Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-10 / 7. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. JANUÁR 10. ________________________________________________________________Szombati vendég 9 Michal Novinski: „Negyven fölött már nem győzködök senkit, hogy elfogadja a véleményemet. Azokkal szállók egy hajóra, akikkel egyezik az ízlésünk..." Filmeket és színműveket gazdagít a zenéjével Cseh játékfilmek díjazott zeneszerzője, aki színházi felkéréseket is rendszeresen kap. Prágában és Pozsonyban a Nemzeti rendezői foglalkoztatják, Budapesten, a Vígszínházban Michal Novinski vendégként komponál. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nyitrán, a nemzetközi színházi fesztiválon háromszor nyert Deszkát, Prágában kétszer Cseh Oroszlánt, de a cseh filmkritikusok is díjazták már. Nevét olyan filmalkotások kapták szárnyra, mint Jan Svérák rendezése, a Kuky visszatér, David Ondnček munkája, az Árnyékban vagy Jiri Chlumský opusa, A megszegett ígéret. Ez utóbbiért ugyancsak rangos elismerésben (Nap a hálóban) részesült. Mikor mondta ki először életében, hogy zeneszerző akar lenni? A sokéves hangszeres képzés bizonyára csak az első feltétel volt ehhez. Hogy kiből lesz zeneszerző, azt végül is a környezet dönti el. Mivel? Azzal, hogy elfogadja az ember munkáját, mert tetszik neki, amit csinál. Egy idő után el is hangzik, hogy: „Szeretjük a zenéjét!” Tehát hívnak, visszahívnak, mert úgy gondolják, egészen eredeti, amit tőlem kapnak, írhat az ember könyveket, festhet képeket, de ha nincs meg a kellő visszajelzés, ha nincs igény arra, amit kínál, akkor az semmit nem jelent. Minőségről ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha elfogadják a munkáidat. Zsolnáról indult. Gondolom, a zenei tanulmányait is ott kezdte. Autodidakta vagyok. Négyöt éves korom óta zongorázom, mellette festettem és atletizál- tam, de tizennégy évesen már csak a színház érdekelt. Darabokhoz akartam zenét szerezni, mert rájöttem, hogy a zenével hozzá tudok tenni valamit ahhoz, amit a színpadon látok. Hogy felerősíthetem az érzelmeket. Hogy még közelebb vi- hetem a nézőket a tartalomhoz, ahhoz, ami a szavak mögött van. Tizenhét évesen már a pozsonyi színművészeti főiskola növendékeitől kaptam felkérést, hogy komponáljak zenét a vizsgaelőadásaikhoz. Hol érte az első fontos impulzus, még mielőtt a színházzal szorosabb kapcsolatba került volna? A bátyám verskört vezetett, nevezhetjük irodalmi színpadnak is. A lényege az volt, hogy versekből állított össze előadásokat. Én meg zongoráztam, improvizáltam nekik, hogy színesebb legyen a műsor. Zongorázni hol tanult meg? Otthon. Két bátyám és a nővérem zeneiskolába járt. Rám, a legfiatalabbra már nem volt annyi idejük a szüleimnek. Azt csináltam tehát, amit akartam. De nem a testvéreimtől tanultam zongorázni, hanem csak úgy magamtól. Érdekelt a dolog. Vissza akartam játszani, amit a rádióban és a televízióban hallottam. A kottát nem ismertem, a melódia sokat segített. Ha nem emlékeztem valamire, kiegészítettem, belekomponáltam. Boldogított, hogy sikerült beékelnem egy saját dallamot, ami még illett is az eredetihez. Kezdettől fogva két kézzel játszott? Láttam, hogyan csinálják a testvéreim, és ellestem tőlük. Nincs ebben semmi különös. Járni is magától tanul meg az ember, legfeljebb fogják a kezét. Senki sem mondja neki, hogy előbb az egyik lábadat, aztán a másikat tedd előre, vagy hogy egyszerre kettővel soha ne lépj. Ez így természetes. Ha az ember akar valamit, nem gondolkozik, hanem csinálja. Egy idő után már én sem foglalkoztam mással. Órákat töltöttem a zongora mellett. De nem koncertezhettem volna, mert nincs repertoárom. Arra meg csak később jöttem rá, hogy rosszul volt hangolva a zongoránk. Addig mindent más tónusban játszottam. És mondjuk Bachot is hallás után? Igen. Megjegyeztem, hogyan áll össze a dallam, a harmónia. Egy idő után, gondolom, a kottát is megtanulta. Zenekari műveket írok, hogyne! Menet közben megtanultam. Nem volt könnyű. Mehetett volna konzervatóriumba is a gimnázium után. Zenetudományi szakra jelentkeztem, de csak három szemesztert végeztem el. Jól ment, csak abba kellett hagynom, mert elárasztott a sok felkérés. Nem maradt időm tanulásra. Sok volt az elméleti tantárgy. Azok meg nem is nagyon érdekeltek Hívtak a Nemzetibe, különböző balett- és prózai előadásokba. Húszévesen ezek már komoly lehetőségek voltak számomra. Honnan volt az a sok melódia a fejében? Erre nincs konkrét válaszom. Gyerekként azt hittem, mindenkinek a fejében dallamok vannak. És egyformák, ugyanazok. Hogy ha valami szépre gondolnak, akkor valami szép dallam szólal meg a fejükben. Később döbbentem rá, hogy ez nem így van, hogy ez ajándék a sorstól. Látok egy filmrészletet, vagy olvasok egy történetet, és ha megfog, rögtön ébredezni kezd. bennem a zene. Mondok három filmet. Kommentálja a zenéjüket. Volt egyszer egy Vadnyugat. A harmonika? Szabadságérzetet hordoz magában. Morricone feszültséget vitt bele. Szerintem sem filozófia, sem átgondoltság nincs ebben a szerző részéről. Inkább nyitottság, érzékenység. A melódiát, a központi témát persze a zenekar adja, a harmonika csak színezi a zenét. A nagy kékség. Luc Besson filmje. És Eric Serra zenéje. Hasonló típus, mint én. Autodidakta. Két búvárról szól a történet, a zene mégis tovább, mögöttes tartományokba viszi a nézőt, és az örök keresést, az örök szabadságvágyat idézi meg. Prospero könyvei. Peter Greenaway rendezése. Michael Nyman klasszikus zenész, klasszikus műveltséggel. A minimalizmus jegyében gondolkodik. Kevés eszközzel közöl erős zenei információkat. Na, még egy cím: Végzetes vonzerő. Maurice Jarre szcenikai zenéje, amellyel manipulálni lehet a néző érzelmeit. De ha kivesszük a zenét az adott jelenet alól, nem biztos, hogy az önmagában is megáll. A dallammal együtt viszont erősen pulzál. Van olyan filmzeneszerző, akire folyamatosan figyel? John Williams. Spielberg alkotótársa. Amit ő komponál, az már zenekari műnek tekinthető. Nagyon különleges zene az övé. Technikáról beszélhetünk a zeneszerzést illetően? Hogyne. A történetek közti kötések sokfélék lehetnek. Fülbemászók és disszonánsak is. Vannak teóriák, logikai megoldások, játékok, konstrukciók is a zeneszerzésben. A zeneszerzés hasonló, mint a főzés. Nem állhatunk neki addig, míg be nem szerezzük a hozzávalókat. A zeneszerzéshez is sok minden kell. Pszichológiai és dramaturgiai ismeret mindenképpen. Színházban vagy filmben dolgozni ugyanaz az öröm? A feltételek mások. Filmben dolgozni kényelmesebb. Ott akár fél évig is koncentráltan dolgozhatok, és nagyobbak az anyagi lehetőségek. A vágás után pedig már semmi nem változik. A színház egészen más helyzet elé állít. Ott is dolgozhatok előre, de a próbaidőszak során szinte naponta kell szállítanom az újabb és újabb ötleteket. Este tízkor véget ér a próba, de másnap délelőtt tízre már készen kell lennie az új anyagnak. Egy nappal a bemutató előtt már nagyon nehéz komolyabban változtatni a zenén, pedig tudnék. A díszlettervező két hónappal a próbák előtt leadja a terveit. Én mindig az idő szorításában dolgozom. Ki kell vámom, míg elkészül egy jelenet. Szakmai hiúságát mennyire sértené, ha egy előadás után nem emlékeznék a zenére? Előadás közben kell, hogy hasson a zene. A szöveggel, a színpadi cselekvéssel együtt. Nekem az a fontos, hogy a nézőben gondolatokat ébresszen a mű, információkat kapjon az előadásról. Én a szerzőt szolgálom, s vele együtt a rendezőt és a színészeket is. A zene segít egy lelkiállapot kialakításában, amit más eszközökkel nem lehet elérni. Sem képpel, sem szöveggel. Ez a zene hatalma. Olyan réseket nyit az érzelmi tartományokban, amilyeneket sem a képzőművészet, sem az irodalom nem tud. A színészek milyen hatással vannak a munkájára? Jár egyáltalán forgatásokra? Oda nem. Passzív megfigyelő lennék, ami talán sokakat idegesítene. Én akkor kezdek el komponálni, amikor a felvételek már elkészültek, és kezdődik a vágás. Ott lépek be a munkafolyamatba. A rendező kijelöli, hova kéri a zenét. A színházi próbákat azért szeretem, mert engem is inspirál, ahogy egy jelenet megszületik, ahogy a színészek újabb és újabb színeket visznek a játékukba. A legtöbb ötletem ezekben a helyzetekben születik. Látom a jelenet ívét, az alakítások lelki mozgatórugóit. A Vígszínház színészeivel kétszer is dolgozott már, mindkét alkalommal Michal Dočekal munkatársaként. Először Brecht darabjában, a Jóembert keresőnkben, tavaly pedig Bulgakov Mester és Mar- garitájában. Milyen tapasztalatokat szerzett e két munka során? Minden túlzás nélkül mondom: sem Prágában, sem Pozsonyban nem láttam még any- nyi remek színészt a színpadon, mint a Vígszínházban. A nyelvet ugyan nem értem, azt viszont látom és hallom, hogy kitűnően énekelnek és lenyűgöző a mozgásuk. Nagyon magas színvonalú a társulat. Boldogan építek a vígszínházi színészek kvalitásaira. Eszenyi Enikő úgy énekel a Jóemberben, olyan átéléssel, hogy nem győzöm csodálni. Zseniális színésznő. De a többiek, Mészáros Máté, Lajos András, Lengyel Tamás, Molnár Áron, Kerekes József, Fesztbaum Béla is lenyűgözők. És van egy új kedvencem is: Réti Adrienn. Nagyon örülnék, ha újabb lehetőségem nyílna dolgozni velük. Prágában Jan P. Muchow, a jeles film- és színpadi zeneszerző a munkatársa, a Vígszínházban Furák Péter. Michal Dočekal tréfásan magyar Mozartnak nevezi őt. Nem véletíenül. Tényleg nagy tehetségű zenész. Van kedvenc filmzsánere, amely jobban provokálja, mint bármelyik más? Nincs kiemelt műfajom, de David Lynch alkotásai erős hatással vannak rám. A filmnyelve nagyon izgalmas számomra. A krimi, a thriller, amely a félelmet exponálja, mindig hálás téma a zeneszerző számára. Én is szeretem. Jan Svérák kétszer is hívta már. Először a Kuky visz- szatérbe, tavaly pedig a Három fivérbe. Filozofikus töltetével mindkét film szól a felnőttekhez is, nem csak a gyerekekhez. Jan Svérák rendkívül okos és precíz rendező. Sosem határozza meg, hogy müyen zenére lenne szüksége. Főleg mert tudja, hogy egy borozóban nem lehet sört kérni. Mellette tényleg azt érzem, hogy egy hajón utazunk, egy irányt követünk. Michal Dočekallal is szeretek dolgozni. Negyven fölött már nincs is kedvem győzködni senkit, hogy elfogadja a véleményemet, a konkrét ajánlatomat. Azokkal szállók egy hajóra, akikkel egyezik a zenei ízlésünk. Dokumentumfilmekben is dolgozik. Mongólia, Antarktisz, Amazónia. Ezek másfajta kihívások? Ezek a filmek nem pusztán az adott földrajzi helyről szólnak, hanem az emberről is, aki először jár ott, és önmagát is „fel kell fedeznie” közben. Ezt a fajta önismeretet nyújtják Pavol Barabás dokumentumfilmjei. Hogy mit él meg az ember, milyen utakat jár be ott legbelül az ilyen távoli kalandozásai során. Az Északi-sarkon például rádöbben, hogy minden müyen egyszerű, mi mégis mennyire túlbonyolítjuk az életünket. A bennszülöttek között, valahol az Amazonas partján pedig nincs olyan, hogy benézhetek hozzád egy órácskára? Nekik a dzsungel az otthonuk. És ezt kell zenével aláfestenem, megfogalmaznom, ami nem kis kihívás, az én életemben a legizgalmasabb.
