Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-31 / 298. szám, szerda
www.ujszo.com SZILVESZTER ■ 2014. DECEMBER 31. 15 1 Anno 1917: „hadüzenet” a politikusi bohócériának M ár az első világháborúban, ha vitriolos stílusban elmélkedve is, de világos volt, hogy a demokrácia olyan, akár a terhesség: nincs olyan, hogy egy kicsit vagyok terhes, vagy nagyon terhes vagyok! Kis híján száz esztendővel később vajon miként fest ez a sarkigazság? Nos, jelenünk tükrében talán még félreérthetetlenebb, hogy a demokrácia nem az önhitt (önelégült, öntelt, hiú, önmagukban tetszelgő stb.) politikusok graciőz kegyessége a már káromkodó, de még nem haragvó állampolgárral szemben. Ennek fényében érdemes hát fölidézni azt az 1917-ben koncipiált sajtóhírt, mely szerint: „A hazáért és mindnyájunk boldogságáért, a barbár ellenséggel küzdve, hősi halált halt honvédünk, a derék és bátor dr. Utrius Pál.” E vitézkedő harcfi ugyanis az utókorra örökítette politika-lélektani kiskátéjának pontokba sűrített - miként ő fogalmazott - politikusok és rendes emberek részére szánt humanista rögeszméit. Ezek közül a riporter 2014 decemberében jó néhányat felolvasott Hunčík Péter pszichiáternek, hogy a lelki mozzanatok szakértője reflexióinak alapján, ki-ki a belátása szerint elgondolkodhasson azon, vajon mára miért tompultunk hozzá mindahhoz, ami kis híján száz esztendeje is zavarta már a civil élet tisztaságában és a politika ádáthatóságában reménykedő honvédet. Mert a kérdés lényege akkoriban is, manapság is: fölismerhető-e a politikus használati értéke?! Tehát: ,A politikusnak minden pártban vannak ellenfelei. Ellenségei csak a saját pártjában. ” Tényleg nincs új a nap alatt. Az ember alapvetően meghatározó tulajdonsága az irigykedés és a nagy- ravágyás. Emiatt az összes többi célját képes háttérbe szorítani. A politikusokra ez duplán érvényes. Az egészben az a „szép”, hogy a politikusok az önös érdekeiket magasztos célkitűzésekbe rejtve pakolják, amit azután az emberek hajlamosak tömegesen úgy lenyelni, mint kacsa a nokedlit. ,A honi politika hagyományos útja: átalakulni fejlődés nélkül; a múltat nem befejezni, hanem abbahagyni. ” Az emberek többségére valóban jellemző az újtól, az alaposabb változásoktól való félelem. A dolgoknak ez a megközelítése egyébként jól ismert panasz a szakorvosi rendelők és szaktanácsadók napi praxisában is. Nagyon sokan a szükségesnek mutatkozó új fordulatok és az átalakulások folyamatainak vállalása helyett szinte mindent megtesznek, hogy lényegében semmi se változzon, változhasson körülöttük. Lehetőleg minden maradjon úgy, ahogy az tegnap meg tegnapelőtt volt. Nem hiszik, de eleve nem is akarják belámi, hogy az élet tényei, a gazdasági és társadalmi helyzetek folyamatosan módosulnak; esedeg határozott, a régivel gyökeresen szakító megoldásokat is követelnek. Azt pedig igazán nehezen értem meg, hogy az ötven, a száz vagy százötven esztendővel ezelőtti tényekkel sem merünk szembenézni. Az ilyen kitérő, félrehúzódó, félremagyarázó, olykor szemforgató magatartásra egy személyes vagy akár egész politikusi életpályát fölépíteni, szerintem egészségtelen póz. ,A politikában soha nem a tehetségesebb győz, hanem a könyörtelenebb. ” Sajnos, többnyire tényleg ez a valóság. A modern időkben valószínűleg a huszadik század elején kezdett kialakulni ez a politikai stílus. Nehéz ezzel kapcsolatban újat mondani, talán elég pusztán körbepillantani. „Zsarnok úgy születik, hogy a felszabadult rabszolga hatalomra kerül. Aki egyszer rabszolga volt, mindörökre az marad. Félni fog a szabad emberektől és elpusztítja őket. ” A múlt század tízes éveiben számos értelmiségi foglalkozott a mélylélektani irányzat megteremtőjének, Sigmund Freudnak megállapításaival és tanaival. így nyilván Utrius Pál is, akinek ez az alaptétele szintén pontos. Az újkori történelemből bizonyságképpen elég Napóleon, Hitler vagy Sztálin nevét felhozni. ,A sikeres politikusnak csak két érzésre van szüksége: 1. unatkozzék a politikán kívüli életben, 2. féktelenül vágyjon a hatalomra. ” Talán szabad személyes tapasztalatokat idézve visszautalnom a ’89-es rendszerváltást követő első hónapokra, amikor szinte mindannyian - írók, költők, publicisták, a közélet iránt fogékony emberek - gondolatilag beszűkült állapotban voltunk benne a napi politikában. Magánbeszélgetéseinkben sem bírtunk ki tíz percet anélkül, hogy a szó ne terelődött volna a politikára... A gyakorló politikusnál ez az állapot tartós beszűküléssé fokozódik, aminek lényege a hatalom megszerzése, illetve megtartása. Számára nem is szól másról az élet, az ő szemében minden más csakis másod- vagy harmadrendű dolog. „Küldetés, nemzetsors, humanizmus, felelősség, erkölcs, nép - e sokat hangoztatott szavak a politikában azt a szerepet töltik be, mint zománcozott rózsa a bilin. ” Ezt a felismerést nem hogy szebben, de még ilyen szépen sem tudom megfogalmazni. Viszont precíz fogalmazás, akár karácsonyfa alá illő, megejtően csinos csomagolásban. „Politikus szemében■ lényeges dolog csak a politikában történhet, noha döntéskor soha nem veszi figyelembe azt, ami térben vagy időben messze van. ” Ennek kínját szenvedjük napjainkban is. Egyszerűen vannak olyan társadalmi folyamatok, amelyek egy választási ciklus alatt nem valósíthatók meg, az ígéretek dacára sem teljesíthetők. Ennek tudatosításához volna fontos az önmagát pótolhatatlannak tartó politikusi magatartásformától eltérő államférfiúi szemléletmód. Hogy az illető a komolyabb, a hosszabb távú célkitűzések érdekében túl tudna tekinteni a számára biztos négyöt éves perióduson. És nem élne folyvást abban a tudatban, hogy - mondjuk - parlamenti mandátumának lejártával számára nincs tovább élet. Politikusi beszűkült- sége révén elképzelni sem tudja, hogy mihez fogjon, ha netán kiszorulna a parlamenti széksorokból. Mert amíg a politikai élet napos oldalát élvezi, addig csak személyes önmegvalósítását, saját hiúsági énképét látja, és szinte megszűnik körülötte tér, idő, az egész civil világ. „Értékes ember csak akkor maradhat talpon a politikában, ha sürgősen kifejleszti magában azokat a jellemhibákat és elköveti azokat a kötelező bűnöket, amelyek nélkül a politikai közélet soha nem fogadná be. ” Igen. Előbb vagy utóbb, akarva vagy akaratlanul, de tulajdonképpen kialakul egy cinkossági kapcsolatrendszer. Egy erős hálózat, amelyben a politikusok nem véletlenül figyelik/figyeltetik egymást, kutakodnak egymás különböző ügyei iránt. Szlovákiában friss és élő példája ennek a Matovič- Procházka viszály. Lényegében nem történt semmi újdonság, csak most már tudjuk, hogy politikusként Rado Procházka sem különb a Deákné vásznánál. ,A politikus úgy van a nyilvánossággal, mint félénk ember a harapós kutyával. Utálja, de koncot dob neki, hogy ne bántsa. ” A politikus képtelen a nyilvánosság nélkül létezni. Egész élete erről szól. Megmutatkozni ország-világ előtt, megjelenni, ott lenni, ahol csak lehet, tisztelve és szeretve, tömjénezve és ünnepelve lenni. De nyilván azt szintén nagyon jól tudja, hogy az a nyilvánosság, amely a népszerűség csúcsára röpíti őt, ugyanúgy veszélyes is; ezért hát időnként oda kell vetnie az ilyenolyan koncokat. „Kétféle politikus nézhet sikeres pá- lyafutás elé: a racionális szörnyeteg mert őt nem lehet legyőzni. Illetve a tisztán érzelem- és indulatvezérelt mániás, mert ö soha nem veszi tudomásul, hogy legyőzték. ” Ezekben a személyiségmeghatározásokban is kitapintható Sigmund Freud pszichoanalízis-elméletének hatása. Ugyanis mindkét felhozott típus pszichopatikus vonásokat mutat. Ez szó szerint a szív nélküli agy és az agy nélküli szív esete. Egyszerűen fogalmazva: külön-kü- lön mindkettő fontos, ám ha nem működnek együtt és nincs közöttük egyfajta összjáték, akkor kialakul egy deformált egyéniség, aki ha fontos tisztségbe kerül, nagyon veszélyes és kártékony lehet. ,A politizálásnak kéféle személyes haszna van: ismertté válni sokat érő alkotás nélkül és kiválasztottként élni kiválasztottság nélkül. ” Ez annyira precíz észrevétel és abszolút megfogalmazás, hogy kár volna csak egy szót is hozzáfűzni. ,A zseniális politikus nem mutatkozik és nem pofázik túl sokat a nyilvánosság előtt. A túl sok magamutogatás, a túl sok beszéd elöbb-utóbb leleplezi. Mindenkin van leleplezni való és mindenki követ el hibákat. Az egyistenhit azért győzte le a bálványimádást, mert az Űr láthatatlan és megközelíthetetlen volt. ” Az egyistenhit a zsidóknál körülbelül háromezer évvel ezelőtt jelenik meg, háttérbe szorítva azt a korábbi világot, ahol még sok isten van; és ha bárki csalódik az egyikben, vagy az nem teljesíti a kívánságait, akkor a másik istenhez lehet folyamodni. Viszont az egyistenhit ezt kizárja. Ráadásul az egy Isten láthatatlan - egykor rejtőzködőnek mondták -, ami lehetetlenné teszi a vele való közvetlen párbeszédet, valamiféle cinkos együttműködés kialakításának reményét az igazságszerető egy Istennel. A jelenbe szökkenve például a Pintér Béla Társulat „Titkaink” című előadása feszegeti ezt a kérdést az 1980-as évek Magyarországa és napjaink kapcsolatában. E kiváló színházi est mondanivalója, hogy szörnyű titkaink vannak, s rendkívül reszketünk, nehogy valaki is megneszelje azokat. Persze, miközben annak, aki a mi titkainkat fürkészi, ugyanúgy megvannak a saját sötét titkai. így ér körbe a világ titkokkal, zsarolásokkal, egymás befeketítésével - közben mégsem történik semmi, hiszen mindenki tudja a másikról, hogy szintén tele van borzasztó titkokkal meg bűnökkel. Ilyen a világ, ezt kell elfogadni, és a politikusok erre mindenki másnál jobban képesek. Első kézből hozzáférnek az információkhoz, ott vannak nemcsak a húsosfazéknál, hanem a titkok kútfőjénél is, noha ők éppúgy tele vannak hibákkal s bűnökkel, mint mi. Azzal a különbséggel, hogy ők mindezzel manipulálhatnak, és amíg ők mirólunk megtudhatnak sok mindent, mi őróluk nehezen bármit is. Ezért nem véletlenül szoktunk olykor reszketni, néha akár meghunyászkodni a politikusi hatalom előtt. ,Az erkölcs és a szociális érzékenység pusztító hatású, ha nemcsak jelszó, hanem valóban beszabadul a politikába. Ekkor keletkeznek a dilettáns döntések. Míg sikeres a kormányzás, a politikus inkább irtózik a kockázatok vállalásától. Minél inkább a csőd felé tántorog, annál hajlamosabb nagy, még nagyobb, sőt irreális rizikókat vállalni, csak hogy hatalmát néhány történelmi másodperccel meghosszabbítsa. ” Első pillantásra ez talán racionális magatartás, hiszen ha valami - legalábbis őszerinte - működik, miért akarna rajta változtatni. Számos tekintetben a magánéletben szintén így van ez. Általában csak akkor szoktunk határozottan és érdemlegesen lépni egyet, ha már rohanunk a csőd felé. Ilyenkor, egyfajta csodában reménykedve, akár dilettánsnak tűnő önromboló lépéseket is megteszünk, csak hogy valamiképpen kievickéljünk a slamasztikából. Abban bizakodva, hogy végül is megoldódik valahogy a számunkra már megoldhatatlannak látszó helyzet. A politikai életben, a társadalomra nézve, ezek különösen veszélyes momentumok. Ennek szemléltető példája mostanában a rubel zuhanása Oroszországban. Rengeteg emberben felötlik az aggály: úristen, nehogy kirobbantsanak egy háborút! Ha egy nagyhatalom pénzneme a mélypontra zuhan és az egész szituáció összeomlással fenyeget, akkor bármi áron meg kell menteni - mit is? Hát engem, az elnököt! A lényeg, hogy eltereljük a figyelmet, és valami más módon megoldódjék, amit mi magunk rontottunk el. ,A politikust üldöző legfélelmetesebb mumus a nevetségessé válás. És mert paranoiás, titokban egy kicsit mindig nevetségesnek érzi magát. ” Na, ez az, ami mára alapvetően megváltozott. Sajnos, az elmúlt évtizedek alatt a politikusok döntő többsége akár több ízben is nevetségessé vált, de manapság ezt már-már természetesnek, jóformán népszerűségük egyik külső velejárójának tartják. Sőt, egyszer önmaguk, másszor az őket meg- mosolygók emberi gyengéjének is, mondván: lám-lám, nem csak ti, én is voltam már nevetség tárgya. Figyelmeztető jel helyett mindez simán lepereg politikusi habitusuk vastag páncélzatán, s laza könnyedséggel a posztjukon maradnak. Mondhatni, szemrebbenés nélkül. Ha egy kerek század alatt változott valamiben a politikusok lelkialkata és magatartása, akkor ebben. Pontosabban: ide „fejlődött”... Miklósi Péter
