Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-31 / 298. szám, szerda
SZILVESZTER ■ 2014. DECEMBER 31. [14 www.ujszo.com M őst Marcus Anto- niusszal, Caesar kegyeltjével teszi ezt a Vígszínházban, Alföldi Róbert rendezésében. Tőle kapta Dantont is, előtte Mephistót, Kőműves Kelement, Koppányt, Bóni grófot, Macbethet. Most Molnár Ferenc darabja, A testőr következik, amelyet Valló Péter irányításával kezd el próbálni ugyancsak a Vígszínházban, ahová Eszenyi Enikő szerződtette azután, hogy eljött a Nemzetiből. Erőskezű rendezők, erőskezű igazgatók állnak mögötte pályakezdése óta. De őt is kemény fából faragták. Nem hagyja megtörni magát. Ilyen hosszúnak és ilyen göndörnek, mint most, főiskolás korában láttam a haját. Titta Nanét játszotta fergetegesen A chioggiai csetepatéban. Nemrég láttam az előadás tévéfelvételét, és én is meglepődtem. Tényleg ilyen göndör volt a hajam, csak egy picit talán rövidebb. Viszont nem volt benne ősz szál egy sem. Most már van. Mennyit sejtett akkoriban arról, hogy a pályája majd ilyen magasra repíti? Nagyon jó helyzetben voltam, hiszen a két Gábor, Székely és Zsámbéki osztályába jártam, és ide nekem az oroszlánt is alapon nyilván bennem volt, hogy szeretnék nagy színész lenni. A chioggiai csetepatét harmadéves vizsgaként játszottuk, remekül sikerült, és abban nekem is személyes sikerem volt, amit nagyon élveztem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam nagy pályát. De aztán annyi munka jött, hogy nem is gondolkodtam ezen. Az ember nem látja magát kívülről, csak egy bizonyos szakasz lezárta után. Akkor tudatosul benne, hogy akkor most hol is tart a pályán. Tehát én ugyanaz a fiú vagyok, mint akkor, csak eltelt harminc év. S olyan valamit érzett, hogy egy adott ponttól nagyobb terheket cipel, és erősebb fényben áll? Biztosan van olyan színész, aki ezt fel tudja mérni, én nem. Azért sem, mert mindig az adott produkcióra koncentrálok. Ha az sikerül, elkönyvelem, és készülök a következőre. Vereckei Ákos többszörös kajakozó bajnokot kérdezték egyszer, hogy mi lesz, ha megnyeri az olimpiát? Azt mondta: „Ki lesz egyenlítve a számla.” Ki is lett. De nem azt felelte, hogy „történelem”, hiszen amíg világ a világ, addig aranybetűkkel lesz beírva egy márványtáblába, hogy nyert. Inkább konkréttá tette, hogy mennyi munka van abban az ezer méterben. És egy előadásban? Iszonyatos meló az is. És nem feltétlen csak a hat hét próba miatt, hanem mert benne az életed, a gyereked születése, minden belesűrűsödik a produkcióba. S akkor az siker, és az ember úgy érzi, igen, ezért dolgoztam. Ezt pedig nem adják csak úgy. Hat emberre valót dolgozik most is. Ennek tudatában van? Ennek igen. Elképesztő a teherbírása. Mintha Diesel-motor hajtaná. Főleg azok után, hogy „visszajött”. Hogy tartással, becsülettel lerótta azt a büntetést, amelyet közúti baleset okozásáért kapott. Mi volt nehezebb? Bevonulni a börtönbe, vagy visszatalálni a korábbi életébe? A visszaút sokkal nehezebb volt. Pedig befelé bizonytalanságba mentem, hiszen nem ismertem a közeget. De mégis volt egy rendszer, egy adott, kikerülheteden napirend. Öt hónappal később, amikor kijöttem, rengeteg kétség volt bennem. Például, hogy tehetséges vagyok-e még? Mi váltotta ki ezt a kételyt? Az, hogy olyan szürke, ingerszegény környezet a benti. Egy idő után nem jutott eszembe a neve a színésznek, akit szinkronizáltam. Tudtam volna segíteni: Til Schweiger, Johnny Depp, Jude Law, Hugh Grant, Heath Ledger, Ethan Hawke, Matt Damon, Chris Evans, Keanu Reeves, Tom Cruise, Vincent Perez... van belőlük néhány. De nem ugrott be az illető neve, és akkor nagyon megijedtem. Ott bent az olyan volt, mint amikor a televízión csak a piros lámpa ég, és akkor jön fel a kép, ha megnyomod a gombot. Az agyad... nincs semmire szükség! Egy ajtót nem nyithatsz ki. Nyitják előtted, csukják utánad. Most már mindegy. Ez olyan batyu, amit nem tudok, és nem is akarok letenni. De valószínűleg több lettem vele. Hozott egy minőségi ugrást felfelé. A darabok tekintetében, amiket azóta játszom, s talán az alakításaimban is. Természetesen előtte is voltak nagyszerű munkák. Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban, Úri muri, TartufFe. De az igazán nagy falatok azután találtak meg, hogy kijöttem. Ott bent voltak olyan pillanatai, amikor azon csípte magát, hogy ha másképpen is, de játszik? Hiszen az alkalmazkodás is egyfajta játék Igen, de én abban jó vagyok. Soós Péter barátom, aki a Tűzvonalbant rendezte, azt szokta mondani, hogy ha bemegyek egy kocsmába, ahol favágók ülnek, öt perc múlva én is favágó vagyok. Vagyis kaméleon. És megszűnik a kontroli-lámpa. Bent viszont nagyon figyeltem. Mondjuk ki: én ott gyilkosokkal és nagyon komoly bűnözőkkel voltam. Szemtől szemben ültem velük, kezet is-fogtunk, és csak később derült ki, amikor elmondták, hogy miért kerültek he. Egyikük például belevágta az ollót a szeretőjébe. Az első tíz nap nem. Bár az első kettő démoni volt, mert az ember minden apró rezzenésre figyel, minden pillanatban várja, hogy valaki bántani akarja, közben a kutya sem akarja bántani, a kutya sem! Az első két hétben még a fegyőrök is messzemenőkig mindent betartottak, a szabályszerűség csúcsa voltam. Aztán bejött a börtönparancsnok, látta a könyveimet, én meg mondtam, hogy ha gondolja, vigyen el egyet. Akkor megállt a levegő. A fegyőrök aztán megkérdezték: „Tudja, mit csinált? Meg akarta vesztegetni a börtönparancsnokot.” Ezt én nem tudtam. Ez olyan pillanat, amire nem is számítasz. Ott nincs gesztus, testi kontaktus, kézfogás, semmi. Az első tíz nap izgalmas volt, gyorsan és sok eseménnyel telt. Az utolsó tíz pedig már csak arról szólt, hogy kifelé, kifelé, ki innen! És az telt lassabban, nehezebben. A szappan egyszer sem esett ki a kezéből? Semmi ilyen helyzet! Állandóan tizenöten-húszan voltak bent a fürdőben, s összesen tíz percet kaptunk tisztálkodásra. Az nem rossz. Ha egyedül van az ember. De ha tizenöten vannak négy vagy hat tu- solóra, az már kellemetlenebb. Azután, hogy kijött, mennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne foglalkozzon a történtekkel, vagy hogy ne álmodjon arról, amit bent élt meg? Nem álmodtam soha róla. Egyszer sem. Százötven nap után azonnal visz- sza tudott illeszkedni a korábbi életvitelébe? Igen. Egészségi funkciója az agynak. Lezár valamit. Lehet ez védekezési, biztonsági mechanizmus is. Nem viszonyítottam, hogy börtön, nem börtön. Csak azt éreztem, hogy elveszítettem öt hónapot. Voltak élmények, de ez akkor is értelmetlen dolog volt. Minden puttonnyal együtt. Arról a két évről is könnyen lemondanék, ami ezt az öt hónapot megelőzte. Inkább az volt szörnyű. De tényleg szerencsés alkat vagyok, mert nem kísért a dolog. Ancsinak, a páromnak furcsa is volt, ahogy kijöttem, hogy semmit nem lát rajtam, semmi feszültséget. Azt tanácsolta, beNem áll meg szilveszter éjszakáján sem Született „nagypályás”. Nincsenek kis ügyei, kis botrányai, csak nagyok és hangosak. Színészként sem adja alább. Bármilyen szerepet ölt is magára, Stohl András mindegyiket emlékezetessé formálja. Vészhelyzet? Nem volt. Mindenki tudta, ki vagyok. Nekik nincs más, csak a televízió. Tudták, mikor jövök, és hogy ott leszek, ahol ők. De abban a percben, ahogy bementem, el kellett engednem, hogy előtte való este Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula társaságát élveztem a Nemzeti büféjében. Bántották egyszer is? Nem. Olyan valaki sem akadt, aki meg akarta mutatni, hogy... ... a fegyőrök közt igen. Arra meg felkészültem. Aztán ahogy teltek a napok, és fogytak a napok a kijövetel felé, egyre inkább azt éreztem, hogy én kimegyek innen, ti viszont maradtok. Nem a rabok, a fegyőrök! Hogy én újra dolgozni fogok, kiállók a közönség elé, azt csinálom, amit szeretek, éš majd vadászni is elmegyek, megölelem a gyerekeimet, ti pedig ezt fogjátok csinálni életetek végéig. Mi volt nehezebb? Az első tíz nap, vagy az utolsó tíz? széljek egy pszichológussal. Attól félt, hogy a család miatt ugyan tartom magam, de belül valami őrlődik, őrlődik, amitől aztán komoly bajom lehet. Én meg azt kértem, hogy inkább várjuk meg az első előadást. Hétfőn jöttem ki, szerdán már Űri murit játszottam. Jó volt, nagyon hamar visszahozott. Ráadásul az volt az első mondatom, ahogy színpadra léptem, hogy: „Zoli, haragszol még rám?” Mire László Zsolt: „Nem haragszom.” ,Akkor igyunk!” - mondtam én. A közönség döbbenten figyelt. Aztán hatalmas taps volt a végén. A munka mindent megoldott, és a család is sokat segített. Azóta minden klappol? Klappol, csak megint egy mókuskerékben vagyok. A munka miatt. Sokat vállal. De ahhoz, hogy nyugodtan tudjak élni, és most semmiféle luxusról nem beszélek, ahhoz ennyit kell dolgozni. Négy gyerekem van. Két nagylányom, egy kislányom és egy kisfiam. Ha például Bécsben dolgozna valaki annyit, mint én, nem hiszem, hogy bármi problémája lenne. Az a szerencsém, hogy imádok dolgozni. Jófajta kurva vagyok, aki boldog attól, hogy hívják és viszik. Közben semmi gyűrődést nem látok az arcán. Mert ma is egész nap kint voltam vadászni. Nyitottságán, felszabadultságán, víg kedélyén hagyott valamiféle nyomot az a bizonyos öt hónap? Valamit biztosan. Vagy az az öt hónap, vagy az, hogy negyvenhét éves vagyok. S a felelősségtudatát mennyiben érinti? Valamelyest érinti. De én akkor is a mindennapoknak élek, hiszen bármikor vége lehet. Annyira meg vagyok önző, miközben a legönzetlenebb emberek egyike vagyok, legalábbis remélem, vagy a barátaim is így látják, hogy én igenis élvezni akarom az életet. Ezért mentem el ma is fácánra vadászni. És lőtt? Lőttem. Nagyon nagy öröm ez is. Csak az volt rossz, hogy nem ihattam utána egy pálinkát, mert tudtam, hogy jönni kell Dantont játszani. Mindenki koccintott, én meg mondtam, hogy gyerekek, előadásom van, az meg nekem szent. Nem is ittam egy kortyot sem. Egyébként a gyerekeimmel is nagy mázlim van. A nagylányaim felnőttek. Franciska hatéves. Nem szól, ha reggel kilencig alszom, vagy ha egy bankett után úgy megyek haza, hogy borszagom van. Bújik oda hozzám. Inkább Ancsi mondja, hogy: „Jaj, borzalmas vagy!” A kicsi pedig mintha mi sem történne. Nagyon jó fejek. Van egy alapvető ars poeticám. Jól akarom érezni magam az életben. Bodrogi Gyula mondta, hogy: „Én már öreg vagyok ahhoz, hogy rosszkedvű legyek.” George Gershwin bátyja, Ira pedig azt mondta: „Nincs időm arra, hogy megbukjam.” Nekem ezek a mottóim. Szeretnék sokáig élni, és minden pillanatból a legtöbbet és a legjobbat akarom kihozni. A színpadon is, az életben is. Mindenhol. Szilveszter éjszakájára mit tervezett? Éjfélkor kezdem játszani az Őrült nők ketrecét, ami hajnali háromig fog tartani. Utána nem megyek sehova. Maradok egy picit. Egymásfél óra, míg leengedek. Valószínűleg megiszom egy sört, egy whiskyt vagy egy fröccsöt, aztán hazavisznek kocsival. Még egy évig nincs jogosítványom, de már ezt is megszoktam. A lényeg az, hogy nincs megállás. Szabó G. László
