Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-16 / 288. szám, kedd
Egy kétes értékű győzelem vezetett el a BL-hez A 21. század labdarúgásában már szinte evidenciának számít, hogy a válogatott összecsapások évszázados szentségét felülírta a klubfutball: a csúcsot a Bajnokok Ligája jelenti. Már a négyévente rendezendő világbajnokságnak sincs akkora súlya, mint az életünkben napi szinten jelenlévő kupasorozatnak. Ám amíg a BEK-ben korszakos csapatokról, gyakori címvédésekről beszélhetünk, addig a Bajnokok Ligájában még egy csapat sem tudott ismételni - ennek pedig oka kell, hogy legyen. M ielőtt Bajnokok Ligájáról beszélhettünk volna, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját néztük, azelőtt pedig barátságos meccsekre jártak az emberek, bár pontosabb az özönlöttek szót használni. A második világháborút követően bizonyos értelemben még ezek az összecsapások jelentették a klubfutball csúcsát - különösen azt követően, hogy megjelentek a villanyfényes, hétközi meccsek. A klubok számára hatékony módja volt ez a pénzszerzésnek, a meccseket a televíziók is közvetítették, a nézők pedig kíváncsiak voltak a külföldi sztárokra és rajongtak a kandeláberek fényéért. „Lehetséges-e az összeurópai klubfutball megszervezése?” Ez a kérdés foglalkoztatta Európát az 1950-es években, és az elemi erejű igény megfogalmazódásában nagy szerepe volt a magyar fútballnak is, a végső lökést pedig az 1954 decemberében játszott Wolverhampton Wanderers-Budapesti Honvéd mérkőzés adta meg. Ekkorra a kontinensen már megszokottá vált, hogy a bajnoki fordulókon túl, a hét közepén barátságos, de óriási presztízsű mérkőzéseket szerveztek. Ekkoriban egy magyar és egy angol csapat stílusa nem is különbözhetett volna jobban, ráadásul a kor meghatározó szigetországi csapatát, a Wandererst fűtötte a bizonyítási vágy, hogy visszavágjon a londoni 6:3-ért, az Aranycsapat gálaelőadásáért. „Nincs játék, amely annyira tükrözné egy nemzet egyéniségét, mint amennyire a futball tükrözi az angolokét. Harmincezer amatőr csapat futballozik Angliában. A szezon kilenc hónapig tart, végigjátsszák a ronda, lucskos telet. & minden meccsen egy-egy külön kis ütközet zajlik. Angol ütközet. Kemény és elkeseredett, mégis tiszta és emelkedett. Lehet, hogy a világ tizenegy legjobb labdarúgója brazil vagy holland, de bizonyos, hogy a világ tízezer legjobb játékosa angol” — írta futballjukról Leslie Vemon sportújságíró. Ezt tartotta szem előtt a Wolverhampton menedzsere, Stan Cullis is, aki - hogy felidézze az 1954-es vb-döntő körülményeit -, fellocsoltaira a pályát a magyarok technikai fölényét ellensúlyozandó. Érdekesség, hogy az egyik vízhordó fiúcska Ron Atkinson, a Manchester United későbbi menedzsere volt. A terv ellenére a Honvéd már 2-0-ra vezetett a félidőben. A nehéz körülmények azonban egyre inkább a fizikális futballt, az ütközéseket és a párharcokat erőltető Wolverhampton-játékosokat segítették, akik végül 3-2-re megfordították a meccset. A angolok büszkesége nem ismert határokat. A Sunderland és az Arsenal korábbi sztárcsatára, Charlie Buchan a News Chronicle hasábjain zengte a brit stílus dicséretét, míg a Daily Mail odáig ment, hogy másnapi száma „Isten áldja a Wolvest, a klubcsapatok világbajnokát!” - szalagcímmel jelent meg. Európa azonnal felhorkant. Egyrészt, mert hiába volt szimbolikus jelentőségű a két csapat meccse, mégis csak barátságos összecsapásról beszélhettünk, másrészt ekkorra már egész Európa előtt világossá vált, hogy Anglia, a futball bölcsője elvesztette vezető szerepét és a sportág fejlődésére gyakorolt befolyását: megkerülheteden igény mutatkozott egy páneurópai szervezet létrehozására. A politikai ideológiák mentén kettészakadt Európa, vagyis Kelet és Nyugat képviselői már korábban, 1954. június 15-én találkoztak Bernben, és még aznap megszületett az európai futball zászlóshajója: az UEFA. Amíg politikai színtéren évekig tartó viták és egyeztetések előzték meg az Európai Gazdasági Közösség létrehozását (Római Szerződés - 1957. március 25.), addig a labdarúgás vezetői mindössze egy év alatt formába öntötték az összeurópai klubfutball csúcsát: a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, amely arra a kérdésre volt hivatott választ adni, hogy melyik futballstí- lus az igazi, ki a klubcsapatok igazi világbajnoka? Az ötvenes évek elején nemcsak gazdasági vagy társadalmi ideológiák feszültek egymásnak, hanem a különböző futballfilozófiák is. A BEK első hét kiírását ibériai csapatok nyerték: a Real Madrid 1956 és 1960 között zsinórban nyerte a trófeákat, a spanyolok helyét pedig a Guttman Béla vezette Benfica vette át, előbb a Barcelonát (1961), majd éppen a Real Madridot (1962) verve a döntőben. Hét év győzelmei nem írhatók a véleden számlájára, a technikás csel- és passzjátékra építő, az egyén szabadságát és érvényesülését előtérbe helyező dél-európai stílus uralta a labdarúgást, amit ösz- szességében possession football-ként, vagyis labdatartásra építő futball- ként nevez a szakirodalom. Ezen a ponton azonban gellert kapott a sikertörténet: az ibériai uralomnak Milánó felemelkedése vetett véget. Az olasz dominancia a Milan 1963-as sikerével indult, ezt az Internazionale duplázása (1964— 1965) követte. Európa bipoláris futballját jól példázza az is, hogy a döntőkben még mindig a Benfica és a Real Madrid ellen kellett vívniuk az olaszoknak a trónért. Mi indokolta a pólusváltást? Fegyelemre, kérlelheteden védekezésre, csapatmunkára és legfőképp az egyének, vagyis az ellenfél sztárjainak ellehetedenítésére épült az olasz filozófia, mely az ibériai modell ellenpólusaként szolgált. „Rúgj bele mindenbe, ami mozog. Ha ez épp a labda, annál jobb” - ez volt Nereo Roccónak, a kor egyik sikeredzőjének filozófiája. Észak csak az 1960-as évek második felében szállt be a versenybe: az angolok előbb hazai pályán megnyerték a világbajnokságot (1966), majd megszületett az első szigetországi klubsiker is: 1967-ben a Celric akadályozta meg az Inter triplázását a BEK-ben. Észak megjelenése azért jelentős lépés, mert új filozófia lépett porondra: megjelent a négyvé- dős rendszer, a söprögető helyett a lesre állítás, a latin futballal szemben az angolok lenézték a passzjátékot. Az ő céljuk az volt, hogy minél kevesebb érintésből jussanak el az ellenfél kapujához, ez a kultúra a párharcokat, a férfiasságot, az erőt és a sebességet fetisizálta. Az 1960-as évek végén aztán új tényezők formálták át a futballt: a televíziós közvetítések elterjedése, a futball statisztikai hátterének megerősödése és a futball tudományos megközelítésének térnyerése. Ezzel együtt a klubfutball centruma ismét eltolódott: 1969-től 1976-ig Hollandia és Németország, vagyis a totális futball uralta Európát, az Ajax Amsterdam és a Bayern München is zsinórban háromszor nyert BEK-et. Őket viszont az angolok pass and move filozófiája söpörte le hat évre (1977-1982). A labdarúgás evolúciójának utolsó nagy áttörése a letámadás tökéletesítése volt, amelyet Arrigo Sacchi és a Milan járatott a csúcsra, az ő nevükhöz kötődik az utolsó címvédés (1989, 1990) is. Azóta nemhogy címvédésről nem beszélhetünk, de egymást követő két évben még azonos országból érkező BEK/BL- győztest sem láthatott Európa. Elsősorban talán azért, mert a futball uniformizálódott, a kultúrák evolúciója lelassult, és a hatás-ellenhatás elv mentén a stílusok dominanciája megdőlt, mindenre megszületett a tökéletes ellenszer — a Barcelona passzjátékára éppúgy, mint a kontrajátékra építő Chelsea- vagy Inter- modellre. Hegedűs Henrik
