Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-12 / 59. szám, csütörtök
110 I horgász 2015. március • www.ujszo.com új szó HOBBI I Sokunk kedvence: a bálin Ragadozó önnek, fenekeszegnek is hívják. Utóbbi elnevezését nem kedvelem, megtévesztő és csúnya. Nem illik erre a karcsú, erőteljes, szép ragadozóra. A balin (Aspius aspius) talán azért nem tartozik a kedvelt halak közé, mert nem nyújt olyan gasztronómiai élvezetet, mint például a süllő vagy a ponty. Pedig semmi kivetnivaló nincs ebben a halban. Sőt. M áig nem feledem az öreg. halászt, akivel a „Dunasza- urusz" előtti években egy Duna-ágban ladikoztunk, s az öreg szinte suttogva, áhítattal szólt a távolban vadászó balinról. A sporthorgászok közül sokan a legnagyobb teljesítmények közé számítják egy-egy nagyobb példány horogra kerítését. Nem csoda, hiszen ereje, vehemenciája páratlan, ráadásul a legravaszabb halak közé tartozik. Előfordul, hogy semmivel sem lehet lépre csalni. Rablása harsány, összetéveszthetetlen rokonaiéval. Bár többször előfordult már velem is, hogy vízparton ülve, a hatalmas, harsogó rablást látva a közelben ücsörgő sporik elismerően bólogattak: rabol a csuka! A zajos táplálkozás onnan adódik, hogy a balin úgy vág a bandázó, a vízsodrás erejével küszködő kishalak, főleg a snecik közé, mint egy rakéta, majd szinte behörpöli az áldozatát. Áldozatát olykor fel is dobja, és röptében kapja be. AMÚGY SZINTE MINDENEVŐ A fenti trükkre azért van szüksége, mert a természet megtréfálta: míg a többi ragadozót (csuka, süllő, harcsa) kapófogak vagy gerebenfogak segítik a zsákmány megragadásában, a balin szája fogatlan. Nem csoda, hiszen a pontyfélék családjába tartozik. Ezért kell az ügyesség, a gyorsaság és nem ritkán az összehangolt támadás. Nem egyszer voltam szemtanúja, hogy a balincsapat szabályszerűen beszorította a kishalakat egy öbölbe, és úgy tizedelte őket. Akárcsak a tengeri ragadozók, vagy a madarak közül a kormoránok. A balint sokan mégis lenézik, és nem horgásznak rá, pedig az egyik legszebb formájú, legsportosabb, igazi küzdőszellemmel megáldott ragadozó. Horogra akadva próbára teszi mind a szereléket, mind a horgász ügyességét. Horgászatának leggyakoribb módszere a pergetés. Pontosabban a balinólmos-legyes, kifejezetten hungarikumnak számító szerelék, amelynek lényege a szivarólomhoz hasonló, a végén hármashoroggal eláttott ólom, előtte ötven- hetven centire műlégy táncol a víz felszínén. Aki nem szereti cifrázni a dolgot, egyszerű körforgóval, támolygó kanállal, rapalával, gumihallal is próbálkozhat. Egy alkalommal a Morva folyón pontyoztam, amikor szomszédom, úgy dél felé, kissé leverten, amolyan „dobok még egyet, aztán megyek a fenébe" sóhajtással akasztott akkora balint, amekkorát még élőben nem láttam. Segítettem neki megszákolni a legalább hét-nyolc kilós példányt, amely olyan ramazurit csinált, amilyenre más hal nem képes. Ami a legmeglepőbb volt: emberünk akkora támolygó kanállal csípte el a kapitális balint, amekkorával harcsázni szoktak! Jómagam direkt balinra nem szoktam horgászni, de már sokszor mentette meg „a mundér becsületét". Egy alkalommal a Kis-Duna egyik holtágán horgásztunk, kevés sikerrel. Nem evett a ponty, nem raboltak a csukák, csak a balinok voltak aktívak. Bosszantott a dolog, fogtam a pergetőbotot, és elindultam kicsit szétnézni. Nem messze, a leglehetetlenebb helyen akkora árnyakat pillantottam meg a víz tetején mozogni, hogy elállt a lélegzetem. Balinok voltak, a legnagyobbakból. Vagy tíz példány úszkált egy csoportban, természetesen a leggazosabb, legbokrosabb hely közvetlen közelében és takarásában, ahová szinte művészet volt dobni. Ráment pár villantóm, mire rájöttem, hogy ide más módszer kell. Felcsatoltam egy kis rapalát, melyet a víz enyhe folyásával odasodortattam a bokrok alá, és onnan kezdtem vontatni. Durr, egy nagy rá- vágás, s már görbült is a bot! Nem a bandanagyot sikerült elcsípnem, de egy kétkilós őn már becsületére válik az embernek. Három vaskos példányt sikerült kivarázsolnom a vízből, mire a balinok rájöttek, hogy valami bűzlik Dániában, és odébbálltak. Néhány éve a Morván lógattam a kanócot, egész nap sikertelenül. Néhány keszeg akadt, de egyébként semmi egetrengető, és mivel lassan alkonyodni kezdett, már lemondtam róla, hogy aznap fogok valamit. Pakolni kezdtem. De mert a remény hal meg utoljára, a süllőre áztatott snecit az utolsó pillanatig bent hagytam, hátha csoda történik. A még mindig élénk kishal ott táncolt közvetlenül egy vízbe dőlt fűzfa mellett; a karcsú stúpli hozzá-hozzásimult a szélső, vastag gallyhoz. A víznek hátat fordítva rakosgattam a cuccot a hátizsákba, amikor hirtelen felvisított az orsó mögöttem. Megperdültem. Az úszó sehol, a könnyű bot hegye pedig nagy csobbanással éppen akkor csapódott a vízbe. Mire kézbe kaptam a pálcát, a tettes már a folyó közepén vágtatott. Nem is kellett bevágnom. Vadsága nem hagyott kétséget afelől, hogy balin a tettes, nem is a kisebbek közül. Közel háromkilós volt, és a huszonkettes zsinórral eltartott vagy tíz percig, amíg sikerült szelídebbre fognom kitöréseit, és alá tudtam nyomni a merítőhálót, amelyet, jobb kézben tartva a pecabotot, bal kézzel raktam össze, kapkodva. DUNA-HOLTÁG, déli rekkenő. Fröccsennek a snecik szanaszét. Talán csuka vágott közéjük? Dehogy! Balin a tettes. S valóban, több helyütt csíkokat húznak az önök hátuszonyai, tőlem nem messze akkora durranás, mintha valaki lapáttal csapott volna a vízre. Gyorsan elő a legfogósabb villantóval, s már dobok is a gyékény elé. Majd várok néhány percig. Nem szabad agyondobálni a vizet, akkor kell odasuhintani, amikor feltűnik a rabló. Kisvártatva látok egy fordulást, elépöccintek. Abban a pillanatban hatalmas burvány, és majd kitépi a finom botot a kezemből valami. Bevágásra sincs időm, csak ösztönszerű- en rátartok, s azonnal karikába hajlik a bot. Az első gondolat: mekkora lehet? Kell-e lazítani a féken? Aztán a riasztó felismerés: a merítőháló a hátizsákban, összecsukva. A terep szerencsére akadómentes, a hal száguldozhat, míg jobb kezemben a feltartott bottal hátrálok, ballal előráncigálom a mentőt, kinyitom, kihúzom a nyelet, rögzítem. Mindezt egy kézzel, de meglehetős gyakorlattal, miközben igyekszem nem elveszíteni a kontaktust. A hal szerencsére mindebből semmit sem észlel, csak húz hol jobbra, hol balra, hol befelé. Benyomom a szákot a vízbe, és megpróbálom fölé navigálni a nagy balint. Tejó ég, hiszen ez majd' egy méteres! Akkora farka van, mint egy férfitenyér. Lefröcsköl, és elinal. Ismét visít az orsó, de a következő fordulónál megint sikerül magam elé húzni. Eljátsszuk vagy háromszor a jelenetet, mire a szák fölé sikerül irányítanom. Emelintek, kifordul. Másodjára sikerül, belenyaklik a szákba, kivonszolom a partra. Vannak azonban időszakok, amikor semmivel sem sikerül elcsípni az önt. Vagy messze rabol, a sodrásban, vagy egyszerűen sejti, hogy vadásznak rá, és kerüli a csalit. Ilyenkor egy módszer marad: a kishalas úsztatás. Ehhez a sneci a legjobb, mert a többi csalihal elmerül, míg ez a felszínen kepeszt. Elég egy nagyobb, hátúszó alá tűzött horog, s a kishal addig úszik, kavar a víztetőn, míg be nem hörpinti a balin. Mikor megfeszül a zsinór, bevághatunk, s kezdődhet a tánc! Kövesdi Károly
