínót kér tisztelettel kedvenc budai kávézójában, a Csészényiben. Beszélgetésünk elején közli is gyorsan, nehogy később meglepődjek: nem lesz jó interjúalany, mert csak pa­naszkodni tud, hiszen „amit itt művelnek a kultúrában, az bor­zasztó!” Most ment a tévében Várko- nyi Zoltán egyik legjobb film­je, A kőszívű ember fiai. Az mindig megy. Baradlay Jenő újra és újra visszaköszön. Érez még vala­mit vele kapcsolatban? Semmit. Már semmit. Olyan messze van! Egy szép emlék csupán. Életemet meghatározó esemény. Ha azt nem játszom el, a kutya sem tudja, hol vagyok. De már azelőtt is filmeztem, hat éven keresztül. Rengeteget. Ki sem jöttem a filmgyárból. Utána mintha egy késsel elvágták vol­na a filmezésemet. Fekete gyémántok, 80 hu­szár... Tizenvalahány évvel később! A 80 huszár is nagy film, még­sem hívtak utána ezek a szar filmesek! Én olyan mélységesen vagyok megsértve a magyar filmgyártástól, hogy nem is né­zek magyar filmeket. Egy da­rabig még néztem, aztán nem. Ma meg már a barátaimnak sem jutok eszébe. Forgatott a Kém, forgatott a Rudolf Peti. Egyikük sem hívott. Vagy volt a Széche- nyi-film kétszáznegyven szerep­lővel. Ott sem jutottam eszébe a rendezőnek. Ebben csak szándé­kosság lehet. De milyen? Ha én azt tudnám! Nem perelte be a filmgyá­rat, a szakmában jó híre van, nem politizál, legalábbis nem hangosan. Akkor mi lehet a baj? Lehet, hogy azt terjeszti, abban, ami most van, nem is akar részt venni? Nem is akarok! Rudolf Peti angyali barátom, Kém Andris dettó. Nekik sem mondom, hogy hívjanak, pedig kereshettem vol­na egy kis pénzt. Az öreganyjuk valagát! Nem kellettem nekik. Pedig ha csak öt napot dolgoz­tam volna a filmjükben, fél évre az is kisegített volna mindenből. De még jó, hogy nincsenek anya­gi gondjaim, mert el vagyok lát­va díjakkal. A Nemzet Színésze vagyok, de az árak napról napra emelkednek. Meghalt a Bitskey. Választani kellett helyette új valakit. Mondtam, legyen az Andorai. Az egyik kollégám azt kérdezte: „Él még?” Na, itt tar­tunk! De ezt sem kellene megír­ni. Streng verboten! Szigorúan tilos! Én még meg tudok jelen­ni, le tudok ülni egyenruhában. Nem is értem, miért nem hívnak üyen történelmi filmekbe? Van kollégám, akitől folyamatosan el vannak ájulva. Közben olyan egyforma, hogy nem lehet elvi­selni. Nem illek én már ebbe a vüágba. Ezt a telefont is hogyan kell kikapcsolni? Pirossal? Ezen nincs is piros. Nézd meg a szín­házigazgatókat! Ugye, tudod, milyen alapon nevezték ki őket? Ne haragudj! Elvettek minden örömet a színháztól! Mindenki megy el, ha élve akar maradni. Kikerültünk egy diktatúrából, és ott tartunk, hogy ezerszer job­ban kell nyalni. Én megvoltam nyalás nélkül. Rendezett is nagyokat A nagybőgőt Darvas Ivánnal, A vágy villamosát Eszenyi Eni­kővel, az Amerikai Elektrát Ko- váts Adéllal és Alföldi Róbert- tel, a Hosszú út az éjszakábant szintén Kováts Adéllal. Igen, ezek megfelelő elő­adások voltak. Tisztességesek. A IV. Henrik, a Bűn és bűnhő- dés. Soha nem csúsztam. Sem anyagilag, sem időben. Ez a pár darab a szívügyem volt. Nem végeztem főiskolát, mégis cso­dák történtek velem. Kaposvár, tizennyolc éves voltam, Németh Antal A mi kis városunkat ren­dezte, Máriássy Félixék láttak, és felhoztak Pestre. Szegeden Edgárt játszotta egy híres Lear király előadás­ban. Cordelia Dómján Edit volt Editet jól ismertem. Szeret­tem is. Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabjában is együtt játszottunk. Valóban átütő tehetség volt, vagy a hangja, a személyisége tette érdekessé? Átütő tehetség volt. Különle­ges. A személyisége volt egészen pazar. A halála tett kérdőjelet az életére. Én üyen csilingelő, gyö­nyörű nevetést nőnél sohasem hallottam, nem még színésznő­nél. Tünemény volt. Mérhetet­len tragédia kísérhette az életét, amiről senkinek sem beszélt. Ké­szült az elmenetelre. Pár nappal az öngyilkossága előtt leinjek- cióztatta kedvenc kutyáját. Az­tán mérget vett be, felvágta az ereit, majd felakasztotta magát. Meg akart halni. Nem hisztéri­ából. Eltökélten. Ezt a kutyája története is bizonyítja, és ezer minden, amit mondott. Akko­ra titok maradt utána! De az is szép. Legyen egy nagy titka. De játszottam Ruttkai Évával is. Ó is hogyan bírta azt a borzalmas rá­kot! Hogy mit szenvedett, hogy fogyott el! Tőkés Annával fil­meztem és Sulyok Máriával. Pé­csi Sándoron kívül a múlt század második felében nem volt nagy színész, akivel ne dolgoztam volna. Akkora hatalmas iskolát jártam ki mellettük! Azért nem tudok már létezni, mert nem is értik ezek, hogy miről beszélek. Amikor színházról, színészetről beszélek, esküszöm, nem egy nyelvet beszélünk. Változatlanul mindig azt mondom: a színész­nek alapvetően két nagy osko­lája, két fajtája van. A bohócok, akik alig várják, hogy színpadra lépjenek, és megnevettessék a közönséget, és vagyunk páran, akik magukat és egymást akar­ják megismerni, akiknek ez az egész egy nagy utazás. Hetven­hét leszek május elsején, ami ir- galmadan kor. Onnan már csak három év, és nyolcvan. Azután meg nincs semmi, csak hamu. Ne szóljuk még a hamut! A Nemzet Színésze jó erőben van. És jó csapatban. Törőcsik Mari közelében. Semmi közünk nincs már egy­máshoz. De volt. Három évet éltünk együtt. Nem ő volt életem első szerelme, de életem egyik nagy szerelme volt. Őrületesen bele voltam esve. Házasságra nem léptünk, csak együtt éltünk. Halálos nagy szerelem volt a részemről, a ré­széről biztos nem. Ezt tudom. A maga módján persze szeretett. Valamennyire. Mindenki másról olyan szépen tud beszélni, len­dülettel. Engem nem emleget. Nem baj. A magánéletem poko­lian nem sikerült. Három nőtől három gyerek. Rengeteget dolgoztam. So­dort az élet. Önbizalomból is több kellett volna. Csendes, polgári családban nőtt fel Pesten, tizennyolc évesen kezdte el a pályáját, vidéken. Addig a szüleimmel éltem az Ilka utcában. Egyiküknek sem volt köze a színházhoz. Édes­apám a háború után nagyon beteg lett, tüdőkavemája volt, ami azt jelenti, hogy kiszakadt a tüdeje. Szanatóriumba került, ott kapott infarktust. Elmeszesí- tették a tüdőt, a lukakat, az egész szervezetében, megindult az intenzív meszesedési folyamat. Hatvanegy éves korában a ne­gyedik infarktusa után meghalt. En már akkor színész voltam. Apám látott játszani, és elfogul­tan imádott. Anyai nagyszilleim­nek a Nemzetibe, a szüleimnek a Vígszínházba volt bérletük. Szí­nészekről rengeteget hallottam tőlük. A Nemzeti műsorfüzetéből mindent tudtam, pofára ismer­tem a színészeket, üyen értelem­ben ismerősök közé zuhantam be később. Máriássy Félixék jöttek főszereplőt keresni a Külvárosi legendához, engem vittek próba- felvételre. Azt már Törőcsik Ma- rivaljátszottam. AKörhintát vagy százszor láttam, ott szerettem bele. Én belső Zuglóban laktam, ő meg a Stefánia út meghosz- szabbításában, a színművészeti kollégiumában. A villamosmeg­állóban gyakran találkoztunk, de a Sztanyiszlavszkij-stúdióban is, Versényi Idánál, aki mint tanítvá­nyát, odahívta Marit. Kitől kapott aztán önbizal­mat? Várkonyi Zoltántól. Imád­tam őt. Harmincéves koromig tele voltam kétellyel. El akar­tam menni fogorvosnak. Von­zott az a pálya is, mert egészen más, mint a színészet. Apám is azt akarta, hogy orvos legyek. Az öcsém aztán az lett. Ősszel volt az orvossá avatása, apám meg januárban halt meg. El­aludt. Várkonyival többször is dol­gozott. Nekem az volt a mérvadó, amit ő mondott. Azért volt bor­zasztó, amikor meghalt. Engem mindig kedvelt. Nagyon sokat beszélgettem vele élete végén. Aczél György fújta meg a trom­bitát, hogy az nem lehet, hogy Várkonyi a Vígszínház igazgató­ja és a főiskola rektora is. Pedig lehetett. Várkonyi a kisujjával öt színházat és öt főiskolát is vihe­tett volna. A szinkronban is remek le­hetőségeket kapott Marion Brando, Jack Nicholson, Ro­bert De Niro, Anthony Hop­kins, Kevin Kline, Gene Hack- man, Jon Voight, Robin Willi­ams magyar hangja volt Gérard Philipe-et is én szink­ronizáltam a Királylány a fele­ségem című francia filmben. Dómján Edit volt LoUobrigida magyar hangja. Igen, tudom, nem szólhatok semmit. Én csak ülök, és kesergek. Nem tudom, miért. Ezeket már csak a pénz érdekű és a hitvány siker. Annyi­ra teljes volt az életem! Igazából semmi nem hiányzik. Eljátszot­tam, amit el kellett játszanom, és megrendeztem, amit meg kellett rendeznem. Őrült szeren­csém, hogy elfogyott belőlem a színészet iránti vágy. Addig élveztem a pályám, amíg élt Várkonyi. Amikor bejelentették, hogy meghalt, megindult alat­tam a föld. Azt mondtam: na, itt a vége a pályádnak, Tordy! Szá­momra senkinek a véleménye nem jelentett annyit, mint az övé. Engem senki nem szeretett annyira, mint ó. A rendezéshez mi vezette el? Az, hogy nagyobb perspektí­vában ismerhettem meg maga­mat és másokat. Hiszen honnan bányászik az ember? Elsősor­ban magából. Hogyan reagál bizonyos gondolatokra, törté­nésekre! Sokkal szélesebben lát az ember, ha rendez, s nem pusztán egy szerepen keresztül nézi a vüágot. Én nem vagyok hálátlan. Amíg jól éreztem ma­gam, húztam vidékre is, ott is szívesen dolgoztam. Magamtól mentem ki a színházból. Ele­gem lett belőlük. Ezt nem lehet elviselni, ami most van. Az uno­kámat, a pici fiúcskát szeretem. Akkor nem is kérdezem, mi­vel telnek a napjai. Elmegyegetnek. Zenét nem hallgatok. Olvasok. Rettentő sokat tévézek. Nyomkodom a gombot előre, hátra. A jó foci­meccseket szeretem. Szólnak a haverok, hogy melyik csapat játszik és mikor. Jó társaságban csodás meccseket nézni nagyon szeretek. És a természetfilmek! A beszélgetések érdekes em­berekkel! Azok is nagyon jók a tévében. Sokszor nem is tudom, milyen nap van. Meg kell kér­deznem. S nyáron? Nem tudom, mit fogok csinál­ni. Mindenki meghalt körülöt­tem. Hülyére unom magam. Tihanyban? A nyaralójá­ban? Ott a Balaton! Ott is egyedül vagyok. Na­gyon régen teljesen egyedül. Ha nagyon akarná, lenne még valaki, akivel... ... de már nincs kedvem hoz­zá. Már nem úgy van. Ahhoz kedv is kell. S a főzéshez? Ahhoz is. De azt szívesen csi­nálom. Hallottam hírét a kovászos uborkájának is. Minden évben csinálok. Nincs titka semmi. Uborka, só, kapor, fokhagyma. Tormaszeletekkel is próbálkoztam. Nem kell. Öt­literes befőttes üvegbe rakom az uborkát. Kiszaszeroltam, hogy mennyi legyen benne a só, a fokhagyma, de a kaprot sem szabad eltúlozni. A lényeg, hogy kemény legyen az uborka, elejét, végét levágni, besliccelni, egy küó hatvan deka fér az üvegbe. Alul kapor, középen kapor, a te­tejére kapor. Beledobálom a fok­hagymát, és mehet is a só. Két és fél evőkanál. Felmelegített vizet öntök rá. Langyosat. És jó ko­szos, fekete só kell rá, nem az a fi­nomított, fehér szar. Annak nincs só íze. Én meg szeretem a sót. Veszélyes. Nem egészséges. Ugyan már! Tessék, itt va­gyok. Még élek!

Next

/
Thumbnails
Contents