Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-27 / 21. szám, kedd
Hol születik a csúcsfoci? Új stadionok Magyarországon és a világban 12-l?iolda' 2015. január 27., kedd, XI. évfolyam, 3. szám (Fotó: TASR/, Nyugdíjazta magát, akit a futball nyugdíjazott Bejelentette visszavonulását az argentin labdarúgó-válogatottal 2008-ban olimpiai bajnokságot nyert Juan Roman Riquelme. R attín, Ruggeri, Pas- sarella vagy Perfümo - na, ők vezérek voltak, akiknek a társaságában megil- letődött az ember. Nem. A mi emberünk egy romantikus értelemben vett vezér, egy költő, egy meg nem értett zseni, akire mitikus végzet vár... Riquelme, fajtája utolsó példánya nemcsak melankolikus fizimiskájában hasonlít Bochinire, hanem abban is, hogy ő is csak védőburokban képes alkotni, szüksége van királyi udvartartása minden tagjára, hogy azok megvédjék a külvilág reá leselkedő gonosz erőitől - írta korábban Hugo Asch, argentin újságíró Roman Riquelméről. Posztok jönnek, posztok mennek A futball folyamatos változásának gyakran áldozatául esnek bizonyos posztok, míg mások csak átalakulnak. A kapusok már régen nincsenek beszögelve a kapuba, és a kirúgásokat sem a söprögetők végzik el helyettük - már csak azért sem, mert ez az „állatfaj” is kihalt, az utolsó populációt Németországban figyelhettük meg a kilencvenes évek elején. Az állóbekkek is komoly érték- csökkenésen estek át, viszont a futball újra felfedezte magának az egykori centerhalfok - mélységi irányítók, mint például Pirlo, Xavi vagy Xabi Alonso - fontosságát, az összjátékban is használható labdaszerzők pedig a kétezres évek legkeresettebb játékosaivá váltak. Jósé Mourinhót mindenki őrültnek nézte, amikor 26 millió euróért igazolta le Michael Essient, aki pár évvel később majdnem a dupláját is megérte. Az irányítók szárnyalása és bukása A Riquelméhez hasonló klasszikus tízesek a kétezres évek elején, a holland-belga közös rendezésű Euró- pa-bajnokságon voltak a csúcson. Franciaország, Olaszország, Portugália és Hollandia négybe jutása egy-egy klasszikus irányítóra épült Zinedine Zidane, Francesco Totti, Rui Costa és Dennis Bergkamp személyében. Azonban bármennyire is nagy játékosok a tízesek, szerepkörük egyre inkább gúzsba kötötte csapatuk játékát. Különösen azután, hogy az edzők a kétszűrős játékkal, a 4-23-1 -es formációval válaszoltak az addig erőltetett követő emberfogás helyett, amelynek a Maradona- Gentile összecsapás lett a klasszikus példája. A modern futballban az irányítót alkalmazó csapatok játéka kiszámíthatóvá vált, megfejelve azzal az elég egyszerű ténnyel, hogy még egy tízestől sem várható el, hogy a szezon minden meccsén kirobbanó formában játsszon. Senki sem lehet egyszerre a legkreatívabb és a legmegbízhatóbb tagja a csapatnak. A rendszer köhögni, füstölni kezdett. A futballt, illetve egy adott meccs képét két paraméterrel lehet a legpontosabban megfogni: a játék fő irányával és a játék sebességével. Amíg a tízesek dajkálták a labdát, szinte minden támadás rajtuk keresztül folyt, így aztán a játék lassú volt, és általában véve oldalirányú. Jobbról balra, balról jobbra járt a labda, amíg nem nyűt rés a védelmen. A 4—2-3—1 megjelenésével nemcsak a tízesek estek ki a meccsből, hanem a játék képe is megváltozott: a tempó felgyorsult, a hangsúly pedig a szélekre, a vertikális játékra helyeződött. Az új világsztárok- Cristiano Ronaldo, Arjen Robben, Franck Ribéry, Neymar, Marco Reus, Gareth Bale - már ennek a rendszernek a szülöttei, de a magyar foci legjobbja, Dzsudzsák Balázs is azért vált kimagaslóan piacképes labdarúgóvá, mert képességeit a nemzetközi futball legfelkapottabb posztján használhatja ki. Az elhulló cselgépek Noha az európai meg a dél-amerikai játékstílus és taktika mindig is különbözött egymástól, talán sosem nyílt olyan szélesre az olló, mint a kétezres évekre. Ha legendás tízeseket kell sorolni, elsősorban dél-amerikai játékosok nevei tódulnak az ember fejébe Petétől Socratésen át Maradonáig. Juan Riquelme, Pablo Aimar vagy Andres D’Alessandro egyaránt új Maradonaként indult - hogy aztán hullócsillagként süvítsen vissza Dél-Amerikába. Egyikük sem volt éppenséggel rossz játékos, és nem is a vállukra pakolt lelki teher miatt történt ez így - vállalkozásuk a modern futball változása miatt eleve halálra volt ítélve. Az sem véleden, hogy éppen a közülük legkorábban, mindössze tizenhárom évesen érkező, és így európai képzésen áteső Messi lett a legsikeresebb - csakhogy ő is csak színleg tízes, a valóságban visszavont középcsatárként játszik. Carlo Ancelotti, Kaka és a Milan története A jelenség Olaszországot vizsgálva érthető meg a legjobban. A Milan válasza a változó kor kihívására az volt, hogy elárasztotta a pályát kreatív irányítókkal: Seedorf, Pirlo és Rui Costa mellett csak Gattuso gürcölt a középpályán, míg elöl Sevcsenko és Inzaghi ontotta a gólokat. Ki-ki meccseken ez a csapat szinte verheteden volt, 2003 és 2007 között ötből háromszor jutott BL-döntőbe, ám Carlo Ancelotti nyolc éve alatt mindösz- sze egy bajnokságot tudott megnyerni. Ez egyértelmű jele annak, hogy a rendszer nem volt fenntartható, egy komplett bajnoki szezon kihívásainak képtelen volt megfelelni. Persze a Milan is szeretett volna idomulni a változásokhoz, s ez leginkább két dologban mutatkozott meg. Andrea Pirlo mind hátrébb húzódott. Miközben az egyik legjobb mélységi irányító vált belőle, a csapat átállt az egycsatáros játékra, ellentételezésként érkezett viszont a széleken rohamozó védő: Cafü. A fegyver azonban így is kétélű maradt, ez pedig két komoly forradást - két legendássá vált meccset - hagyott a klub arcán. Mert miközben félelmetes hatékonysággal volt képes támadni, a védelem szinte minden előzetes kontroll nélkül találkozott az ellenfél támadóival. A Deportivót 2004-ben 4-1-re pofozta le hazai pályán, a visszavágón mégis katasztrofális verést kapott a Riazorban, és kiesett a BL legjobb nyolc csapata között. Egy évvel később a BL-döntő még kímélet- lenebbül világított rá a rejidszer gyenge pontjára: a félidőben a Liverpool ellen hiába vezettek 3-0- ra, az ellenfél percek alatt gyalogolt át az összeomló középpályán a második játékrészben, és büntetőkkel megnyerte a meccset. A vereség konklúziója Ancelotti részéről az volt, hogy a Milan 2007-ben már egy teljesen hátravont, a saját térfeléről irányító Pirlóval, valamint két védekező középpályással, Ambrosinivel és Gattusóval nyert BL-t, miközben az egyre öregedő, de még mindig zseniális Seedorf osztozott Kakával az irányítás terhén. Rui Costa szerepköre végleg eltűnt, elöl továbbra is Inzaghi tartotta a frontot, a kieső támadópotenciált pedig két felfutó szélsőhátvéddel, Jankulovskival és Oddóval pótolta a szakvezető amíg tudta, és amíg a csapat magja meg nem öregedett. Mai helyzet A kétezres Eb sztárjai közül már csak Totti tartja - úgy, ahogy - a trequartista frontot. Ő is inkább csatárrá lett az idők során, az utánpótlás pedig elfogyott - túl hosszúra nyúlnak a védelmi vonalak. Mindenképp említést érdemel még Yoann Gourcuff esete, ő a kétezres években szintén közel állt a klasz- szikus európai játékmesterek szerepéhez, de nemcsak a Milánban, hanem a francia válogatottban is megbukott. Hozzá hasonlóan kezdte karrierjét Toni Kroos is, ám ő végül megmenekült, amikor tízesből mélységi irányítóvá vált. Ma már ezen a poszton a Real Madrid és a világ egyik legjobbja. Ez a szerencse azonban nem adatott meg Riquelmének. „Riquelme elméje” - mondta róla egyszer Jorge Valdano - „egy időre felidézett valamit a futball letűnt világából... O abból a korból való, amikor az élet még lassú volt, amikor kivittük a székeket a ház elé, hogy a szomszédokkal játsszunk valamit. Talán melankolikus arckifejezése is azért alakult ki, mert tudta: rossz korban született.” Riquelme egy teoretikus vita paradigmája. Olyan játékos, aki számtalan kimagasló erénye mellett egy nyilvánvaló tragédiát is cipel magával: mindössze egyeden darabban képes brillírozni, az azonban már nincs repertoáron. Hegedűs Henrik
